Egy igazhívő elnök Çankayában – Erdoğan, a “dzsihád” és a kurdkérdés feltámadása

Nem tudható, hogy a világsajtó gyakorlott hírmagyarázói közül hányan olvasták el eredetiben Recep Tayyip Erdoğan beszédét. Azt, amelyet a Törökországot már egy évtizede miniszterelnökként kormányzó hatvanéves államférfi ünneplő híveinek tömegéhez intézett, miután fölényes győzelmet aratott az első közvetlen törökországi elnökválasztáson, ami megnyitotta előtte “az utat Çankayába.” Abba a történelmi levegőjű, híres ankarai városrészbe, ahonnan egykor a nagy előd, Mustafa Kemal, a későbbi Atatürk 1923-tól kezdve igen szerény első elnöki hajlékából vasszigorral kezdte irányítani a köztársaság alapjainak lerakását, majd építését. De talán nem is olyan fontos tudni, hogy az újságírók mennyire alaposan tanulmányozták át e beszédet, mivel a közvélemény biztos lehet afelől, hogy a kormánypárt ankarai központjának balkonjáról elhangzott “diadalmi szózat” szövegéből a török ügyekben legjártasabb tudósítók amúgy is azonnal biztos kézzel emelték ki a valóban legfontosabb részeket. Legalábbis amit ők – a hazai kommentátorok és nyugati Törökország-szemlélők – meglehetősen széles körű egyetértésben annak tartottak.

Sokan valóban át is vették a szónoklatot ismertető hivatalos török hírügynökség, az Anadolu Ajansi (AA) címét, vagyis azt, hogy a megválasztott elnök “új társadalmi kiegyezést” szorgalmazott, ennek megfelelően “új korszakot” is meghirdetett a hatalmas ország 77 millió lakosa számára. Mert ő – mint kinyilvánította – mindjüknek valóságos államfője szeretne lenni, függetlenül attól, hogy reá szavaztak-e vagy sem, és eltekintve nemzetiségüktől és vallási meggyőződésüktől is. Hiszen ő mindenkiben egyenjogú állampolgárt lát. Még azt is kijelentette, hogy most ténylegesen a népakarat győzött, vagyis a demokrácia ült diadalt. Ezért a múlt áldatlan viszályait immáron a történelmi múltba kell visszautalni. “A régi kor ajtaja bezárult, s feltárult egy teljesen új korszaké!” – kiáltotta az érte lelkesülő, ujjongó tömeg üdvrivalgása közepette.

Ám a stílus maga az ember, s egyáltalán nem közömbös, hogy mindezt miként adta elő Erdoğan, akinek szavait a vele nem rokonszenvezők egy része máris üresen csengő frázisoknak minősítette, ígéreteit pedig elintézték egyetlen kézlegyintéssel. Az ellenzék körében is voltak azonban józan tárgyilagosságra intő hangok, amelyek szerint azért ildomos lenne legalább valamennyi esélyt adni az új államfőnek, tehát kivárni, teljesülnek-e választási-győzelmi fogadkozásai. Beszédének voltak olyan részei is, melyeket a külföldi sajtó még csak említésre sem érdemesített. Kiváltképp a muzulmán történelmi-vallási utalások hatottak idegenszerűen a nyugati füleknek. Ezekből most néhányat mégis felidézünk, mert úgy véljük, hogy sokatmondóak, tanulságosak, sőt kifejezetten fontosak is a szónok szellemiségének, szándékainak megértéséhez, megítéléséhez.

“Ma együtt győztek mindazok, akik rám szavaztak és szeretnek engem, és azok akik nem rám szavaztak és nem szeretnek. Ma 77 millióan győztek 81 tartományban, s minden kétség felett áll, hogy ma egy új Törökország, egy nagy Törökország, egy úttörő Törökország győzedelmeskedett! “Szívemből szólok, amikor javaslom, hogy most mindannyian együtt indítsuk el egy új társadalmi kiegyezés folyamatát”!

Lehet, hogy dagályos, fellengzős fordulatok ezek, de mindenképpen hatásosak, miként az is, hogy “testvéreihez, drága népéhez, honfitársaihoz” szólva egyúttal könyörögve kérte a “Mindenható áldását országára, nemzetére, minden baráti és testvéri országra”. S nem csak a “81 török tartományban érte imádkozó testvéreinek” fejezte ki háláját, hanem “minden más olyan szívbéli barátnak is, aki a messzi távolban fohászkodott Törökországért – Ausztráliától Amerikáig, a Dél-afrikai Köztársaságtól Bosznia-Hercegovináig. Japántól Németországig”. És ezután következtek azok a gondolatok, amelyek minden másnál jobban és pontosabban tükrözik Recep Tayyip Erdoğan politikai, történelem- és világszemléletét, vallási meggyőződését: “Testvéreim! Ma nem csak Törökország győzött. Hanem ugyanúgy Bagdad is, Iszlámábád is, Kabul, Bejrút, Saray Bosna (Szarajevó), Üsküp (Szkopje). Úgyszintén győzött Şam (Damaszkusz), Halep (Aleppó), Hama, Humus (Homsz). És győztes lett Ramallah, Náblusz, Gáza, és Kudüs (Jeruzsálem) is!” E gondolatsor megértéséhez aligha kell külön magyarázat!

A múlt és a történelmi régmúlt felidézésének és a jelennel való összehasonlításának és szembesítésének is szónoki nagymestere Erdoğan: “A nép és a török nagy nemzetgyűlés összeölelkezett, amidőn a nemzet pártja (értsd: az Igazságosság és Fejlődés Pártja, az AKP) kormányra került 2002. november 3-án. Most pedig, amikor a nép közvetlenül választotta meg köztársasági elnökét, immáron ledőlt minden akadály Çankaya és a nép között. Çankaya kiegészült a néppel, vele lett teljes. Tökéletesen beigazolódott, amit annak idején (a régi nagy hittudós), Şeyh Edebali jelentett ki egyik dicshimnuszában: ‘aki a népet élteti, az államot is élteti!’. Çankaya, amely hosszú évekig úgy vélte megvédelmezhetni a demokráciát, hogy gondnokság alá helyezte a népet, mostantól közvetlenül a népakarat hatálya alá kerül. Valóban történelmi nap ez a mai, annak a napja, hogy az állam és a nép egymást kölcsönösen szeretetteljes karjaiba zárta… Végleg letűnt a dölyf, az önkényeskedés, az önteltség korszaka, annak a felfogásnak az ideje, amikor valamiféle fensőségességnek a nevében mélységesen lenézték a népet. Mert most ezen a napon, éppen ellenkezőleg, az a szemlélet aratott diadalt, az államnak az az értelmezése, amely gyengéd öleléssel vonja magához a népet, mindenkor a néppel együtt lélegzik, létezik, s vele együtt erősödik. Immáron az állam és a nép nem tarthat két külön irányba, mostantól az állam és a nép egy irányba tekint” – így a szónok. Fenti szavait valószínűleg annyira szóvirágokkal telezsúfoltnak és közhelyektől hemzsegőnek tartották, hogy a nyugati sajtó lemondott akár csak megközelítő ismertetéséről is. Pedig ez a rész is hangsúlyos, jellemző és nagyon tanulságos volt. S így az Erdoğan által idézett Şeyh Edebaliról vagyis Edebali sejkről is mindenképpen meg kell jegyezni, hogy 1206-ban született, és állítólag 120 éves korában hunyt el. Más források 1258-ra teszik születésének évét. Ez az életrajzi bizonytalanság azonban semmivel sem gyengíti az oszmán állam létrejöttének évtizedeiben szerzett korszakos érdemeit. A szúfi minisztika avatott ismerőjeként nagy vallástudós hírében állott, aki tanítómestere volt Oszmán gázinak vagyis a “hit diadalmas védelmezőjének”, egyben az oszmán állam megalapítójának. A “hős hitharcos” Oszmán bej, akit a törzsfőnökök teljes egyetértésben emeltek pajzsra, juttattak hatalomra, rövid időn belül egyesítette az anatóliai bejségeket, ezzel megteremtve a török egységet. A török hatalmasság Edebali sejk leányát vette el a feleségül. A monda szerint a sejknél gyakran vendégeskedő Oszmán bejt apósa szálláshelyén lepte meg egy félholdról szóló álom, amelyet később a birodalomalapítás megjövendölésének tekintettek. Fennmaradtak és márványba vésve őrzik Edebali szellemi hagyatékát, a sejknek a józan hatalomgyakorlásról vejéhez, Oszmán gázihoz intézett bölcs intelmeit.

Erdoğan beszédének volt még egy vallási-történeti vonatkozása, amelyet feltűnő módon aktualizált. “Őszentsége (Hazreti) Ömer,” vagyis a hetedik századi Omár kalifa példáját hozta fel, akinek egyik híres mondása így hangzik: “Minden hatalommal felruházott ember, ha barátságból vagy rokonságból nevez ki egy tisztségviselőt, megcsalja istent, a prófétáját és a muzulmánokat.” Az “igazhívők ura” címet viselő muzulmán szent embertől, akinek állandó jelzője a “vallás világossága” volt, s aki Mohamed elkeseredett ellenségéből a próféta hűséges követője, majd a legeredményesebb birodalmi hódító lett, Erdoğan ugyan nem ezt a mondást idézte, de azzal, amit tőle átvett, értelemszerűen nem járt ettől túlságosan messze.

“Abban a világban, amelynek lelkiismeretét Őszentége Ömer vizsgálta, nem maradhatott lelkiismeret megvizsgálatlanul. Ebbe most beleértem önmagamat is. Hiszen senki sem tökéletes, hibátlan, bűntelen” – jelentette ki. Majd hirtelen fordulattal és váratlanul fő ellenségét, az Egyesült Államokban élő Fethullah Gülen vallásprédikátort vette elő, célozta meg. Nevének említése nélkül azt az ellenzéki “véleményvezért”, akinek “párhuzamos hálózati rendszere” kezdeményezte szerinte a török igazságügyi-rendőrségi intézményekbe beépült emberei útján a rajtaütésszerű vizsgálatot az ő, tehát a miniszterelnök és családja állítólagos korrupciós ügyeiben. De támadását most azzal mérsékelte, hogy “bűnbocsánatot hirdetett” azoknak a “testvéreinek”, akik korábban hitelt adtak a “párhuzamos hálózat állításainak”. “Törökországban mától új lapot ütünk fel, és szeretném, ha testvéreim is szívükben új fejezetet nyitnának. Ma új napra ébredtünk, mától Törökországban az újrakezdést éljük. A mai naptól a hamvából újjászületett új Törökország megalapításának korát éljük” – jelentette ki.

“Bármennyire különbözhetnek is politikai nézeteink, bármennyire eltérő lehet életmódunk, vallásunk, hitünk, értékrendünk, etnikai gyökerünk és nyelvünk, mi mindannyian egyazon országnak vagyunk gyermekei”! – hangzott el ezután Erdoğan szájából az a jelmondat, amely egyben átvezetett a beszéd legidőszerűbb, s ezért minden bizonnyal legjelentősebb részéhez. Igaz, “mindenkit átölelő” igyekezetében “közös ősökről, kultúráról, civilizációról és történelemről” is beszélt, de ez a “ködösítés” nyilvánvalóan a “tudományos pontosságról lemondó” és sodró erejű szónoki lendület számlájára írandó. Annál is inkább, mert a továbbiakban a legmagasabb közjogi méltóság pozíciójából nálánál senki nem fejtette ki korábban szebben a törökországi népek, etnikumok összefogásának szükségességét.

Közben azonban előtte még egy jól irányzott oldalvágással politikai bírálóiról is “megemlékezett”. Testvéreim! Őszintén szólok hozzátok, és szavaim megítélését a nemzetre bízom!” – hangoztatta, majd kijelentette: “Kérem azokat, akik azzal vádolnak bennünket, hogy diktátorként kormányzunk, inkább a maguk háza táján végezzenek számvetést. Kérem, hogy inkább a maguk portáján teremtsenek rendet azok is, akik szerint tekintélyuralmat, sőt egyszemélyi kormányzást vezettem be, zsarnokoskodom, és valósággal letaroltatok parkokat és egész városrészeket… Jobb lenne, ha inkább azokra az eredményekre fordítanák tekintetüket, amelyeket kormányzati felhatalmazásunk 12 esztendeje alatt értünk el Törökország javára. Ezután tegyék kezüket szívükre, és úgy mondjanak véleményt.”

“Mi mindannyian egy közös haza földjén élünk, hetvenhétmilliónyian egy zászló, a félholdas-csillagos lobogó alatt menetelünk – folytatta. Mindannyian birtokosai vagyunk e hazának: muzulmánok, keresztények, zsidók, szír ortodoxok (süryaniak), jazidok, valamennyien mindenekelőtt törökhoniak. Aztán az alevik vagy aleviták és a szunniták, akik szintén elsősorban törökhoniak. Ugyancsak egyazon állam birtokosai a törökök, kurdok, arabok, lázok, grúzok, bosnyákok, cserkeszek, abházok, cigányok, pomákok, görögök és örmények, szintúgy mind egyenlő módon elsősorban törökországiak. A társadalmi kiegyezés szellemében mostantól a különbségeket úgy kell felfognunk, mint amelyek gazdagítják a közösséget. Mindamellett arra törekszünk, hogy ne a különbségeket, hanem a közös értékeket állítsuk előtérbe, s erre az alapra építsük a közös új jövőnket. Mostantól mindenki nézzen önmagába, s ez vonatkozik nem utolsósorban az ellenzékre és a média egy részére is. Náluk ugyanis már csak azért is szükséges lenne a lelkiismeret-vizsgálat, amiért a társadalomban félelem- és feszültségkeltő, polarizáló politikát folytattak…

De aztán alapvetően újra békülékeny hangot ütött meg, s arról beszélt, hogy a győzelmet ünneplő testvérei között a tömegben egyaránt lát sok fejkendős és sok fejkendő nélküli asszonyt. Ez így van rendjén – mondta -, mert ez a sokrétűség elengedhetetlen a közös sikerhez, a nehézségek leküzdéséhez. “Egy a zászlónk, egy a Függetlenségi indulónk (török himnusz), közösek hegyeink, folyamaink, népdalaink, költeményeink, közös a bánatunk és örömünk” – kiáltotta a sokaságnak, kiegészítve egy biztatással, fő mondanivalójával: “Haladjuk meg a megosztottságot, a széthúzást és a viszályt! Hagyjunk fel mindenfajta szemforgatással, cselszövéssel! Mellőzzük a ‘közvetítőket’, ‘értelmezőket’ és ‘tolmácsokat’, és nézzünk közvetlenül és egyenesen egymás szemébe! Nyissuk meg egymásnak szívünket, s őszintén szóljunk egymáshoz. Alapítsuk meg a különbözőségeken nyugvó Törökországot, s ahányan csak vagyunk – hetvenhétmilliónyian – mind fogjunk össze, és mozgósítsuk az embereket egy testvéribb és még erősebb Törökországért!”

Az országnak és a török társadalomnak ezt az Erdoğan által is elismert mély megosztottságát emelte ki az elnökválasztási eredmények alapján Yavuz Baydar, Törökország egyik legtekintélyesebb liberális publicistája a CIVILNET örmény hírportálnak adott angol nyelvű nyilatkozatában. Szerinte ez a polarizálódás szociológiailag és földrajzilag is egyértelműen érzékelhető: az “ország szíve”, központi anatóliai területei és a Földközi-tenger széles sávú partvidéke egyértelműen a kormánypárté (AKP), a nyugati övezetekben az önmagát szociáldemokrata színezetűnek nyilvánító, de valójában nacionalista ellenzéki CHP és a szélsőjobboldali-nacionalista MHP választói kerültek fölénybe. Törökország déli-délkeleti, Iránnal, Szíriával, Irakkal határos tartományait szemlátomást a kurd politikai mozgalom ellenőrzi. Lélektani és korszakhatárt jelez a HDP-BDP kurd pártszövetség majdnem 10 százalékos sikere.

Baydar, aki tanulmányait Svédországban végezte, egyik alapítója a törökországi Független Média P24 Platformnak, s gyakori vendégkommentátora amerikai és nyugat-európai lapoknak. Legutóbb kitüntették az Európai Sajtó Különleges Pályadíjával, amelyet a The Guardian és a Der Spiegel szerkesztőségével megosztva kapott. Tavaly nagy port vert fel az ország értelmiségi köreiben, amikor a nemzetközi hírű újságírót eltávolították a kezdetben független szemléletű, reformpárti Sabah című népszerű napilap szerkesztői székéből. Az újságot ugyanis időközben eladták a miniszterelnökhöz igen közel álló egyik nagy sajtókonszernnek, a Çalik Holdingnak. Attól kezdve a “lap vezetésének” már erősen szemet szúrtak Baydar egyébként mindenkor mértéktartó és tárgyilagos kormánykritikus bel- és külpolitikai hírmagyarázatai, végképp pedig állásfoglalása a kezdetben békés Gezi parki környezetvédő tüntetéseket durván letörő hatósági fellépéssel szemben, majd bátor kiállása a mozgalommal szolidaritást vállaló újságírók mellett, akik körében valóságos tisztogatás kezdődött. A nagy konszernek lapjainál foglalkoztatott újságírók közül már kezdetben harmincat elbocsátottak, rajtuk kívül sokakat szigorú figyelmeztetésben, megrovásban részesítettek.

Baydar, aki mindenkor szívén viselte a kurdok sorsát, szorgalmazta, hogy Ankara, tehát Erdoğan szívvel-lélekkel vállalja a közösséget, a kifejezett partnerséget Barack Obama amerikai elnökkel, aki késznek mutatkozott arra, hogy katonai erővel is útját állja az Iszlám Állam (IS) terrorhadseregének, főképpen így segítve az észak-iraki önkormányzati terület kurd pesmerga milícia önvédelmi harcát, amely egyben az övezet vallási kisebbségei, így a keresztények és a kurd jazidok megmentését is szolgálja. A kurdbarát újságíró mindamellett elismerte a törökök ezzel kapcsolatos nehézségeit. Ha ugyanis Ankara tétjét egyértelműen a kurdokra helyezi, kockázatja az AKP-ban változatlanul meglévő nacionalista szárny reakcióját. Az események azonban oly gyors iramban kergették egymást, a helyzet oly mértékben ellentmondásossá, bonyolulttá, sőt egyenesen kiszámíthatatlanná vált, hogy nem sok idő maradt mélyenszántó elemzésekre, még kevésbé politológusi jóslásokra.

A sebesen előretörő IS emberei is egymást cáfoló “üzenetekkel” igyekeztek megzavarni az aggódó közvéleményt. Egyikük azzal fenyegette meg Törökországot, hogyha “nem gazsulál”, számolhat akár Isztambul elleni rajtütéssel is. “Allahhoz imádkozunk, hogy a hitehagyott török kormány vizsgálja felül döntéseit – üzente a szélsőségesek egyik szóvivője, Abu Musza. Ha azonban ezt nem teszi meg, akkor majd mi cselekszünk helyette, s meghódítjuk Isztambult”. A török kormánytól azt követelik, hogy adja át nekik az ellenőrzést az Eufrátesz egyik duzzasztógátja felett… Egy magas rangú IS-parancsnok viszont a Szíriával határos török Hatay tartomány Reyhanlı városában, tehát török felségterületen a The Washington Post tudósítójával beszélgetve “megköszönte Törökország támogatását”. Az Abu Yusaf néven bemutatkozó terrorista szerint “hadseregét Törökország iránti hálára kötelezi, hogy sikereit voltaképpen neki köszönheti’. Ez a meghajlás annak ellenére is kijár Ankarának, hogy az IS időközben jócskán hozzájutott iraki fegyverkészletekhez, s ezért már nem szorul rá arra, hogy éljen a “nyitott török határok biztosította lehetőségekkel”. “Némely harcosunkat, még magas rangú tisztjeinket is török kórházakban tudtuk kezeltetni, és sok harcosunk Törökországon keresztül érkezett hozzánk. De jött felszerelés és utánpótlás is” – állította “Abu Yusaf”. Szerinte az IS ereje sokáig azért gyarapodhatott, mivel stratégiai szempontból fontos ellátási útvonalak vezettek át Törökországon. Elismerte azonban, hogy a török kormány legújabb intézkedéseivel már igyekezett gátat szabni e tevékenységnek. A The Washington Post tudósítója is úgy értékelte, hogy a terrorhadsereg szíriai és iraki előretörése felrázta Törökországot, amely ennek hatására az EU-val és az Egyesült Államokkal összhangban léptetett életbe biztonsági intézkedéseket.

A török kormányt már korábban is az a vád érte, hogy a Bassár al-Aszad szíriai elnök bármely áron való megbuktatásának szándékától hajtva támogatott minden rendű és rangú lázadókat, közöttük segítette az IS-terroristákat is. Kemal Kılıçdaroğlu CHP elnök egyenesen azt állította, hogy az IS-terroristák fegyverei Erdoğan kezéből származnak. A pártelnök tavaly tavasszal az EU brüsszeli központjában járva hasonlóképpen elragadtatta magát, amikor nyilvánosan a szíriai diktátorhoz hasonlította a török kormányfőt. Emiatt akkori vendéglátója, az Európai Parlament szocialista pártcsoportjának vezetője, Hannes Swoboda lemondott egy vele tervezett találkozót.

Ám Mardin város kurd polgármestere, Ahmet Türk is bírálta a hivatalos Ankarát, és egy sajtóinterjúban Törökországot is felelőssé tette az IS megerősödéséért. Egy időben IS-harcosok számára Dél-Törökországban folyosót nyitottak, amelyen át ki-be járhattak a szíriai határon fekvő Kilis, Ceylanpınar és Akçakale városoknál – állította. Törökország – mondta – nyilván nem akarja, hogy szomszédai legyenek a Rojavát ellenőrző kurdok. (Rojava a kurd neve Szíriai kurdlakta északi területének). “Pedig kurdok és törökök ezeréves közös történelmének eseményeiből az illetékesek levonhatnák a szükséges tanulságot: Törökország csak akkor válhat a Közel-Kelet fontos tényezőjévé, ha kurdok és törökök átölelik egymást”- mondta. Ankara a fenti vádakat mindig határozottan visszautasította, s némely kommentár a török kormány állítólagos “tétlenségét” és “elnéző magatartását” azzal hozta összefüggésbe, hogy Ankara aggódik az IS-fogságban sínylődő török túszok életéért. A török külügyminisztérium felháborodottan cáfolta a Taraf című napilap minapi hírét, amely szerint Ankara a túszok szabadon engedéséért cserébe az IS javára végleg lemondana egy szíriai török nemzeti ereklyéről, amelyet jelenleg is török helyőrség védelmez. A liberális-baloldali újság szerint Szulejmán sah Aleppó városának közelében található sírjáról van szó, amelynek környékét 1921-ben átengedték Törökországnak, amikor Szíria még az ottani francia népszövetségi mandátumterület részét alkotta. A sah a birodalomalapító I. Oszmánnak a nagyapja volt, s ezért ma is nagy tisztelet övezi. Szíriai lázadók egyik csoportja már korábban is azzal fenyegetőzött, hogy lerombolja a síremléket, mert bálványimádás megnyilvánulását látja benne. A harcok eddig megkímélték a síremléket. Mintegy Ahmed Türk bírálatára válaszolva a török kormány tárgyalni kezdett a kurd Demokratikus Egyesülés Pártjával (PYD), amely a szíriai Rojavában a törökországi PKK, a Kurdisztáni Munkáspárt politikai helyi fiókszervként és rendvédelmi alakulatként tevékenykedik.

Ennél is fontosabb fejlemény azonban, hogy a török kormány bejelentette: az Erdoğan kezdeményezte úgynevezett kurd-török békefolyamat előmozdítása végett tárgyalni kíván a PKK katonai szárnyának parancsnokságával, amely az észak-iraki Kandil-hegységben építette ki főhadiszállását, és kiképzőtáborát is ott működteti. A hírt Beşir Atalay miniszterelnök-helyettes ismertette a televízióban. Közlése szerint ezeket a tárgyalásokat is a török hírszerző szervezet, a MIT tisztjei folytatják, ugyanúgy, miként már hosszabb ideje szintén ők tartják az állandó kapcsolatot a márvány-tengeri sziklabörtönében fogva tartott Abdullah Öcalan PKK-elnökkel, a kurd mozgalom vezérével. A feleknek sikerült tűzszünetben megállapodniuk. “A kormány nem habozik megtenni minden szükséges intézkedést a békefolyamat sikeres lezárásáért – jelentette ki Atalay. A cél a PKK teljes kivonulása az országból, a fegyverletétel, a Törökországból elmenekült kurdok észak-iraki menekülttáborának, valamint a PKK ottani állásainak felszámolása, majd a hazatérés és a harcosok visszailleszkedés a civil életbe. Azt szeretnénk, ha Törökország normális országgá változna, mert hiszen nálunk lényegében több mint harminc éve valóságos polgárháború dúl. Most ennek a nagyon nagy problémának a megoldásán fáradozunk – hangsúlyozta a miniszterelnök-helyettes.

Az események valóban azt bizonyítják, hogy elérkezett a “kurdok ideje”, s a gyilkos IS-dzsihádisták “kalifátusának” kikiáltása után nemzetközi síkon is felvirradt a napjuk. Miután ugyanis a “kalifátus serege” uralma alá hajtotta Irak és Szíria nagy területeit, Törökországban és a határain túl is követelni kezdték az eddig “terroristának” bélyegzett PKK törvényesítését. Maguk a PKK-harcosok is arra a hivatkoznak, hogy miért ne láthatná el őket is korszerűbb fegyverekkel a nemzetközi közösség, amely – miután erősen megkésve rádöbbent az IS-veszélyre – rohamtempóban igyekszik felfegyverezni az iraki kurd pesmergákat. A “terrorista” PKK most méltán dicsekedhetett el azzal, hogy tényleges érdemeket szerzett a “terrorizmus elleni harcban”. Ez a vitán felül komoly legutóbbi fegyverténye abból állt, hogy harcosai letartóztattak 13 dzsihádista martalócot. A török közvélemény azt feltételezhetné, hogy az ilyesmi a török fegyveres erők feladata. Ez igaz is, csakhogy az eset feltárta, hogy a központi kormányzat hovatovább elveszti hatékony ellenőrzését Délkelet-Törökország határvidékén. Itt a PKK korábban nem is sejtett széles körű hálózatot épített ki. Mint a PKK egyik hírügynöksége jelentette, a fenti akciót a keleti Hakkari tartományban hajtotta végre a PKK ifjúsági szervezete, a Hazaszerető Forradalmi Ifjúság Mozgalma (YDG-H). Az őrizetbe vett feltételezett IS-terrorsták különböző török tartományokból és Szíriából érkeztek, közelebbről Diyarbakırból, Orduból, Trabzonból és Aleppóból. Lefoglaltak náluk 25 ezer dollárt készpénzben, elkoboztak tőlük továbbá egy brazil és egy brit zászlót, számítógépeket, valamint szíriai kurd települések térképeit. Szíriából érkező IS-terroristák tavasszal már a közép-anatóliai Niğde tartományba is behatoltak. Egy úttorlasznál feltartóztatták őket, s a kirobbant tűzharcban meghalt egy rendőr és egy katona.

A PKK-hoz közel álló egy másik szervezet, a Népi Védelmi Alakulat (YPG), amely már huzamosabb ideje elkeseredett harcot vív a szíriai polgárháborúban erőre kapott legkülönbözőbb szélsőségesek fegyveres bandái ellen, a közelmúltban bejutott Irakba is, s szükség esetén ott is részt vehet az IS-terroristákkal szembeni ellenállásában. A PKK kihasználta ugyanis azt a körülményt, hogy már korábban átjárót létesített Irak és Szíria között, s most amikor a dzsihádisták elől több tízezer jazid kényszerült elmenekülni településeikről Singal térségében, ezen a folyosón bejuttatott Irakba fegyveres YPG-egységeket.

Az IS története, a vallási fanatikusok megsokasodása és gyilkos “diadalútja” egyértelművé teszi, hogy nem csak a Közel- és Közép-Kelet, hanem az egész nemzetközi közösség fontos szakaszhatárhoz érkezett. Bírálói szerint Obama elnök nem ismerte fel időben az IS halálos veszedelmét. Mára azonban tévedését igyekszik jóvátenni az amerikai fegyveres erők légierejének az elűzötteket, veszélyeztetetteket segítő emberbaráti-humanitárius és az állig felfegyverzett tébolyult dzsihadisták feltartóztatására irányuló katonai bevetésekkel. Erdoğan eleinte szintén súlyosan tévedett, nagyon elszámította magát, amikor átgondolatlanul, gyakran teljesen differenciálatlanul támogatott szíriai lázadó csoportokat, sőt némelykor még fegyverekkel is. Tévedésének oka a felkelők és az általa gyűlölt Aszad-rendszer erőviszonyainak téves megítélése volt. Egyvalamiben azonban előrelátóbbnak, józanabbnak bizonyult nyugati szövetségeseinél. Nehéz, szinte polgárháborús helyzetben már több éve megkezdte béketapogatózását a kurd mozgalom, a mindenütt máshol, sok helyütt még Törökországban is változatlanul becsmérelt, “leterroristázott” Öcalan irányában, és az általa kezdeményezett kurd-török békefolyamatot sikerült életben is tartani, tűzszünetet is kieszközölni. Ez mindenképpen bölcs belátásnak bizonyult, amelynek mára beértek az eredményei: az IS-veszedelemmel szemben a kurdok körében is számíthat szövetségesekre. Elsősorban Észak-Irakban, de mindinkább a “hazai PKK” köreiben is, s ily módon a PKK szíriai “fiókvállalkozásainál.” Törökország mindhárom olyan országgal – Irakkal, Szíriával és Iránnal – határos, ahol kurd mozgalmak tevékenykednek, amelyek különböző szintű kapcsolatot tartanak fenn az “otthoni”, a törökországival. Más tényezők mellett ez kiváltképp a Nyugat nélkülözhetetlen szövetségesévé avatja Törökországot. Főképpen egy olyan időpontban, amidőn a Der Spiegel című befolyásos német hetilap az alábbi címet adta vezércikkének: “Ha segítesz kurdokon, segítesz a világon – a fanatikus iraki iszlámisták elleni harchoz szükség van ENSZ-felhatalmazásra!”

Ebben a helyzetben annyira magától értetődik Törökország egyre növekvő általános stratégiai fontossága, hogy az izraeli belső hírszerző szolgálat, a Sin Bet korábbi főnöke, Juval Diszkin egy másik nagy közel-keleti konfliktus, az izraeli-palesztin viszály nemzetközi rendezésében is igényelte Törökország részvételét. Annál sajátságosabb, hogy éppen ezekben a hetekben jelentek meg olyan sajtójelentések, amelyek szerint Washingtonban egyre bizalmatlanabbul tekintenek Recep Tayyip Erdoğanra, de ez a megválasztott török elnököt, cseppet sem zavarja. Ilyesmire csak akkor reagálna, ha maga Obama tenne szóvá valamit. Furcsa módon ezt a témát a The Economist vetette fel augusztusban. Igaz, az általában nagyon tárgyilagos, főleg pedig kitűnően tájékozott brit hetilap akkor még nem tudhatta, hogy Obama arra készül, hogy – az amerikai légierő Irakban végrehajtott IS elleni bevetései után – légi felderítést indítson szír terület felett is azzal a szándékkal, hogy szükség esetén ott is csapást méressen a fanatikusok megszállók seregére, harceszközeire. Márpedig ekkor fokozott mértékben maga mögött kell tudni Nato-partnerét, Törökországot. Feltűnő azonban, hogy a patinás újság mennyire elmarasztalóan mutatja be Ahmet Davutoğlut, akit külügyminisztersége után most Erdoğan utódjának szemeltek ki a kormány és az AKP élén.

A The Economist feleleveníti, hogy annak idején Davutoğlu “újoszmán álmokat szőtt egy olyan Törökországról, amely majd vezetőként kezében tartja a szunnita muzulmánok országainak a Balkántól Közép-Ázsián át a Közel-Keletig feszülő ívét. A lap átvette a volt külügyminiszter egykori egyetemi tanítványának, Behlül Özkan politikai kutatónak az összeállítását Davutoğlu legjellemzőbb kijelentéseiről, darabszám szerint mintegy 300-at. Az isztambuli Marmara Egyetem előadója például kiderítette, hogy kilencvenes évekbeli professzora egykor szorgalmazta a dzsihád, a muzulmán szent háború meghirdetését Csecsenföldön és Afganisztánban. Özkan azt is kikutatta, hogy egyetemi oktatója Izrael Államot valamikor “geopolitikai kelevénynek” minősítette, s általában a Muzulmán Testvérség szellemiségében osztozott. Az Iszlám Államot (IS) viszont ideológiai ellenségének tekinti. A cikk szerzője azonban valamilyen oknál fogva Davutoğlu politikai jellemrajzának felvázolásakor eltekint annak megemlítésétől, hogy éles bírálatának célpontja ugyanaz a személyiség, aki diplomáciai kezdeményezésekkel igyekezett előmozdítani országa, Örményországgal való viszonyának normalizálását, s előkészítette főnökének történelmi jelentőségű nyilatkozatát, amelyben az örmény népirtás 100 évfordulója alkalmából együttérzését nyilvánította az örmény áldozatok, meghurcoltak leszármazottaival…

A The Economist – megfeledkezve tárgyilagosságának nemes hagyományairól – a mostani “kurd feltámadás” heteiben szót sem ejtett arról, hogy Erdoğan éppen külügyminisztere és bizalmas tanácsadója hivatali ideje alatt követte meg nyilvánosan a törökországi kurdok társadalmát a rajtuk esett egyik legszörnyűbb sérelemért: a török hadseregnek a Dersim tartománybeli kurd felkelők és lakosság ellen indított népirtásszámba menő kegyetlen támadásáért a harmincas évek végén…

Flesch István

2014. augusztus 26.