Egy fontos évforduló közeledtén – örmény főtanácsadót választott a török kormányfő

A közelmúltban törökországi örmények csoportja látogatott el Jerevánba, hogy lerója kegyeletét a népirtás központi emlékművénél. Mindannyian a kelet-törökországi Diyarbakırból érkeztek azzal a céllal, hogy megismerjék őseik tragikus történetét, családjuk gyökereit. A Civilnet örmény internetes tévéállomásnak nyilatkozva némelyek közülük elmondták, hogy örményországi zarándoklatuk alatt felvették a keresztséget, vagyis visszatértek őseik, százezrével elpusztított testvéreik hitére. Mások – noha felmenőik keresztények voltak, s ők is változatlanul örmény etnikumúnak érzik és vallják magukat, mégis őszinén gyakorolják az elődeikre sok esetben rákényszerített muzulmán vallást. A Civilnet örményül és kisebb részben angolul sugároz, jelen esetben a Törökországból érkezett örmények törökül elhangzott szavait angolra fordították.

A csoport tagjai nem tősgyökeres diyarbakıriak, legtöbbjük az egykor nagy örmény népességű Bitlis és Muş városából, valamint a Batman tartománybeli híres Sasonból, a hódító idegenekkel bátran szembeszálló mondabeli hős, Sasuni Dávid hegyvidéki szülőhelyéről származik. A második világháború alatt, 1943 januárjában a külföldi diaszpóra adományaiból a Jereván közeli Ecsmiadzin vallási központban szerelték fel a róla, a nemzet nagy fiáról elnevezett szovjet-örményországi páncélos hadtestet, amelyet egy évvel később már eredményesen be is vetettek a németek ellen. Tankjaik részt vettek az ellenséges arcvonal áttörésében.

A zarándokok egyike a diyarbakıri Szent Giragosz örmény ortodox templom alapítványának elnöke, Gafur Turkay, örmény nevén Ohanes Ohanessian. Ő is csak később tudta meg, hogy nem törökök leszármazottja, s amikor ez kiderült, egyik fivérével együtt áttért a keresztény hitre. Népes családjukból csak ők ketten tettek így, s mint oly sok iszlámra áttérített örmény, apjuk is megmaradt hívő muszlimnak, s ennek megfelelően már elzarándokolt Mekkába is. A Közel-Kelet legnagyobb örmény templomát külföldi és hazai közadakozásból, valamint a főként kurdlakta város anyagi hozzájárulásával 2,5 millió dollárért renoválták. Kétéves munka után 2011 októberében már megkeresztelhettek itt olyan szunnita muzulmánokat, akiknek a felmenőit egykor örményként erőszakkal iszlamizálták. A szertartást az isztambuli érsek vezette, a megkereszteltek személyét azonban biztonsági okokból nem hozták nyilvánosságra. Az ünnepélyes avatást felhasználták arra, hogy fennhangon hirdessék az örmény-kurd testvériesülés fontosságát is. Az örmény pátriárkát, Aram Ateşyant, valamint az Örményországból és az Egyesült Államokból érkező vendégeket Diyarbakır kurd főpolgármestere, Osman Baydemir ezekkel a szavakkal fogadta: “Mától kezdve ezen a vidéken a dzsámiból a muzulmán hívőket imára szólító pap kiáltása, az ezan egybeolvad majd a keresztény templom harangzúgásával”. Majd hozzáfűzte, hogy az itt egybegyűltek új kezdetet akarnak a múltban elszenvedett oly sok szomorúság és szívtelenség után. Ez a város ugyanis valaha arról volt híres, hogy egyszerre sok kultúrát befogadott. Ebből sok elveszett, mert a Török Köztársaság a nemzeti kizárólagosság elvét alkalmazta. Ezért a társadalmi béke helyreállítása érdekében tanulnunk kell a múltból, szembe kell néznünk a történelmi valósággal. A kurdok együtt akarnak élni mindazokkal a népcsoportokkal – magukhoz ölelve őket – amelyeket korábban egymásra uszítottak önkényeskedő hatalmasok. “Adja Isten, hogy immáron örökké együvé tartozzunk”! – fejezte be szavait kurdul és törökül.

A templom alapítványi elnöke most felelevenítette, hogy a gyilkos örményüldözés éveiben családjából csak három kisgyermek maradt életben. Egyikük elvetődött Örményországba, ketten otthon maradtak, s muzulmán kurd környezetben nőttek fel. Sok örmény gyökerű törökországi muzulmán előtt a múlt csak az utóbbi időben kezd feltárulni, a szülök gyakran csak nem sokkal haláluk előtt szánták rá magukat arra, hogy gyermekeiknek elbeszéljék igaz élettörténetüket. Az egyik zarándok asszony például egész addigi életében kurdnak hitte magát, amíg otthon meg nem tudta, hogy üldözött örmények ivadéka.

A csoportról szóló tévébeszámolóban “rejtőzködő örményeknek” nevezték a kegyeleti látogatás részevőit. De ez a jelző hovatovább idejétmúlttá válik, mert mind több örmény lép ki a nyilvánosság elé otthon, vagyis törökországi szülőföldjén is örményként, nem titkolva valódi eredetét. Törökországban azonban számon tartanak kifejezetten “titkos örményeket” is. Egyik részük kurd alevitának mondja magát, egy másik csoportjuk pedig hemşin néven ismert. Utóbbiak török és láz szavakkal elegy örmény nyelvjárást beszélnek, a többi örmény már nem is érti őket. Lakhelyük az északkeleti Artvin és Rize tartomány a Fekete-tenger partvidékén.

Egy ilyen fent leírt örményországi zarándoklat ma már nem számít meglepőnek Törökországban. Egyre több örmény csoport keresi fel az örményországi kegyhelyet. A törökországi örménykérdés és a hivatalos ankarai örménypolitika tekintetében azonban a napokban mégis volt egy meglepetés: a török kormány főtanácsadónak nevezett ki egy ismert örmény újságírót, s az erről szóló váratlan bejelentést a média szerint nem lehet másként értelmezni, mint egyfajta felkészülést a 2015-ös jubileumi esztendőre. Jövőre április 24-én lesz száz éve, hogy megkezdődött a törökországi örmény népcsoport szinte teljes megsemmisüléssel végződő “kitelepítése”, vagyis a korszak oszmán-török bürokratanyelvén a megközelítőleg ugyanezt jelentő tehcir. Ez a szó igen alkalmas volt a valóságos tartalom elkendőzésére, s hivatalosan máig ez használatos.

Az a körülmény tehát, hogy Ahmet Davutoğlu török miniszterelnök Etyen Mahçupyan személyében egy örményt nevezett ki főtanácsadójának, sokak szemében az örmény évfodulóra való felkészülés beharangozása és egyfajta gesztusgyakorlás is egyben. De általánosságban is jelzés az ország etnikai kisebbségeinek. Davutoğlu a feladat ellátására maga kérte fel a hírlapírót. Mahçupyan hatvannégy éves, végzettségére nézve mérnök-közgazdász, aki 1980 és 1996 között saját vállalkozását vezette, csak azután választotta hivatásának az újságírást. Több vezető török napilapnak vezércikk-, illetve szemleírója lett, így dolgozott a baloldali Radikal és Taraf című újságoknál, valamint a legnagyobb példányszámú lapnál, a Zamannál, amely az Amerikában élő és a jelenlegi török kormánnyal élesen szemben álló Gülen muzulmán hitszónok és nemzetközi iskolaszervező érdekköréhez tartozik. Mahçupyan 2007-ben főszerkesztőként a török nacionalisták által meggyilkolt Hrant Dink örökébe lépett a kétnyelvű, örmény-török Agos című hetilapnál, 2010-től viszont már a kormánypártivá vált Akşam című napilap munkatársaként tűnt fel.

Megbízatása nem váltott ki egyértelmű helyeslést a törökországi örmény közösségben, amely erősen megosztott. Ez az újságcikkekben és a közösségi média vitáiban egyaránt tükröződik. Attól függően, hogy ki melyik lapnál dolgozik, határozott szembenállás tapasztalható a törökül író örmény publicisták között. Így például az Agos és a Taraf örmény szerkesztői a kormány ellenzékéhez tartoznak, más örmény újságírók ellenben az országot 2002 óta irányító Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) reformpolitikájának következetes támogatói. De ők sem rejtik véka alá bírálatukat amiatt, hogy a kormány politikájában mind gyakrabban kiütköznek az elfogadhatatlanul erőszakos és antidemokratikus vonások, például amikor nem riad vissza attól sem, hogy a sajtóval szemben a nyomásgyakorlás legkülönfélébb, főképp gazdasági eszközeihez nyúljon. A közvélemény ez utóbbi kormánybarátok közé sorolja Mahçupyant is, valamint Markar Esayant. Az előbbi ellenzéki csoportból pedig az Agos-főszerkesztő Robert Koptaş és a Taraf-munkatárs Hayko Bağdat neve ismert.

Jogos tehát a feltételezés, hogy Davutoğlu éppen azért döntött Mahçupyan mellett, mert biztos lehet az örmény publicistának az ankarai kormány iránti szilárd elkötelezettségében. Megfigyelők szerint utóbb mind jelentősebb hatáskörrel ruházták fel a mindenkori török miniszterelnök főtanácsadóját. A jelenlegi államfő, Recep Tayyip Erdoğan még miniszterelnöksége idején, 2013-ban egy olyan tévés személyiséget bízott meg ezzel a feladattal, aki közismert volt erősen török nemzeti beállítottságáról. Yiğit Bulut ugyanis a mostani hírmagyarázatok szerint megfelelt annak a kormányzati irányvonalnak, amelynek lényegét a megfigyelők az Európai Uniótól való bizonyos távolságtartás megőrzésében és az Oroszország felé fordulásban látták. Erdoğannak emellett “publicisztikai szakértelemre” is szüksége volt. El kellett hitetni ugyanis a török közvéleménnyel, hogy a kormány politikája ellen bizonyos erők szervezkednek belföldön és külföldön egyaránt, s ez pontosan kimutatható nemcsak feltételezésekre, hanem kézzelfogható bizonyítékokra is alapozva. S a kormánypropagandában is meg kellett szervezni az “összeesküvőkkel” szembeni hatékony fellépést.

Az új főtanácsadó azonban nem is lenne alkalmas ilyesmire, és ezért más célra lett kiszemelve. Ő állítólag a higgadt fellépés és a békülékenység embere. Ebből a szempontból kinevezése nyilvánvalóan összefüggésben áll azzal, hogy Törökország miképpen járjon el hivatalosan akkor, amikor örmény gyökerű és nemzetiségű török állampolgárai vagy a szomszédos Örményország és a diaszpóra örményei világszerte emlékezni óhajtanak az évfordulóra. Arra, amit a világ örményei és a velük szolidáris államok parlamentjei – a hivatalos török állásponttal ellentétben – népirtásként jellemeznek, azaz örmények tömegeinek 1915-ben megkezdett kegyetlen kitelepítésére, elűzetésére, végső soron elpusztítására.

Idén tavasszal azonban jelentős változás következett be a török kormány örménypolitikájában, s ez az a pont, ahonnan kiindulva az örmény gyökerű és hátterű Etyen Mahçupyan – a maga örmény beleélőképességével – valóban segíthet mind az államfőnek, mind a miniszterelnöknek. Mindenekelőtt akkor, ha a megfelelő lépésekre szánják rá magukat a törökországi örmény közösséggel, nemkülönben a világ örményeivel való megbékélés és kiengesztelődés útján. S ennek pedig éppen az a hivatalos török üzenet lehet szilárd alapja és kiindulópontja, amelyet az 1914. április 24-ei 99. évforduló előtti napra időzítettek. Hivatalban lévő török kormányfő először nyilvánította ki “együttérzését a 20. század elején elpusztult örmények unokáinak”. Tagadhatatlan – jelentette ki Recep Tayyip Erdoğan miniszterelnök, – hogy az Oszmán Birodalom utolsó évei fájdalommal terhes időszaknak számítanak – bármely vallás híveiről, bármilyen etnikumhoz tartózókról van is szó, akár a törökökről, kurdokról, arabokról, örményekről vagy más oszmán állampolgárok millióiról”.

“Április 24-e különös jelentőségű örmény polgáraink és a világban élő többi örmény számára” – olvasható az üzenetben, amely szerint “azok az események, amelyek az első világháború alatt következtek be, nekünk közös fájdalmat okoznak. Ezért emberi és tudományos kötelezettségünk, hogy a történelemnek ezt a fájdalmas fejezetét a megemlékezés tisztességes távlatából szemléljük”.

Ennek a közös fájdalomnak a kifejezését hiányolták eddig legjobban a törökországi örmény közösségekben, s ennek korábbi elmaradását fájlalta legjobban – írásban és szóban egyaránt – a mártírhalált halt Hrant Dink is. Ennek bekövetkeztét ő már nem érhette meg, de biztosak lehetünk abban, hogy a mai örményekkel, az áldozatok unokáival való török együttérzés legmagasabb szintű kinyilvánítását ő is jó szívvel fogadta volna. Még akkor is, ha bizonyára nem mulasztotta volna el, hogy emlékeztessen arra: még hosszú út van hátra a tényleges megbékélésig.

Etyen Mahçupyan kinevezése után az Al Jazeera Türk tévéállomás adásában elmondta, hogy Davutoğlu miniszterelnököt már régóta ismeri, tudományos-egyetemi előadói és későbbi politikai pályáját mindig élénk figyelemmel kísérte. A kormányfő most súlyos feladatokat vállalt, s ezért is nagy megtiszteltetés, hogy őt bízta meg a főtanácsadói tiszttel. Nyilvánvaló azonban, hogy a kormányfőnek sokak véleményére és sok más nézőpont elfogadására is szüksége lesz. Az ő kiválasztása természetesen összefügg örmény gyökereivel, az “úgynevezett örménykérdés körüli események 100. évfodulójával. “ Ha Davutoğlu egy kurdot nevezett volna ki főtanácsadójának, akkor ezzel bizonyára hozzájárult volna a kurdkérdés hatékony megoldásához – jelentette ki Mahçupyan. Most egy örményt választott, ezért meg is fogom kísérelni, hogy közreműködhessek az örménykérdés megoldásában”. Mindamellett emlékeztetett arra, hogy a mai Törökországban nem az örménykérdés megoldása a legsürgetőbb feladat, hiszen a fontossági sorrendet tekintve más kérdések előbbre valók. Ő maga nem is tud erre döntő befolyást gyakorolni, végtére is nem tarthat igényt arra, hogy az örmény közösséget képviselje. Erre nem képes és nem is alkalmas. Ellenben most magának a törökországi örmény közösségnek és a szétszóratásban élő örménységnek kell előlépnie, és keresni a párbeszéd lehetőségét Törökországgal.

“Ugyanez érvényes a Kurdisztáni Munkáspárt, a PKK vonatkozásában is – hangoztatta figyelmet keltő interjújában Mahçupyan. Ami a békefolyamatot – a kormány és a PKK közötti érintkezést – illeti, Törökország álláspontja egyértelmű. Ugyanez azonban nem állítható a “terrorszervezetről”. Az is fontos, hogy ebben a kérdésben milyen magatartást tanúsít a kurd lakosság. Számára a jelenleginél nincs jobb kormány” – állította Mahçupyan.

Az évforduló közeledtével nyilatkozott a sajtónak Klaus Kreiser német történész, egy kiváló Atatürk-életrajz szerzője. Mint emlékeztetett, az 1915. május 27-én elfogadott úgynevezett ideiglenes törvény, oszmánul a kanun-i muvakkat lehetővé tette, hogy a katonai parancsnokok “katonai szükségszerűségből” egyes vagy akár egész népcsoportokat “más helyre” deportáljanak és ott letelepítsenek. Persze Talât pasa belügyminiszter keleten már előzőleg deportálásra szólító parancsokat küldött a katonai vezetőknek, s ezeket végre is hajtatta. Vitathatatlan, hogy a török vezetés nem csak az orosz front közelében élő örményeket hurcoltatta el, hanem deportáltak a birodalom nyugati részének olyan városaiból is, mint Eskişehir, Ankara és Konya. Szó sem lehetetett olyan “rendezett áttelepítésről”, mint ahogy ezt a Török Történelmi Társulat egyik volt elnöke állította, aki ezt az elméletet terjesztette. Gyakran azt is elfelejtik, hogy nem csak örményeket űztek el, hanem más keresztény felekezetekhez tartózó csoportokat is. De hát hogyan is élhették volna túl egész családok az éhezők halálmeneteit, amikor még azoknak a török sorozott újoncoknak sem jutott kenyér, akik Van és Bitlis térségéből igyekeztek kaszárnyáikba, s közben nekik is éhezés volt az osztályrészük? De nem csak tényleges és állítólagos “katonai szükségszerűség diktálta” az örmény jelenlét felszámolását. A nacionalistáknak szálka volt a szemében a muzulmánok és nem muzulmánok közötti “etnikai munkamegosztás”. Amikor például Talât pasa megérkezett az “örményektől megtisztított Ankarába”, elismerően nyugtázta, hogy oly sok muzulmánt lát mesteremberként dolgozni, holott korábban ilyen kézműipari ágazatokban mohamedánok egyáltalán nem voltak képviselve.

A török nyelv, történelem és kultúra korábbi bambergi egyetemi professzora határozottan elutasította némely török szerzőnek, közöttük Ilber Ortaylı történésznek azt az állítását, amely szerint az örmények deportálásának gondolata eredetileg németektől származott, vagyis az “áttelepítést”, a tehcir-t a német vezérkar ajánlotta a “katonai biztonság fokozása” végett. Erre vonatkozólag azonban nem tudtak felhozni semmiféle bizonyítékot – hangsúlyozza Kreiser. Az azonban igaz – tette hozzá, – hogy a német fél tétlenkedett, passzivitást tanúsított s ezért valóban bűnrészesség terheli. Másfelől viszont egy közelmúltban megjelent tanulmányában Hansjörg Eif volt diplomata felfedte, hogy a konstantinápolyi német nagykövetség miként fogta le Cemal pasa kezét, s nem engedte, hogy a szíriai 4. oszmán hadsereg főparancsnokaként elüldözzön minden zsidót Jaffából és a cionista telepekről.

“Én azonban mint német óvatos vagyok a ‘népirtás’ szó használatával – mondta a professzor. Úgy vélem ugyanis, hogy ez nem visz előbbre, sokszor akadályozza a beszélgetést, és sok örmény maga sem használja. Olyan németként pedig, aki tudja, hogy innen néhány kilométernyire, Wannsee egyik villájának íróasztalán miként tervezték meg bürokraták módjára a zsidók elleni népirtást (amikor lényegében már elindították! ), ezt nem szeretném az örmények sorsával egyenlőnek tekinteni.”

Arra a kérdésre válaszolva, hogy Törökország miképpen tud megbirkózni ezzel a témával, azt mondta, hogy külön programokat támogatna iskolák és múzeumok számára, a helyi médiumok közreműködésével. A helytörténeti megközelítés ugyanis alkalmas arra, hogy mindegyik oldal szempontjából előmozdítsa a jobb megértést. De azt is érzékeltetni kell, hogy az írásos források nem adnak választ minden kérdésre.

Klaus Kreiser óriási jelentőségűnek tartja Atatürk személyét. Ő maga volt a megtestesült szerencse hazája számára – mondta. Még konzervatívok is elismerik, nagyra becsülik őt, s így nyilatkoznak róla: Jóllehet vallástalan volt, mégis nagy ember. Ez a megfogalmazás mindenütt gyakran hallható… Levelezéséből kitetszik, hogy nem osztozott például katonáinak a paradicsomba vetett hitében… Ateista volt, de hagyta érvényesülni a vallási méltóságokat, mert meg volt győződve arról, hogy az iszlám intézményei fokozatosan elszáradnak. Ebben viszont nagyon nagyot tévedett!

A Közel-Keleten kevés országban valósult meg a nemzetépítésnek ennyire eredményes, előremutató programja, mint amennyire Törökországban. Egy premodern államnak ugyanis biztosan nem sikerült volna az, hogy a korai huszadik század elején sok millió bevándorlót integráljon – fejtette ki Klaus Kreiser.

2014-11-09
Flesch István – Türkinfo