Egy film: Boszporusz felett a híd

Belső utazás „Lépésről lépésre hatolok be a belső rengetegbe, ami a születésemtől fogva az enyém. Erdők reménysége, tisztások csendje, gyerekkorom rejtekútján járok” – írja Tolvaly a film alapjául szolgáló regényében.

Hasonlóan a szerző korábbi két munkájához, ez az alkotás is egy belső utazásra invitál, amiben a szerző próbál közelebb kerülni saját, belső megismeréséhez, az időtlenséghez, vagy – ahogy ő maga fogalmaz – a nyugvópontokhoz. Spanyolország (El Camino – az út) és Tibet (Tibetben a lélek) után az író-rendező ezúttal Marokkóba kalauzolja el a nézőket egy nap erejéig: impozáns mecsetek, nyüzsgő piacok, egzotikus tengerpartok. Előző filmjeihez képest Tolvaly az útifelszerelését most zakóra cserélte, ő maga ritkábban tűnik fel a vásznon, azonban az alapkoncepció ugyanaz maradt: útifilmes, ismeretterjesztő dokumentáció találkozik a filozófiai esszével.

Nehéz párosítás. Tolvalynak nem is sikerül teljesen házasítania e kettőt. Útifilm-filozófia Saját műfaji meghatározása szerint Tolvaly most is vallásos-dokumentfilmet forgatott. A Boszporusz felett a Híd alapvetően dokumentarista eszközökkel dolgozik, azaz a jelenetek eredendően nincsenek megrendezve, az operatőr azt vitte filmre, ami történik és nem azt, amit a rendező mondott hogy történjen: a mecsetben elmélyülten imádkozó hithű muszlimok, a piacokon kiabáló bazárosok, a dervisek rituális tánca nagy precizitással, de ugyanakkor ösztönösen, esztétikusan kerültek megfilmesítésre – szinte érezni lehet Marokkó levegőjét. Életszerűség, távolságtartás, objektivitás: dokumentumfilmes eszközök ezek. A jelenetek eredendően nincsenek megrendezve Az alkotás másik rétege a már említett témából származó narráció – ez adná a filmnek a vallási felhangot. Azonban ahogy László Zsolt (kétségkívül jó választás fülbemászó orgánuma miatt) kommentálja a látottakat, az inkább kölcsönöz a filmnek ráerőszakolt külsőséget, mint a tartalomból következő szakrális emelkedettséget. Ahogy maga Tolvaly néha-néha felbukkan a jelenetek közben és egy asztalnál jegyzeteli éppen aktuális lelki benyomásait, inkább hat posztmodern önreflexiónak, mintsem hiteles gondolatközlésnek.

Egymást kioltó hatások Mecsetben vallásukat gyakorló muszlimokat látunk. „Megtörik az idő fogalma” – halljuk alatta a narrátor emelkedett szavait. Bátor és őszinte kísérlet a néző érzékeinek megmozgatására, hogy belekerüljön a film filozofikus terébe. De sajnos csak kísérlet. A nézőben ébredő érzés nem feltétlenül követi az amúgy jószándékú alkotói koncepciót, a bestseller könyvek irodalmias szövege nem ültethető át maradéktalanul filmre, a dokumentarista stílusú képek lerázzák magukról a vallásosnak szánt, gyakran monotonizáló narrációt – ami a film előrehaladtával ráadásul olyan mértékben válik didaktikussá, hogy a nézőtől veszi el a ráismerés élményét, a film élményét. Ólomsúlyként sulykolja nézőjébe az evidenst A vallás, a szakralitás a transzcendensben és a misztikumban van. Utóbbi pedig a sejtetésben. A Boszporusz felett a híd azonban nem sejtet, hanem kimond. Egyenesen, profánul. A szerző minden egyes mondata szinte ólomsúlyként sulykolja nézőjébe az evidenst, a didaktikust és így megfosztja őt a beleéléstől, a ráismerés misztikumától. Ezek hiányában csak a banalitás marad, ami nemhogy nem erősíti a vallásos-dokumentumfilm vallási tartalmát, hanem kifejezetten ellene dolgozik annak, egymást kioltó hatások jönnek létre. Az útfilm ismeretterjesztő jellege önmagában élvezetes forma lenne – csakúgy mint az irodalmias vallási fejtegetések. Az alkotás legemlékezetesebb pillanata, amikor Tolvaly lemond az önmaga által írt szövegről és verses idézetekkel narrálja az egymásra úsztatott képeket: hullámzó tenger, lovasok, képi áttünések, lassítások és alatta verselés. Ilyenkor egy lírai-dokumentarista keverék születik és egy pillanatra valóban megcsillan a belső utazás, a szakralitás, a misztikum, a mozi. Tolvaly a film bemutatója után elmondta, hogy többek között azt szeretné, ha a média által az Iszlámról alkotott hamis képünk kicsit tisztulna. Ezt sikerült is megtennie. A többi kérdéses.