Csordás László: Konferencia és kiállítás a mohácsi csata 490. évfordulója alkalmából

A mohácsi csata 490. évfordulója alkalmából tavaly augusztus 29-én Mohácson megrendezett megemlékezés záró aktusaként múlt év utolsó napjaiban került sor arra a konferenciára, amelyet Mohács város  önkormányzata, a Városvédő-Városszépítő Egyesület, illetve a Mohács–Beykoz Magyar–Török Baráti Kör szervezett.

A konferenciára a Pázmány Péter Katolikus Egyetemről, az Államigazgatási Egyetemről, illetve a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karáról érkeztek előadók. Sem a decemberi hideg, de még az ünnepek közelsége sem tudta visszariasztani az érdeklődőket, akik végig telt házzal örvendeztették meg a szervezőket és az előadókat egyaránt. A neves kutatókból, tanárokból, a téma szakértőiből álló előadói gárdának sikerült egymást kiegészítve jól összeszedett, pontos tájékoztatást nyújtani. A konferencia fő célja az volt, hogy bemutassa a csatát megelőző évtizedek hazai és európai történéseit, a csata lezajlását, a vereséghez vezető okokat, illetve a csatát követő időszak végzetes eseményeit.

Az előadások során kiderült, hogy a témában még mindig több a kérdés, mint a bizonyosság. Ilyen kérdés például az is, hogy vajon célja volt-e a Magyar Királyság meghódítása és megsemmisítése Szulejmán szultánnak. Az előadásokból erre a kérdésre nemleges válasz érkezett. Szulejmán hatalomra kerülésének időpontja majdhogynem egybeesett az új világ felfedezésével. A keresztény Európa a kereszténységet is vitte magával az új világba, méghozzá kereszttel és karddal. Nem tűrte a pogányságot, aminek ékes bizonyítékai voltak a keresztes háborúk is. A rodoszi Szent János Rend szerzetesei is a hódító iszlám megsemmisítésére esküdtek. A szultán előtt álló erőpróba első állomása Nándorfehérvár volt, majd Rodosz szigete következett, ahol az előbbinél már nagyobb sikereket aratott. Mindez együtt ösztönözte Szulejmánt arra, hogy hódításaival egy időben térdre kényszerítse a hitetlen Rómát és Bécset. Tapasztalt és felkészült hadvezér volt. Tudta, hogy a nagy távolságok jelentősen befolyásolják egy hadjárat energia- és időigényét. Tisztában volt vele, hogy egy hódító hadjárat sikeressége számtalan tényezőtől függ. Ilyen például a hadi utak és a folyókat átszelő hidak minősége, az Európa déli bejáratait védő végvárak, hadseregének mozgási képessége, az új fegyvernem, a tábori tüzérség nehéz ágyúinak a szállítása, a hadsereg pihenő idejének és helyének a biztosítása, az állatok legeltetése és az élelem helyi beszerzésének lehetőségei, hogy csak néhányat említsünk a sorból.  Jó lenne azt is tudni, hogy mit ígért a magyar királynak cserébe azért, hogy zavartalanul előrevonulhasson a magyar Duna mentén Bécs felé.

A hadtörténész tíz pontban foglalta össze a csatára felvonuló keresztény haderő vereségéhez vezető okokat. Sok szó esett a csata előzményeiről, mint például a Magyar Királyság Mátyás halála utáni lezüllése, a Dózsa-féle parasztfelkelés, a Jagellók alkalmatlansága és trónra érdemtelensége, a rendek közötti egyenlőtlenség, a jobbágysorba taszított népesség. Ezek, valamint az ország erkölcsi és anyagi hanyatlása, illetve a török terjeszkedés megállítására korábban hozott intézkedések felfüggesztése mind-mind hozzájárultak a mohácsi síkon történő, szinte teljes pusztulást okozó csatához.

A Pécsi Tudományegyetem doktorandusz hallgatója különös témát érintett előadásában. Megpróbálta a hallgatóság elé tárni, hogy milyen is volt a korabeli Magyar Királyság hazai és európai megítélése az ország három részre szakadása idején. Ezek után rátért arra is, hogy a mai kor emberének a tudatában milyen kép él erről az időszakról. Beszélt arról, hogy a közfelfogás formálódása a felvilágosodás korától napjainkig egészen új kutatási területeknek ad létjogosultságot, és merőben új eredményekhez vezet. Így van ez például azoknak a körülményeknek a megítélésében is, melyek II. Lajos halálához kapcsolódnak. A kérdés tehát az, hogy el kell-e fogadnunk egy kővé merevedett korabeli látásmódot, vagy adjunk inkább teret egy modern, korrekt kutatómunka eredményeként kibontakozó új történelmi felfogásnak. Az előző történelmi korok irodalmi alkotásai és a gyászoló nemzet szenvedéseit ábrázoló képzőművészeti alkotások jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a magyarok tudatában a török kifejezés negatív töltettel párosuljon.

A súlyos gondolatok után üdítőleg hatott a konferencia záró előadása. A mohácsi Kanizsai Dorottya Múzeum igazgatója bemutatta, hogy hogyan alakult a lakosság etnikai állapota nyelvi és vallási szempontból a csatát megelőző időszakban, illetve az azt követő 150 évben. Sokszor keltett derültséget a korabeli népesség általános állapotáról, hitéletéről és életmódjáról szóló tájékoztató. A hiteles egyházi források az 1700-as évek végén Mohács környékén mindössze négy és fél ezer lakosról beszélnek. Többségük katolikus volt, de akadtak reformátusok és görögkeletiek is közöttük. Mohács a török hódoltság idején szandzsák központ is volt, ami azt jelentette, hogy hadi és kereskedelmi gályák kikötőjeként funkcionált. A katonai őrség mellett kereskedők és kézművesek is éltek itt családjaikkal, ezért török iskola, karavánszeráj (kervansaray) és fürdő (hamam) is működött a településen. Miután a második mohácsi csata után a császári sereg porig rombolta a települést, a vidék elnéptelenedett. 1690 környékén a pécsi püspök jobbágyai kezdték újra benépesíteni, majd követték őket szerbek, kikeresztelkedett bosnyákok, sokacok és egyre nagyobb számban németek is.

A konferencia melletti teremben a Mohács–Beykoz Magyar–Török Baráti Kör rendezésében a résztvevőket egy 47 képből és miniatúrából álló kiállítás is üdvözölte, mely január 20-ig fogadta az érdeklődőket. A képsorozat egyrészt tisztelgett Szulejmán emlékének, másrészt a szultán által megrendelt építészeti remekműveket volt hivatott bemutatni. Mustafa Aksay török fotóművész munkájának volt köszönhető, hogy a látogatók a képeket kiállításra alkalmas állapotban és méretben élvezhették.

A színes képek egyikén látható volt a híres Ayasofya (Hagia Szophia), mely eredetileg Bizánc fővárosának, Konstantinápolynak volt a bazilikája. Konstantinápoly később Isztambul néven az Oszmán Birodalom fővárosává vált, de a bazilika megőrizte a bizánci múlt keresztény szimbólumait, mozaikjait, gyönyörű alkotásait. Voltak képek továbbá dzsámikról (mecset), türbékről (síremlék), látványos hidakról. Láthattunk monumentális vízvezetékeket is, melyek sokszor nagy távolságokból vezették a hegyi patakok vizét a városokba. A kiállítás főszereplője Kánuni Szulejmán szultán (kanuni sultan Süleyman) mellett a szultán janicsár mérnökből lett főépítésze Mimár Szinán (Mimar Sinan) volt.  A 99 éves korában elhunyt építészmérnök dolgozott Szulejmánnak, gyerekeinek és unokáinak is, és életében olyat alkotott, amit sem addig, sem azután senki más. Dzsámijainak kupoláin ma is megcsillan a felkelő és lemenő nap fénye, minaretjeiben ma is szól a müezzin, hídjain ma is közlekednek, fürdőiben (hamam) ma is tízezerek kapcsolódnak ki a mindennapok monotóniájából. Legnevezetesebb munkája a Szulejmán-mecset Isztambulban (Süleymaniye Camii) és a Szelim-mecset Edirnében (Selimiye Camii).

A kiállítás anyagát a Yunus Emre Intézet rendelte meg azzal a céllal, hogy egy vándorkiállítás keretén belül bemutassa Mimár Szinán munkásságát és az Oszmán Birodalom legszebb építészeti alkotásait. Tette ezt azzal a nem titkolt szándékkal, hogy rámutasson arra, hogy a 16. századi iszlám építészet semmiben sem maradt el a korabeli itáliaitól, és Mimár Szinán méltó társa volt még akár Michelangelónak is. A kiállítás hivatalos megnyitója január 10-én volt, ahol Cserdi Áron alpolgármester méltató szavai után a baráti kör tárlatvezetésére került sor. Különösen örvendetes volt látni azt, hogy rengeteg diákot is üdvözölhettünk a hallgatóság köreiben, akik őszinte rácsodálkozással követték az előadást.

Külön köszönet illeti a Széchenyi Ifjúsági Centrum intézményvezetőjét, aki támogatta, befogadta és tanácsaival gazdagította a tárlatot.

Mohács, 2017. január 11.

Csordás László