Betty Gün: Törökül álmodik, de a szíve magyarul dobog!

Bennünk, magyarokban van valami ős-ismerősség érzés, ha Törökországban járunk. Néha borzongatóan idegen, egyszerre taszít és vonz. Sokunkban felmerült a gondolat, milyen lehet ebbe a világba csöppenni, Itt boldogulni? Betty Gün több mint húsz éve él Törökországban magyarként, mindkét kultúrát egyaránt „használja” . Ez az interjú az ő története, amely többek között beilleszkedésről és az önazonosság megtalálásáról szól. Életbölcseletté csiszolt tapasztalatát osztja meg velünk, ahogy bepillantást enged az életébe.

Te magyarként élsz Törökországban, de sok mindenben „törökös” vagy. Már mind  a két kultúrát azonos szinten használod. Okoz-e ez valami konfliktust a mindennapi életedben? Hogyan egyeztethető össze a kettő?

Észre sem veszi az ember, úgy átalakul… De muszáj, ez kell ahhoz, hogy gyökeret tudjál ereszteni, enélkül boldogtalan lenne az ember itt.

Mennyire volt ez természetes folyamat? Tudatos erőfeszítést kellett tenned?

Igen, tudatos erőfeszítés kellett, mert az elején rájöttem arra, hogy amíg teljesen magyar vagyok, addig nem tudok gyökeret ereszteni és nem tudok beilleszkedni a társadalomba, mindig csak kritizálom és kívülálló maradok.

Ezt érzed sokszor másokon, akik külföldről jönnek és kritizálják Törökországot? Arról van szó, hogy nem akarják megérteni ezt a kultúrát?

Pontosan. Nagyon sok olyan emberrel találkoztam régebben, például Bursában, ahol ott a Renault gyár és nagyon sok francia dolgozik és él a családjával. Vannak, akik már tizennégy éve itt élnek és egyszerűen nem beszélik a nyelvet. Elkülönülnek, megtagadják a törökséget és ezt az egészet, nem találkoznak törökökkel.

Azzal, hogy tudatosan így döntöttem, nagyon sokat nyertem. Nyertem török barátokat, mivel megtanultam törökül beszélni és így megoszthattam a gondolataimat, a problémáimat, az örömömet. Tudtam hozni egy kis magyar kultúrát is, én is nagyon sok mindent adtam az embereknek ezzel.

Amikor megérkeztél, volt egy első benyomásod, és ez nyilván alakult, változott az évek során. Mi volt a legmegdöbbentőbb, amit teljesen máshogy képzeltél?

Amikor ideköltözik az ember, minden nagyon csodálatos. Most már nagyon klassz dolgok vannak arról, hogyan lehet a kultúrsokkon minél gyorsabban átesni. Ma már sokkal egyszerűbb, mint nekem volt. Amikor ideköltöztem, én Bursában kezdtem az életemet, mert a férjem odavalósi, ott is ismerkedtünk meg, mert én táncosként ott dolgoztam. Két és fél év után házasodtunk össze, ezalatt a két és fél év alatt én jöttem-mentem, persze nem láttam bele a dolgok mélyére, hanem minden olyan varázslatos volt, olyan keleti, olyan csodálatos, az emberek nagyon segítőkészek voltak és teljesen pozitív volt minden.

Amikor itt élsz, akkor viszont elvárnak tőled dolgokat. Azt, hogy neked bizonyos dolgokról fogalmad nincs, nem látják; azt akarják, hogy olyan legyél, mint ők és ez nagyon nehéz, mert nem tudod, hogy milyenek is ők valójában, mi az elvárás.

Én azt látom, hogy a török emberek elsőre  nagyon nyitottnak tűnnek, meg nagyon közvetlennek, de ha az ember egy kicsit próbál közelebb kerülni, észreveszi, hogy nem megy. Neked mennyire okozott nehézséget közel kerülni az emberekhez?

Nem volt ezzel semmi gondom, mert én nagyon nyílt ember vagyok, és amire gondolok, vagy amit érzek, nagyon gyorsan és nagyon könnyen ki tudom fejezni.

Pont ezzel van a gond, a kifejezéssel. Ha valami olyasmit mondasz, amit esetleg nem szeretne hallani, vagy az ő kultúrájában mondjuk nem mondunk ki olyan dolgokat… Nem ütköztél sokszor falakba? Nem érezted azt, hogy nem tudsz önmagad lenni?

De, azt is éreztem, igen. Ha a közelférkőzésről beszélünk, nekem azzal nem volt gondom. Ha magát a kultúrát vesszük alapul, akkor igenis volt gond. Például én szeretem, ha hosszú a körmöm és ki van festve, anyósom például ellenezte. Szerettem otthon vagy a városban is rövidnadrágban járni és ezért rám szóltak, hogy ezt nem illik. Ütköztem, persze, ilyen gondokba. Vagy ott van például a gyermeknevelés, én sokkal lazábban neveltem a gyerekeimet, ebbe is megpróbáltak beleszólni. A kezdet kezdetén én elvesztettem saját magam, úgy éreztem, hogy itt vagy mindenki bolond és én vagyok a normális vagy fordítva. Ilyen szempontból volt egy kemény három évem, aztán rájöttem, hogy itt egy a lényeg:

Ahhoz, hogy boldog tudjak lenni, önmagam kell, hogy legyek,

és aki elfogad, elfogad, aki meg nem, az nem. Amikor erre rájöttem , akkor mertem visszanyerni a saját énemet. Huszonöt éves voltam, hirtelen feleség lettem és anya, és belecsöppentem ebbe a társadalomba. Amikor rájöttem, hogy önmagamnak kell lennem, akkor már nyert ügyem volt, mert akkor már úgy szerettek meg, ahogy vagyok.

A kommunikáció mennyire volt nehéz? Arra gondolok, hogy te mondtál valamit, ők máshogy értették és fordítva…

Nekik én néha túl kemény vagyok azzal, hogy megmondom a véleményemet. Ők mindig finomkodó stílust használnak, mi magyarok sokkal egyenesebbek vagyunk ilyen téren.

Több mint húsz év elteltével már tudod, hogy miről beszélnek, akkor is, ha nem mondják ki?

Persze, én már teljesen ismerem a török embereket, tudom, hogy amikor mond valamit, igazából mire is gondol. Például tudni kell róluk, hogy nem tudnak nemet mondani. Úgy mondanak igent, hogy köntörfalaznak és akkor tudom, hogy igazából nemről van szó.

Te is alkalmazod ezt a fajta kommunikációt?

Embere válogatja. Itt azt tanultam meg, hogy nem lehet mindenkivel ugyanúgy beszélni. Amióta én kijöttem, nagyon sokat változott itt az élet azért. Akkoriban a nők még általában nem dolgoztak, ma már nagyon sok nő megkeresi  a maga pénzét, jobban bízik önmagában, ki meri mondani a saját véleményét, de ha az idősebbekről van szó, ott azért még mindig vigyázni kell arra, hogyan mondod a nemet.

Mi olyan más itt, ami nagyon szembeötlő?

Az az igazság, hogy amikor hazamegyek, akkor azt szokta mondani anyukám, hogy eltörökösödtem, így én néhány dolog fölött már elsiklom, mert nem veszem észre, nem úgy, mint ti. Ti észreveszitek, mi más itt és össze tudjátok hasonlítani, én azért annyira már nem.

Kicsit magyar vagy, kicsit török vagy, így elmosódnak ezek a dolgok…

Igen. amikor idejöttem, nagyon nehéz volt az alkalmazkodás. Például nem olvasnak annyit az emberek, mint Magyarországon. Nagyon sokszor az volt a bajom a kezdet kezdetén, hogy nem tudtam miről beszélgetni a nőkkel. Amikor itt összejön a család, akkor együtt megvacsoráznak a férfiak és a nők, aztán külön ülnek le beszélgetni, haremlik sultanlık, ezt így mondják. Nekem olyan gondjaim voltak, hogy beszélgetni szerettem volna könyvekről, mert nagyon szeretem az irodalmat, vagy a művészetről és nem találtam hozzá partnert. Abban az időben nagyon sokan inkább a lakberendezésről, a ruhákról, az edényekről, tehát ilyenekről szerettek beszélgetni. Most, hogy már hosszú ideje itt élek és beszélem a nyelvet, meg tudom válogatni a barátaimat az érdeklődési körömnek megfelelően. Most már nem hiányzik a magyar barátnő, mert megtalálom ugyanazt egy törökben is. Nagyon sok barátom van, aki újságíró, orvos, a televíziónál dolgozik vagy ügyvéd.

Van olyan dolog, amit nem tudtál vagy nem akarsz megszokni?

Igen, a vallás például. A muzulmán vallás elfogadható és nagyon szép dolgaik vannak. Viszont olyan elvárásokat támasztanak a vallás nevében, amihez én egyáltalán nem akarok alkalmazkodni.

Te most a személyes szabadságról beszélsz végül is. Úgy érzed, hogy ezt a vallás korlátozza. A hétköznapokban ez hogyan nyilvánul meg, te miben érzed korlátozva magad?

Nekem szerencsém van, hogy Isztambulban élek, egy nagyon jó környéken, itt sokkal nyugodtabban élhetek és mozoghatok, mint Törökország sok más helyén. Én most igazából korlátozottnak nem érzem magam. Azért sem, mert én merem bevállalni, hogy azt csinálom, amit akarok. Láttam olyan magyar lányokat, akik bekendőzik magukat, én soha nem gondoltam ilyenre, hogy én ilyet csináljak.

Itt az a lényeg, hogy óriási önbizalmad legyen és nagyon bízzál saját magadban, és akkor élhetsz ebben az országban úgy, ahogy akarsz.

Mi magyarok nagyon elfogadó emberek vagyunk szerintem. Tiszteletben tartjuk azt az országot, ahol élünk, mi alkalmazkodunk azért. Engem nem zavar, ha nem vehetek fel miniszoknyát… nem akarok harcolni ez ellen. Sosem jutott eszembe, hogy ezt tegyem dacból, mert rám erőszakolják. Nem ezen van a hangsúly, hanem azon, hogy békében együtt élni egy másik kultúrával.

Azt mondod, lehetséges boldogan együtt élni egy másik kultúrával?

Persze hogy lehet. Ehhez kell alkalmazkodó készség és kell a bátorság, hogy bevállalod önmagad. Visszatérve egy korábbi kérdéshez, hogy mi volt a leg szembetűnőbb: amikor ide költöztem, úgy éreztem, mint hogyha a törökök olyan húsz évvel le lennének maradva Magyarországtól. Ez nagyon erős benyomás volt, engem nagyon zavart, hogy „visszafelé” kell majd alkalmazkodnom. Ugyanakkor rájöttem arra, hogy nem volt igazam, nem láttam én ezt tisztán, mert olyan dolgok maradtak meg – ami azóta megváltozott sajnos – hogy az emberek szerették egymást, segítették egymást és nagyon együtt voltak a családok, a szomszédok. Ez végül is nem egy negatívum volt, csak én éreztem úgy akkor, mert még nem láttam bele a dolgokba. Most viszont ezt szép lassan elveszítik, tehát mindenki sokkal visszahúzódóbb, mindenki sokkal bizalmatlanabb a másikkal szemben.

Írtad egyszer, hogy amikor beteg vagy, a magyar húsleves vigasztal meg.

Én büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok, nekem nagyon fontos a hazám. Az első időben nagyon keményen megéltem a honvágyat. Nem volt internet, csak telefonálhattam néha, nem is tudtam olyan gyakran hazajárni, nagyon kemény volt. Hiányoztak a szüleim, a barátaim, a magyar ételek, a magyar orvosokban bíztam, nem  a törökökben például. Hosszú-hosszú évek után ezt az érzést megtanultam eltemetni magamban, önvédelemből, amit nem is vettem észre. Akkor jöttem rá, amikor a munkám miatt egyszer nem tudtam hazautazni öt évig és amikor a lányimmal végül felültünk a repülőre és szállt le a gép Magyarországon, akkor hirtelen kitört belőlem a hangos sírás. Akkor jöttem rá, hogy az öt év alatt milyen hatalmas honvágyam volt, akkor döbbentem rá, hogy mennyire eltemettem magamban ezt az érzést, ez soha nem fog megszűnni.

Milyen dolgokban nyilvánul ez meg? Milyen magyar „horgonyok” vannak, amibe kapaszkodsz néha, ha szükséged van rá?

Itthon magyar ételeket is főzök, megtartom a Karácsonyt, amikor a gyereke kicsik voltak, mindig jött a télapó. Nekik is megtanítom a magyar kultúrát, próbálom megőrizni.

Milyen nyelven álmodsz?

Van, hogy felébredek és emlékszem, hogy magyarul álmodtam, de az az igazság, és ez nagyon érdekes, hogy én magamban már nem magyarul beszélek. Viszont ha hangosan, gyorsan számolni kell, akkor mindig magyarul számolok. Ha beütöm valamimet, magyarul jajdulok fel. Szerintem ezt nem lehet érezni törökül..

Milyen érzés, hogy a gyerekeid félig törökök?

Nagyon szerencsések, hogy két kultúrában élnek. Nagyon színes ettől az egyéniségük. Egyszer a kislányom öt évesen azt mondta, hogy büszke rá, hogy az anyja magyar.

Nem tudom, hogy az egyéniségemnek köszönhető, vagy annak, hogy külföldi vagyok, valószínűleg a kettő ötvözete, de mindig azt tapasztaltam, a kezdetektől a mai napig, hogy a török nők sokkal jobban megnyílnak nekem. nekem mindig l mertek olyat is mondani, amit egymásnak soha. A török nő nagyon vigyáz, hogy ne pletykáljanak róla, mindig azt mutatja, hogy ő nagyon jól van, nagyon boldog, neki mindig nagyon jó.

Nem illik rosszul lenni?

Igen. Ezt sulykolták beléjük. Most már lazábbak, de alapjában ilyenek, igen. Rám mindig rám bízták a titkukat.

Valahol mindenki megértésre vágyik. Én egy kicsit fojtónak érzem a török társadalmat. Mennyire rossz lehet az, hogy nem beszélhetnek a problémájukról, úgy el vannak szeparálva egymástól.

Ezalatt a húsz év alatt ez is sokat változott. Sokkal lazábbak lettek a török nők, könnyebben elmondanak mindent, merik vállalni önmagukat.  vagy én olyan rétegben mozgok… Itt különböző rétegek vannak. Tudod, ha hazamegyek, azt veszem észre, hogy az emberek egyformák. Itt még mindig nagyon sok olyan ember van, aki nem végezte el a nyolcadik osztályt, Törökország 45 %-a egy kimutatás szerint. Az új generációnál ilyen már nincs, muszáj elvégezni a tanulmányaidat. Itt nagyon sokféle ember van, mindegyik török, de van bolgár török, tatár, kaukázusi, és mindegyik hozza a maga kultúráját.

Érdekes, hogy néha azt mondod magadról, hogy európai vagy. Ez mennyire hangzik itt sértően?

Ők maguk mondják, hogy te európai vagy. De én annak a híve vagyok, hogy mi emberek mind egyenrangúak vagyunk. Én az európai dolgot csak földrajzilag értem.

A nyelvet hogy tanultad meg?

Én táncos voltam korábban és amikor idejöttem, mondtam a férjemnek, hogy én nagyon szeretnék dolgozni, de ő azt mondta, hogy csak akkor dolgozhatok, ha megtanulok törökül. Mindig azt hittem, hogy ezt az ürgüm-bürgüm nyelvet soha nem fogom megtanulni. Másfél év alatt már nagyon jól beszéltem törökül, három év alatt értem el azt a szintet, hogy nem kellett szótár az olvasáshoz. Másfél év után nyitottam egy sport szalont, tizenöt évig edzősködtem, közben elkezdtem fordítgatni. Egy évig a televíziónál is dolgoztam, egy sport programot vezettem. Aztán elköltöztünk Antalyába, ahol szintén edzősködtem és vezettem a saját üzletünket és nagyon sikeres voltam. Egy pár éve költöztünk Isztambulba, és azóta fordítással foglalkozom és tolmácsolok, nagyon szeretem. Ezen a szinten már tényleg el lehet mélyülni a nyelvben.

Ha jól tudom, jogi szövegeket is fordítasz.

Igen, most már műszaki szöveget is elkezdtem fordítani, de jönnek üzleti, orvosi szövegek is. Azért jó ez a munka , mert nagyon sok mindent megtanulsz közben.

Beszél egy kicsit a főzésről…

Van egy oldalam a Facebookon, ahol török recepteket osztok meg magyarul, ez a Török basa nagy a hasa, és minden nap egyre több ember követ, nagyon szeretik az oldalamat. Ez a hobbim, bár nem tudok rá annyi időt szakítani, amennyit szeretnék.

A Türkinfóval hogyan kerültél kapcsolatba?

Találtam egy nagyon szép magyar verset törökre fordítva, amit Tarik Demirkan fordított le, és azt mondtam, hogy nekem ezt az embert meg kell ismernem. Akkor jelent meg egy könyve, én gratuláltam neki és elkezdtünk beszélgetni. Azóta írok a Türkinfóba, és nagyon boldoggá tesz. Úgy érzem, hogy sokat adhatok azzal, hogy huszonöt éves tapasztalattal rendelkezem itt. Cserébe nagyon jó barátokra leltem itt és nagyon sokat tanulok, olyan dolgokat, amit a huszonöt év alatt elvesztettem. Sokkal jobban követem a híreket is például.

Van egy saját rovatod, ahol a török irodalomról írsz, de más művészekről, aktuális törökországi eseményekről is tudósítasz. Újabban szíves beszámolókat készítesz sok fotóval, ezt az olvasók nagyon szeretik.

Ezzel kapcsolatban nagyon sok tervem van. Olyan kulturális dolgokat szeretnék bemutatni, mint például egy lakodalom, vagy eljutni kiállításokra, olyan dolgok ezek, ahová az emberek turistaként nem jutnak el.

Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

Régi álmom, hogy írjak egy könyvet az itteni életemről, nagyon sokan biztatnak erre, de még érlelem magamban. Szeretnék írni majd egy török szakácskönyvet is még és ami még boldoggá tenne, az az lenne, ha kortárs irodalmat tudnék fordítani.

Kertész Erika – Türkinfo