Barış Yılmaz: nem érzem magam idegennek

Barış Yılmaz török egyetemistaként döntött úgy, hogy örökre búcsút int a hazájának, és egy másik országban kezd új életet. Hosszú haja és metálzene-rajongása miatt sok bántás érte, nem értett egyet a politika által felvázolt török képpel sem. Önmagában a származása nem töltötte el büszkeséggel, mert számára az a fontos, ki miként cselekszik. Isztambulból érkezett Szegedre. A magyar irodalmat Törökországban, a törököt új hazájában népszerűsíti. A két nép mentalitásának különbözőségéről, a török–magyar testvériségről és a májusi választásokról is kérdeztük.

– Magyarország volt az első külföldi ország, ahová eljutott. Miért döntött úgy, hogy elhagyja Törökországot?

– Törökországban nem voltam boldog. Kívülállónak, idegennek éreztem magam. Nem volt meg az összhang köztem és a társadalom között. Ankarában török szakon tanultam, elkezdtem a PhD-t is, munkám viszont nem volt, a családom támogatott. Huszonöt évesen félállásban dolgoztam, török nyelvet tanítottam felvételiző hallgatóknak, a fizetésemből egyedül az albérletre futotta. Kerestem a megoldást, ösztöndíjak, pályázatok után kutakodtam. A szemem elé került egy magyarországi ösztöndíj, habozás nélkül megpályáztam. Magyar ismerőseim úgy vélték, hogy itt boldogabb lehetnék, mint Törökországban, de azt is mondták, hogy Nyugat-Európához képest kevesebb a lehetőség Magyarországon.

– Milyen ez a Törökország?

– Törökország egy nagyon furcsa, sajátos szokásokkal rendelkező hely. Sokaknak izgalmas és vonzó az országra jellemző hétköznapi káosz, másoknál épp ellenkező hatást vált ki, túl sok és átláthatatlan, stabilabb, rendezettebb életre vágynak. Én közéjük tartozom. A törökök sokszor lépik át az ember és ember közti határt, nem tartják tiszteletben.

– Baj a túl nagy közvetlenség?

– Attól függ, mi a fontos az embernek. Ha az, hogy fókuszálj a munkádra, és senki ne zavarjon meg, kellemetlen, hogy folyamatosan belépnek az intim szférádba. A fűszeres, pezsgő élet után vágyakozóknak ideális. Sok magyar nem találja meg Magyarországon a Törökországban tapasztalható közvetlenséget. Nekem is nehézséget okoz, hogy itt nagyon nehéz szoros baráti kapcsolatot létesítenem, Törökországban a kapcsolatteremtés, barátkozás egyszerűbb, az emberek nagyon nyitottak.

– A családja tősgyökeres isztambuli?

– Gyakori vicc nálunk, hogy nincs olyan, hogy valaki isztambuli, mindenki az ország valamelyik részéből érkezett, az én apukám például a hatvanas években jött Isztambulba. A város sokszínű és kaotikus. Egyik negyede olyan, mint egy európai, a másik pedig, mint egy közel-keleti város. Az édesapám Sivasból származik, és Isztambulban sivasiakkal került kapcsolatba. Németországban, Ausztriában is jellemző a klikkesedés a törökökre, mindig és mindenhol egymást találják meg. Mi a város Okmeydanı nevű negyedében éltünk. Gyerekkoromban kertes házak voltak, majd a helyükre új épületeket húztak fel mindenfajta engedély nélkül. Ezeket az engedély nélkül, hanyagul felhúzott épületeket hívják gecekondunak. Az én nagypapám egy háromemeletes épületet húzott fel. Ezt látta a falujában, hát miért tett volna másképp Isztambulban? Nehéz dolog ez.

Folytatás

Forrás: nepszava.hu