Az USA áll-e Fethullah Gülen mögött? Dani Rodrik írása

Akármikor törökökkel beszélgetek a Gülen mozgalomról, mindig felmerül a kérdés: vajon a CIA áll-e mögötte? A legtöbb török számára a kérdés inkább retorikai, amire kikezdhetetlen válaszuk is van. Politikai elhivatottságtól függetlenül, szekuláris és iszlamista körökben is, széleskörűen elterjedt és megerősödött a hit, hogy Gülen tevékenységeinek hátterében az USA áll.

A magam részéről érvek mentén próbálom megválaszolni a kérdést. Röviden és tömören, nem gondolom, hogy Gülen az Egyesült Államok eszköze volna, vagy hogy az USA támogatta Gülen megkérdőjelezhető tevékenységeit. De azt lehetségesnek tartom, hogy az USA nemzetvédelmi apparátusán belül vannak, akik úgy vélik, Gülen inkább előremozdítja az Államok törekvéseit és érdemes neki védelmet nyújtani amerikai földön. Erről eddig sikeresen meggyőzték kételkedő társaikat is. Ettől függetlenül, az USA-nak komolyan át kell gondolnia a Gülenhez és mozgalmához való viszonyulását.

Nyílt támogatás?

 Akik úgy gondolják, hogy Gülen mögött maga az Egyesült Államok áll, rendszerint két dologgal érvelnek. Először is arra hivatkoznak, hogyan szerezte Gülen a zöld kártyát. A Gülen számára ajánlólevelet író személyek terjedelmes listáján találunk két hosszú ideje a CIA-nek dolgozó embert, George Fidast és Graham Fullert, valamint Amerika volt törökországi nagykövetét, Morton Abramovitzot. Az ajánlóleveleket egyébként mint magánszemélyek írták és arra hivatkoztak, hogy Gülent üldözte az akkoriban szekuláris igazságszolgáltatás, illetve hogy Gülen láthatóan az iszlám egy mérsékelt formáját hirdeti.

A kérdés második felére vonatkozóan feltételezhető, hogy az ajánlóleveleket író személyek korlátozott információval rendelkeztek Gülen teljes életművéről, aminek bizony vannak a zsidókkal, keresztényekkel, az Egyesült Államokkal és Nyugat-Európával szembeni, felbujtó jellegű elemei. (Pár évvel ezelőtt az egyik levélírónak megmutattam egy különösen antiszemita hangvételű Gülen-ceremóniát és megkérdeztem, tudott-e róla. Azt válaszolta, egyáltalán nem.)

Viszont ami sokkal fontosabb a zöld kártyával kapcsolatban – és ezzel nem foglalkoznak Törökországban – az, hogy az USA kormánya ellenezte, hogy Gülen zöld kártyához jusson. Gülen kérelmét először elutasították, majd ügyvédei fellebbezését is határozottan visszautasították. Képesítéséről a Nemzetbiztonsági Hivatal ügyvédjei maróan kritikus véleményt fogalmaztak meg, arra hivatkozva, hogy semmi sem utal Gülen kivételes képességeire az oktatás területén: ’’a felperes, aki távol áll egy tudóstól, a tudományosság köpönyegében tetszeleg úgy, hogy (valódi) tudósokat bíz meg azzal, hogy írjanak róla és konferenciákat pénzel, amelyeken az ő műveit tanulmányozzák.”

Tartózkodási engedélyét Gülen tehát nem az amerikai végrehajtó hatalomnak (vagy valamelyik mögötte meghúzódó titkosszolgálati ügynökségnek) köszönheti, hanem egy, a külpolitika és hírszerzés területén hiányos ismeretekkel rendelkező szövetségi bírónak, aki valamilyen oknál fogva mégis Gülen javára döntött. A bíró azzal érvelt, hogy az eljárás során túl szűken értelmezték a kérdéses ’’oktatás’’ kategóriát, figyelmen kívül hagyva Gülen egyéb érdemeit a ’’teológia, politika tudomány, és iszlám tudományok területén.’’

A másik fontos érvelés szerint Gülen és követői nem terjeszthették volna ki háttérbirodalmukat és befolyásukat ennyire sikeresen az Egyesült Államok közreműködése nélkül. Úgy gondolom, ezzel az állítással jelentősen alábecsülik a mozgalom saját erejét. Gülen régóta hangsúlyozta az oktatás, szervezettség és titkosság fontosságát. Mozgalma egy értelmes és jól képzett ’’arany generáció’’ felnevelésén szorgoskodott. A források előteremtése sosem jelentett gondot, hála  egy sereg elkötelezett üzletembernek. Mint az az AKP nagy bosszússágára kiderült,  legképzettebb és legalkalmasabb közalkalmazottai egészen más mestert szolgáltak. Ezenfelül, ez az érv túlbecsüli az Egyesült Államok saját képességeit is: ismerve a CIA baklövéseinek lajstromát, a Gülen mozgalom rejtett műveletei igen sok tanulsággal szolgálhatnának.

A kritikus kérdés persze az, vajon van-e bármi, amit a mozgalom ne érthetett volna el az Egyesült Államok aktív támogatása nélkül? Vajon tényleg szükség lett volna rá, hogy egy amerikai titkosszolgálat segítségét kérje ahhoz, hogy kiépítse magániskola rendszerét, hogy megszervezze a Pörölykalapács Hadművelet pereit, vagy hogy beszivárogjon és szervezkedjen a török katonaság soraiban? Én nem így gondolom.

Hallgatólagos támogatás?

 Lehetséges, hogy az amerikai kormány közvetlenül nem támogatta a gülenistákat, de nehezebb megcáfolni az érvet, hogy hallgatólagos támogatást nyújtott – ahogy azt is, hogy az amerikai kormány bizonyos tagjainak véleménye néha erősebben érvényesült olyanokénál, akik kevésbé voltak jó véleménnyel Gülenről.

A Wikileaks által kiszivárogtatott táviratok alapján a Törökországban szolgáló amerikai diplomaták kivételesen jól informáltak voltak a gülenisták tevékenységeiről. Ezek a táviratok egyébként a Gülen mozgalom információs aranybányái. Innen tudjuk, hogy milyen fortélyokkal szivárogtak be a gülenista szimpatizánsok a katonaság soraiba, azt, hogy Gülen az amerikai Zsidó Rabbinátus támogatását kérte, amikor zöld kártyáért folyamodott, illetve hogy a török rendőrségben szolgáló Gülen szimpatizánsok az isztambuli amerikai nagykövetségen igyekeztek Gülennek orvosi igazolást szerezni kifogástalan egészségügyi állapotáról. Arról is értesülünk, hogy a gülenisták előrelátóan, még szövetségük virágkorában is veszélyforrásként tekintettek Erdoganra.

Talán az amerikai érdekekre nézve fontosabb, hogy külügyi tisztviselők régóta tudják, sok török kapott vízumot hamis indokokkal, hogy aztán végül Gülen magániskoláiban taníthasson. Ennek ellenére úgy tűnik, soha nem tettek lépéseket ennek megakadályozására, sem pedig arra, hogy felelősségre vonják miatta a mozgalmat. Hihetetlen mennyiségű H-1B vízumot állítottak ki az ezekben az iskolákban dolgozó török tanároknak. Elgondolkodtató, vajon miért nem csapott le az amerikai kormány ezekre a vízum visszaélési ügyekre. (A H-1B vizumot olyan munkavállalók kaphatják meg, akik magas képesítésűek vagy kiemelkedő képességűek komoly szaktudást igénylő területeken, például mérnökök, tudósok, építészek, matematikusok, orvosok, stb. A ford.)

Ugyanígy felmerül a kérdés a magániskolák pénzügyeiben felismerhető, módszeres és elterjedt visszásságok sémája kapcsán is. Egy bejelentő bizonyítékokkal szolgált arról, hogy a magániskolákban dolgozó török tanároknak kötelező a fizetésük egy részét visszautalni a mozgalom alapítványainak. Az FBI pedig olyan dokumentumokra bukkant, amikből kiderül, a szerződéskötésekkor a török érdekeltségű cégek előnyt élveztek. Ezeket a szabálytalanságokat jelenleg is vizsgálják. A vizsgálat csigalassúságú araszolása azonban azt sejteti, nem különösebben szándékoznak az igazságszolgáltatás elé kényszeríteni Gülent.

Gülen ezekkel a vádakkal szemben általában azzal védekezik, hogy a magániskolákat szimpatizánsok működtetik, és neki nincs közvetlen hatalma felettük. Ezzel szemben, amikor zöld kártyáját kérvényezte, saját érdemeként említette meg az iskolákat, azt állítva, hogy alapításukat maga felügyelte.

Aztán ott a Pörölykalapács ügy, ami minden részletében a gülenisták névjegyét hordozza magán. Az ehhez szorosan kötődő Ergenekon perrel együtt, mérhetetlen károkat okozott az Egyesült Államok NATO szövetségesének katonaságában. A több száz tiszt és egy vezérkari tag bebörtönzésével járó ügy eredményeképpen, a katonaságon úrrá lett a félelem és gyanakvás légköre, ez pedig természetesen kikezdte a katonai morált is. Kezdetben ezek az ügyek talán zavarosak voltak az Egyesült Államok és más országok számára is, azonban mára világossá kellett hogy váljon, a mindkét esetben nagyrészt koncepciós perekre épülő színjáték mögött a gülenisták mozgatták a szálakat. A pár héttel ezelőtti puccskísérletet követő tisztogatások ügyében több amerikai tisztviselő is felemelte a hangját a tisztogatások okozta károk miatt, azonban az Ergenekon és Pörölykalapács perek boszorkányüldözéseit síri csönd övezte. Az amerikai kormány azóta sem fejezte ki aggodalmát a gülenisták szerepvállalásával kapcsolatban.

A bukott puccs

 Az elpuskázott puccs után a rejtély csak tovább mélyül. Ahogy ennek lennie kell, az Egyesült Államok Gülen bűnösségének nyomós bizonyítékait várja Törökországtól. De ezen felül kívülről úgy tűnik, mintha az amerikai tisztviselők másra nem lennének hajlandók, mint folyamatosan elutasítani a török kormány egyébként nagyban megalapozott állításait, miszerint Gülen áll a puccskísérlet mögött.

James Clapper, az amerikai nemzeti hírszerzés igazgatójának esete az egyik legelképesztőbb az egészben. Amikor arról kérdezték, vajon elképzelhető-e hogy a vádak, melyek szerint a puccskísérlet hátterében Gülen áll, megállják a helyüket, Clapper azt válaszolta: ’’Nem, véleményem szerint nem.’’ Clapper szerint John Kerry külügyminiszter nagyon helyesen tette, hogy arra kérte a törököket, a kiadatási kérelemhez szolgáljanak konkrét bizonyítékokkal bűnösségéről, majd hozzátette: ’’A hírszerzésnél mi biztosan nem láttunk erre utaló jeleket.’’

Nos, az amerikai hírszerzés igazgatójának szájából ez azért mellbevágó kijelentés. Ahogy azt fentebb említettem, a Wikileaks táviratok kapcsán, a külügyminisztérium legalábbis már jó ideje tudott arról, hogy gülenisták szivárogtak be a katonaságba. A gülenisták szerepvállalása a Pörölykalapács műveletben, ami végül a katonaság legkemalistább és legszekulárisabb tisztjeinek elbocsájtásával végződött, szintén ismeretes. A Pörölykalapácson felül pedig annak is köztudottnak kell lennie az amerikai hírszerzés számára, hogy a gülenisták szerteágazó rejtett akciókon keresztül számtalan ellenfelüktől szabadultak meg. Így aztán, amikor az amerikai hírszerzés rangidős tisztje félresöpri annak lehetőségét, hogy Gülennek köze lenne a puccskísérlethez, az vagy arra utal, hogy feladatára teljesen alkalmatlan, vagy pedig arra, hogy valamit rejteget előlünk.

Clapper kijelentése óta a török katonaság vezérkari főnöke – akit a puccskísérlet alatt fogva tartottak a puccsisták – azt nyilatkozta, egyik fogvatartója felajánlotta neki a lehetőséget, hogy közvetlenül Gülennel beszéljen. Első ránézésre ez önmagában is elég bizonyítéknak tűnik arra, hogy Gülennek köze van a puccskísérlethez, és valószínűleg kimeríti az ’’alapos gyanú’’ jogi kategóriát is, ami kiadatásának alapfeltétele lenne. Hihetetlen, de ennek ellenére még mindig lehet tisztviselőktől azt hallani, hogy ’’Gülen személyes részvállalására nincs hiteles bizonyíték.’’ Más szóval, ezen tisztviselők azt kell hogy gondolják, NATO szövetségesük katonai vezérkari főnöke hazudik.

(Graham Fuller volt CIA ügynök Gülen mozgalmat felmentő naiv írásába már bele sem megyek, ez legjobb esetben is siralmasan tájékozatlan, legrosszabb esetben pedig szándékosan félrevezető. Fuller egyébként már jó ideje visszavonult, és kétlem, hogy különösebb szerepet játszana a kormány döntéseiben.)

Akkor mégis mi a fene folyik itt?

 Az Egyesült Államok reakcióinak fényében, és mert a kormányon belül és a kormányhoz közeli emberek jelentősebb csoportja is inkább védelmébe veszi Gülent, nem nehéz együttérezni azokkal a törökökkel, akik az Egyesült Államokat sejtik Gülen ügyködései mögött (és valójában a puccskísérlet mögött is). Azonban azt feltételezni, hogy az Egyesült Államok jó előre tudott a puccskísérletről vagy hogy támogatta volna a puccsot, úgy gondolom, túlzás lenne. A puccsban való esetleges szerepvállalás az USA részéről sokkal több kockázatot rejtett, mint amennyi hasznot hajthatott volna. És bár sok ember nem így gondolja Törökországban, az USA hírszerzése közel sem mindentudó – így hát elég valószínű, hogy a puccskísérlet a tudta nélkül zajlott le.

Azt viszont nem túlzás elgondolni, hogy a kormányon belül – és talán hírszerzés egyes területein belül is – vannak olyan csoportok, akik védelmezik Gülent, mert úgy látják, még hasznára válhat az amerikai külpolitikai érdekeknek. Ez azért lehet, mert Gülen mérsékelt iszlám imidzse (vagy maszkja) ritka a világ ezen pontján. De azért is lehet, mert Gülen kiiktatása olyan csoportoknak kedvezne Törökországban, akik komolyabban hátráltatnák az USA érdekérvényesítő erejét– például Erdogan AKP-ja vagy az ős-szekularisták. Még az is elképzelhető, hogy a mozgalom esetenként amerikai hírszerzési feladatokat teljesített. (Egy volt török hírszerzési vezető szerint, Gülen közép-ázsiai iskolái korábban amerikai kémeket is bújtattak). Ezek bármelyike elképzelhető a CIA-ről vagy a gülenistákról is.

Talán a Gülent támogatók csoportja eddig sikeresen meg tudta győzni azokat a kormányon belüli kétkedőket, akik nagyon is tisztában vannak a Gülen mozgalom mesterkedéseivel és akik szívesebben látnák Gülen kiadatását. A puccskísérlet utóhatásaként végül talán a második csoport felé billen majd a mérleg nyelve. Talán nem. Akárhogy is, a Gülen-ügy miatt előbb-utóbb valaki csúnyán megégeti a kezét az Egyesült Államokban, a kérdés csak az, hogy ki és mikor.

Szívesen mondanám, hogy a fent leírtak csak feltételezések. De ha létezik jobb magyarázat az Egyesült Államok reakcióira és viselkedésére, hát én szívesen meghallgatom.

Kiadatás?

Nem túl valószínű, hogy Gülenre igazságos bírósági tárgyalás vár Törökországban, így aztán jogos, hogy az Egyesült Államok vonakodik a kiadatásától. De az amerikai külügyi testület hatalmas hibát követne el, ha figyelmen kívül hagyná Törökország Gülen bűnösségére vonatkozó állításait. Az USA-nak könnyű Erdogan túlkapásaira és a puccsistákkal való szigorú bánásmódra hivatkoznia, de az biztos, hogy az Egyesült Államoknak is lenne mit megmagyaráznia.

Forrás: Dani Rodrik weblogja

Fordította: Horváth Bálint – Türkinfo