Az oszmán bankok rövid története

A bankok története egészen a 13. századi Itáliáig nyúlik vissza, azonban jelentőségük az ipari forradalom idején terebélyesedett ki igazán, és ez az a korszak, ami alatt a bankok elterjedtek az Oszmán Birodalom területén is.

A banki gyakorlatok először a történelmi Itáliában jelentek meg a 13. században, majd innen terjedtek el a világ minden tájára. A bankok hamar Európa meghatározó intézményeivé váltak, melyek környezetében virágzásnak indultak a vállalkozások különösképp az ipari forradalom után. Az ipari forradalom idején az Oszmán Birodalom szoros kereskedelmi és üzleti viszonyban állt Európával, így nem is véletlen, hogy ebben az időben álltak munkába a Birodalom első bankjai is.

Kiváltságok az adósság fejében

Az oszmán kormány 1845-ben még két pénzváltótól kölcsönzött, akik hivatalos bankárként működtek a mai Isztambul Galata negyedében. A megállapodás szerint a bankárok a brit fonthoz igazították az árfolyamok és a kamatok mértékét, cserében pedig privát bankokat finanszírozhattak. Így aztán 1847-ben megalakult az első oszmán bank, a Bank-ı Der Saadet. Csakhogy ez a bank egyáltalán nem rendelkezett saját tőkével. Mivel váltóit kizárólag alapítóinak tekintélye miatt használták és fogadták el, az intézmény rövid időn belül csődbe ment.

Nem sokkal később, 1865-ben alapították brit tőkével a Bank-ı Osmanit, vagyis az Oszmán Bankot, melynek székhelye Londonban volt. 1863-tól francia tőkével megtámogatva, az intézmény Bank-ı Osmani-i Şahane néven működött tovább, és egyszerre töltötte be a központi bank, valamint az üzleti, befektetési intézmény szerepét. Az 1877-78-as orosz-török háború finanszírozására pedig az oszmán kormány a galatai pénzváltók mellett már az Oszmán Banktól is kölcsönzött.

Az Oszmán Bankot az első modern bankként tartják számon a birodalom és a köztársaság idejében egyaránt, hiszen ugyanezen név alatt még sokáig fennmaradt a Török Köztársaság idején. Sőt, egy időben még a pénznyomtatás privilégiumával is rendelkezett. 1920-ra azonban fordult a kocka: indiai muszlimok, hogy a törököket a görögök ellen vívott háborúban támogassák, jelentős összegeket küldtek Ankarába, és az ottani székhelyű İş Bank lassan az Oszmán Bank riválisává nőtte ki magát, mint az isztambuli hatalom megtestesítője. Miután a háborút a törökök megnyerték, ez az új tőke lett az ország pénzügyi rendszerének legfőbb mozgatórugója. Más szóval, Ankara felülkerekedett Isztambulon.

Értékpapír alapok hazai tőkéből

Az Oszmán Bank alapítását sok más banké követte, és mind külföldi tulajdonban volt. Mivel az İş Bankot és az Oszmán Bankot is külföldiek birtokolták, a kölcsönök túlnyomó többségét külföldi kereskedőknek nyújtották. Ezért a helyiek többnyire pénzváltókhoz fordultak – akik többsége nem muszlim volt –, vagy az államtól vettek fel kölcsönt, ami az özvegyek és árvák vagyonát őrizte.

Mithat pasa, Nis tartomány – a mai Szerbia területén – pasájának erőfeszítései eredményeképpen 1863-ban oszmán tőkével megtámogatva megszületett az első értékpapír alap Ruseban, mely a mai Bulgária ötödik legnagyobb városa. A második értékpapír alapot öt évvel később, 1868-ban nyitották Konstantinápolyban. Az alapokat a kormány felügyelete alatt az értékpapír tulajdonosok közösen működtették. Az értékpapír alap a befektetett tőkével gazdálkodott: azok, akik kölcsönt kértek, zálog- vagy kezesjegyek formájában jutottak pénzhez. Azonban az értékpapír alapokat, a pénzügyi és politikai krízis miatt 1907-től átvette a Ziraat Bank.

Működési alapelvek

Ebben az időben a sharia, mely az Oszmán Birodalom hivatalos jog és szabályrendszerét alkotta, tiltotta a kamatok felszámítását az üzleti tranzakciók során. Viszont azt nem tiltotta az iszlám, hogy ezeket a kamattal járó ügyleteket a birodalmon kívül, más országokban számítsák fel. Mivel a bankok központjai külföldön működtek, a kamattal járó tranzakciók nem számítottak tiltott műveletnek.

Kölcsönök nyújtása során pedig a kliens vásárolt valamit irreálisan magas áron a kölcsönző személytől. Az oszmán bankok alapelvei tehát így működtek. Ha például a kliens 100 egységnyi kölcsönt szeretett volna, vásárolnia kellett a banki pénztárostól egy tollat, könyvet vagy egy karórát 9 pengő fejében, majd a bankostól megkapta a 100 pengő kölcsönt. Így aztán az adós tulajdonképpen 109 pengő ellenében jutott 100 pengő kölcsönhöz.

Ezt a fajta eladást (muamala), mely megoldásként szolgált a pénzhiányos időkben, amikor szinte lehetetlen volt kamatmentes kölcsönhöz jutni, tranzakciós értékesítésnek nevezték. A kölcsönnel járó extra vásárlás minimum mértékét a kormány szabta meg a mindenkori piaci feltételeknek megfelelően. A limit Nagy Szulejmán (1526-1566) idejében 10%, Abdülmedzsid szultán (1839-1861) alatt 15%, míg II. Abdülhamid (1876-1909) idején 9% volt. A tranzakciós értékesítés úgy tűnhet, mint a törvények kijátszása, de nem volt az. Épp ellenkezőleg, olyan megoldás volt, melyet a törvények tettek lehetővé. Ugyanis maga a kölcsön és az értékesítés két külön tranzakciónak minősült. A legérdekesebb pedig, hogy a kliens maga döntött az általa magas áron megvásárolt tárgy áráról (a minimum limit figyelembe vételével).

Alapítványok a bankok szerepkörében

Mielőtt az Oszmán Birodalomban megjelentek a modern bankok, különböző pénzkezelő alapítványok látták el a banki szolgáltatásokat. Azok az alapítványok, melyek a rászorulóknak nyújtottak kölcsönöket, a birodalom néhány gazdagabb emberének felajánlásából tartották fenn magukat. Azonban ezek az alapítványok, mert kevés volt belőlük, és forrásaik korlátozottak voltak, rövidesen eltűntek.

A váratlan adók könnyebb megfizetésére szintén a gazdagabb emberek hoztak létre speciális alapítványokat, evvel segítve saját közösségeiket. Bizonyos szempontból ezek az alapítványok is pénzkezelő alapítványoknak tekinthetőek. Nemcsak arra szolgáltak, hogy az adókat könnyebben be tudja fizetni a közösség, hanem segítették azokat, akik betegség miatt nem tudtak dolgozni, hozzájárultak a szegények temetkezési költségeihez és a rászoruló, esküvő előtt álló fiatal lányok esküvői készülődéseihez vagy fiatal férfiak üzleteinek beindításához, segítettek a tűz vagy összeomlás miatt otthonukat elvesztő családoknak, és hozzájárultak a falvak és lakónegyedek útjainak, hídjainak, járdáinak és vízvezetékeinek építéséhez. Ezen alapítványok jelentős része 1869-ben aztán átkerült az önkormányzatokhoz. A Török Köztársaság kikiáltásakor pedig valamennyit államosították.

Földművelési kölcsön: vidéki alapok

Mithat pasa – a Dunai tartomány kormányzója, melybe beletartozott Nis, Vidin és Silisitra – kezdeményezésére 1863-tól minden településen vidéki alapokat (memleket sandıkları) kezdtek létrehozni. Ezek az alapok, a már fent említett és korábban működő speciális alapítványok helyettesítésére szolgáltak. Az alapok tőkéje a falu által megtermelt javak megszabott hányadának visszaforgatásával gyarapodott. Amikor ez elért egy adott összeget, ebből kaptak a település lakói kölcsönöket. A fix lejáratú kölcsönöket, melyek háromtól tizenkét hónap futamidővel jártak, 12% kamat és jótállási biztosíték fejében lehetett igényelni. Az év végén az alap teljes nyereségének egyharmadát elosztották a falusiak között, mégpedig annak arányában, amekkora tőkével az egyén az alap vagyonához hozzájárult.

A vidéki alapok adminisztratív feladatait négy ember látta el, akiket a közösség választott. Az egy bíróból, körzeti vezetőből és két választott tagból álló kormányzó bizottság pedig az alap megfelelő működéséért felelt. Ezek az alapok, melyek avval a céllal jöttek létre, hogy megvédjék a vidékieket a zálogügynököktől, uzsorásoktól, és segítsék a termelés fellendülését, az első szövetkezeteknek is tekinthetőek. Az 1883-ban haszonalapokká (menafi sandıkları) átnevezett szervezetekből jött aztán létre a Ziraat Bank 1888-ban (a ziraat szó jelentése földművelés). Az egykori vidéki alapoknak, az 1935-ben létrehozott Földművelési Kölcsön Szövetkezetek felelnek meg.

Forrás: Ekinci, Ekrem Bugra (2017, November 30) History of Ottoman Banking. Daily Sabah (online). https://www.dailysabah.com/feature/2017/12/01/history-of-ottoman-banking

Horváth Bálint – Türkinfo