Âşık Veysel, a török bárd

Veysel Şatıroğlu 1894-ben született a Törökország középső részén, az Anatóliában lévő Sivas tartomány egyik falucskájában, Sivrialanban.

Születésében nincs semmi különleges annak, aki Anatólia valamelyik eldugott falujában él, ám a mai kor emberének érdekes lehet: édesanyjánál épp akkor indult meg a szülés, amikor a bárányokat fejte kint a pusztában, így ott született meg a kisfiú. Az asszony maga vágta el a köldökzsinórt, egy darab ruhába csavarta az újszülöttet, és saját lábán ment be vele a faluba.

Veyselnek egy bátyja és egy nővére volt, Ali és Elif.

1901-ben, amikor a kisfiú 7 éves volt, himlőjárvány tört ki Sivasban, és sajnos a kisfiú is elkapta. A bal szemére elvesztette látását, és mivel a jobb szemét nagyon erőltette, azon szürkehályog keletkezett, így szinte vakon élte le életét.

Sivas azon részén, amit Elmek régiónak hívtak, nemes lelkű lantos költők (âşık) és költők (ozan) éltek. Veysel édesapját is érdekelte költészetük, ezért a dervisházakba, a tekkékbe is eljárt. Egy alkalommal szazt (hosszú nyakú lant) adott fiának, hogy elterelje gondolatait. Úgy próbálta megnyugtatni fiát, hogy népi költők verseiből szavalt neki. Ráadásul a térség költői is elkezdtek hozzájuk járni barátaikkal együtt. Zenéltek és énekeltek. Veysel figyelmesen hallgatta őket.

Veysel először apja Divriğiben élő barátjától, Çamışıhlı Ali agától vett leckéket. Teljes szívvel elkötelezte magát a szazjátéknak, idővel egyre jobban játszott a hangszeren. Çamışıhlı Ali volt az, aki bevezette az ozanok különleges világába. Így ismerkedett meg Pir Sultan Abdallal, Karacaoğlannal, Dertlivel és Ruhsatival.

A fiú életének következő meghatározó pontja a háború volt. Bátyja, Ali bevonult a hadseregbe, és a kis Veysel egyedül maradt szakadt húros hangszerével. A háború kitörése után minden barátja a fronton harcolt, de ő kimaradt ebből. Magányosan teltek napjai. A fájdalom, amit amiatt érzett, hogy egyedül maradt, barátok nélkül és a nyomor, amelyben élt, nagyon boldogtalanná tették őt, kétségbeesett és depressziós lett. A kertjében lévő körtefa alatt aludt. Éjszakánként felmászott a fa tetejére, az eget és a sötétséget bámulva elfelejtkezett fájdalmáról.

A háború végén Veyselt szülei arra kérték, hogy vegye feleségül a rokonai közül Esmát, hogyha esetleg ők meghalnának és nővére már nem tud gondoskodni róla, legyen, aki vigyáz rá. Veyselnek ebből a házasságából két gyermeke született, egy fiú és egy lány. A fiú sajnos 10 napos korában meghalt. Azonban ezzel még nem volt vége a szomorúságnak, egyik baj követte a másikat. 1921. február 24-én meghalt édesanyja, majd 18 hónappal később apja is távozott az élők sorából.

Ebben az időben több bárd is ellátogatott a városba, többek között Karacaoğlan, Emrah, Âşık Sıtkı, Âşık Veli. Veysel minden előadásukra elment.

Amikor Ali testvérének született egy másik lánya, felfogadtak egy szolgát, hogy segítsen nekik a ház körül, és vigyázzon a kisbabára. Később ez a szolga volt az oka annak, hogy Veysel szívén egy újabb mély seb keletkezett. Egy nap ugyanis, amikor Veysel betegen feküdt ágyában, és Ali sem volt otthon, Esma és a szolga megszöktek. Veysel magára maradt 6 hónapos lányával. Két évig gondozta őt, de a kislány sajnos meghalt.

Veysel először akkor hagyta el szülőfaluját, amikor egy Kasım nevezetű férfi elhívta őt Barzan Belenibe. Néhány hónapig laktak itt együtt.

1931-ben a Sivas Középiskola irodalomtanára, Ahmet Kutsi Tecer, és kollégái hagyományőrző egyesületet alapítottak és még ebben az évben, december 5-én egy háromnapos fesztivált is szerveztek. Ez újabb fordulópont volt Veysel számára. Az Ahmet Kutsi Tecerrel való találkozás új távlatokat nyitott számára.

1933-ig Veysel híres ozánok verseit játszotta és énekelte. A köztársaság megalakulásának 100. évfordulóján Ahmet Kutsi Tecer iránymutatásai alapján a költők verseket írtak a köztársaságról és Mustafa Kemálról. Veysel is köztük volt. Az első verse, mely napvilágot látott, így kezdődik: „Atatürk Törökország megmentője…”

Ağcakışla (ehhez a városhoz tartozott Sivrialan) polgármesterének, Ali Rıza Beynek nagyon megtetszett Veysel verse, és el akarta küldeni Ankarába. Veysel azt mondta neki, hogy ő is el szeretne menni a fővárosba, hogy találkozhasson Atatürkkel. Legjobb barátjával, İbrahimmal el is indultak gyalog. Tél volt, mikor három hónapnyi gyaloglás után Ankarába értek. 45 napig maradtak a fővárosban, vendégszerető barátoknál laktak. Sajnos álma, hogy versét megmutathassa Atatürknek, nem teljesült, de végül  kinyomtatták, és a helyi újságban három napon át megjelentették. Ezután Veysel beutazta az országot, zenélt és énekelt mindenhol, ahol járt. Szerették és tisztelték az emberek.

Ahmet Kutsi Tecer kezdeményezésére falusi intézetekben kezdett dolgozni Arifiyében, Hasanoğlanban, Çiftelerben, Kastamonuban, Yıldızeliben és Akpınarban. Ezekben az iskolákban sok értelmiségivel találkozott, akik a későbbiekben nagy hatással voltak Törökország kulturális életére. A tanítványok minden alkalmat megragadtak, hogy találkozzanak a művésszel, és új dolgokat sajátítsanak el tőle.

1965-ben a Török Nagy Nemzetgyűlés úgy döntött, hogy havi járadékát 500 török lírában állapítja meg a török nyelv hagyományainak ápolásáért tett erőfeszítéseiért és a nemzethez való hűségéért.

1973. március 21-én hajnali 3:30-kor halt meg szülőfalujában. Szülőházában múzeumot rendeztek be, emlékét egyre gyakrabban idézik fel.

Dalai ma is népszerűek, több neves énekes is feldolgozta őket, többek között Tarkan is. Uzun İnce Bir Yoldayım (Hosszú, keskeny úton járok én) című dala szerepel Dudu című albumán.

A költő, énekmondó szazművésznek állít emléket Kobzos Kiss Tamás és és Erdal Şalikoğlu Szívetekben őrizzetek című török–magyar kétnyelvű lemeze is. Az album rávilágít a két nép lantkíséretes énekmondó hagyományának kapcsolatára, és megható módon idézi meg a műfaj egyik legnagyobbját, Veyselt.

A Veyse album egyáltalán nem idegen a magyar fülnek, annak, aki a népzenét és a históriás énekeket ismeri. A dalszövegek két nyelven hangzanak el egymás után ugyanazzal a dallammal, ez is segít minket, magyarokat, hogy könnyebben befogadhassuk Veysel művészetét. A dalok fordítása is jól sikerült, hangulatában is visszaadja a török eredetit, és a török népköltészet jellemző fordulatai helyén a magyar népdalokból ismert verssorok köszönnek vissza.

Kobzos Kiss Tamas-Erdal Şalikoğlu/Szívetekben őrizzetek

Az albumon maga Veysel is megszólal régi felvételek segítségével, négy versét a zenés előadás előtt szavalja, többek között a szellemi végakaratát megfogalmazó két zárószámot is: „Kalitkából lélek kiszáll, vendégfogadó a világ. Telik a Hold, évek telnek, szívetekben őrizzetek!”

Születésének 123. évfordulóján, 2017. október 25-én a Google különleges módon tisztelgett nagysága előtt. A költőt ábrázoló rajz jelent meg kezdőoldalán, a megszokott logó helyén.

Forrás: Daily Sabah, Folkrádió, a Török Kulturális és Turisztikai Minisztérium honlapja

Kollár Kata – Türkinfo