Arany János versek és Naszreddin hodzsa anekdoták

Tasnádi Edit írása

Az anekdota, mint eredeti értelme is mutatja (a görög eredetű szó ‘kiadatlan’-t jelent) kezdetben a szóban terjedő műfajok közé tartozott, s mint ilyen, nem ismert határokat. A törökök neves tréfamestere, Naszreddin Hodzsa[1], akinek a humora egyik első gyűjtője, Kúnos Ignác szerint „póriasan furfangos és nevettetőn együgyű”, s történeteiben a török muszlim falu jelenik meg, mégis számtalan vándormotívumot rejtenek, ám a Kr. előtti szanszkrit mesegyűjtemény, a Pancsatantra, a Biblia, az Ezeregyéjszaka vagy Ezópusz meséinek motívumai szépen belesimulnak a Hodzsa török paraszti világába. Ugyanakkor, minthogy az örök emberi is megfogalmazódik bennük, láthatatlan utakon térben és időben messzire eljutottak − még a keresztény Európába is. Érdekes módon éppen a vallás segítségével.

A középkori katolikus papok híveik figyelmének felkeltése és ébrentartása céljából gyakran szőttek beszédeikbe mulatságos és tanulságos történeteket. Az egyház nemzetközi nyelve, a latin segítségével a prédikációs gyűjtemények könnyen terjedtek, s így nálunk például a 15. századi Temesvári Pelbárt prédikációs könyvében már találkozunk olyan anekdotaelemekkel, amelyek Naszreddin Hodzsa történeteiből is ismerősek számunkra, csakhogy a török népi humor halhatatlan hőse még nem e névvel, hanem a magyar anekdotakincs hagyományos alakjait felöltve bukkan elénk.

A 18. századtól fogva az anekdota bekerül az írott műfajok közé. Nálunk a nagy formátumú barokk mémoire-írók helyét átveszik a helyet a mindennapi eseményeket megörökítő kisprózaírók.

Ezek az erdélyi városi élet talaján termő elbeszélések a magyar novellaírás előzményeinek is tekinthetők. Forrásaik legyenek az európai anekdotagyűjtemények (Kónyi János, Andrád Sámuel) vagy a környezet apró-cseprő eseményei (Hermányi Dienes József) − Naszreddin-vonatkozásaik kimutathatók. A magyar észjárástól nem idegenül gondolkodó furfangos Hodzsa olyan otthonosan mozog a magyar adomák világában, hogy helyét anekdotáink állandó alakjai, a furfangos székely, a cigány, a pap, a barát, a paraszt – esetleg a rátótiak foglalják el, de még a Mátyás király nevéhez kötődő történetek között is akadnak közös motívumokra épülők. Az almanachok, divatlapok, irodalmi folyóiratok, majd az újságok és vicclapok terjedésével egyre több anekdota kerül az olvasók közébe, s a 19. század közepétől már a Naszreddin névvel is találkozhatunk.

Arany a rá jellemző szerénységgel beszél arról, hogy nincs fantáziája, egy-egy epikus mű megalkotásához konkrét kiindulópontra, valamilyen olvasmányélményre, innen-onnan hallott eseményre, olvasott vagy hallott mondára, legendára vagy mesére, esetleg egy személyes élményre van szüksége. Talán a szülőföldjén hallotta azoknak a költeményeknek, illetve vígeposz-részletnek a magvát képező mulatságos történeteket, amelyekben Naszreddin Hodzsa egy-egy történetére ismerhetünk.

Amiképpen a kedvelt török anekdotahős alakja köré is számtalan vándoranekdota kötődött úgy, hogy eközben a történet magára vette a török világ színeit, Arany tollán is tipikus magyar miliőben tipikus magyar alakok formálódnak.

Az alapvetően szóbeli előadásban élő műfaj, az anekdota esetében az előadásmód természetesen rendkívüli fontosságot nyer. A történet előadható röviden is úgy, hogy néhány előkészítő mondat után villámként csapjon le a csattanó, de ahogy mesét is csak a külön mesemondó-tehetséggel megáldott mesélőtől hallgathatunk teljes élvezettel, a tempósan, a történet adta lehetőségeket kiaknázó, a humort a részletekben is megcsillantani képes adomázók a sikeresek.

Alábbi három versében Arany is sok apró részletre kitérve, csipkelődő megjegyzésekkel tarkítva, élvezettel adja elő a történeteket, a versek ritmusának és rímeinek szárnyán ringatva repít bennünket.

Az elsőként idézett vers tanúsága szerint mindent tudó költőnk azt is tudja, hogy a törökök rossz szomszédot kívánnak annak, akinek valami nagyon rosszat akarnak kívánni. Szerettem volna rájönni, mire alapul ez a tudás, de csak az ellenkező előjelű megfogalmazással találkoztam. Nekem is idézték a jó szomszéd fontosságát hangsúlyozó török közmondást, amikor Ankarában lakást kerestem: “Ev alma, komşu al”  − Ne házat, hanem szomszédot vegyél (azaz keress).

A fülemüle című elbeszélő költemény bevezetőjében találkozunk ezzel a rossz szomszéd motívummal: „rossz szomszédság török átok”; maga a történet, a sem az egyiknek, sem a másiknak, hanem nekem” csattanó pedig − igaz sokkal kevésbe vonzó dolog tárgyában − az alábbi Naszreddin Hoca történettel rokonítható:

„Két szomszéd egy szemközti üzletben üldögél, amikor észreveszik, hogy egy kutya épp a házuk találkozásának vonalára piszkít.

− A te házadhoz közelebb esik, te takarítsd el! − szól oda az egyik a másikhoz, de az visszavág, s a végén a vita annyira elmérgesedik, hogy a kádihoz fordulnak. Ott ült éppen a kádinál Naszreddin Hodzsa. A kádi a mulatság kedvéért így szól hozzá:

− Efendi, foglalkozz te ezzel a pörrel!

− Az utca a közé, nem? − fordul a pereskedőköz a hodzsa. − Így hát sem sem neked, sem neked, sem  nekem, a kádinak a dolga!”

Az alapmotívum tehát ugyanaz, bár a madárfütty kellemesebb vitatéma persze. Arany a Tisza vidékére helyezve az eseményeket ráérősen mesél, nem hagyja ki többek között az alkalmat, hogy csípjen egyet az ok nélkül pörre menő magyar embereken.

A fülemüle

Hajdanában…    …eszi mérgében a lyukat.

Megtörtént a bevezetés, megismerkedtünk a szereplőkkel − most következik az eseményeket megindító konfliktushelyzet leírása:

De hogy a dologra térjek…  szép énekkel.

Ezen a pontos a ráérősen mesélő költő valóságos himnuszt ad a fülemüle szájába:

Megköszönve a napot…      csupán ő érette mind!

E gyönyörű ének után azonban becsap a villám. Mint látni fogjuk, az anekdotában pár szóval elintézett vita itt nagy felhajtással adatik elő:

Elannyira, hogy…        …mégsem hagyva.

Hőseink most az igazságszolgáltatáshoz fordulnak. Itt egy vándor anekdotamotívummal, ugyanakkor napjaink egyik égető problémájával: a korrupcióval találkozunk

Pál azonban bosszút…. …meghúzódik a legszebben.

Versünkben a török anekdotától eltérően a bíró maga határoz, bár egyáltalán nincs könnyű helyzetben.

Felderüle a kívánt… … Elmehetnek!

       Megtörtént tehát az igazságszolgáltatás, Arany azonban még szúr egyet az oktalan pereskedők felé:

Milyen szép dolog….

Kuş ötüşü, ayrıca hakime/kadıya rüşvet verme açışından bakarsak, bir varyant Julien Dumoret’nin Paris’te bulunan bir yazmaya dayanarak yayımladığı bir Nasreddin Hoca fıkrasında önümüze çıkar (Nouveau Journal Asiatique, Paris, 1834. tom. XIII. p. 488-90.).

Bu varyantta bir ağaç altında dinlenen iki yolcu, ağaca konup öten bir kuş ve kavga eden iki yolcunun piyasterlerini cebine koyan bir kadı rol oynuyor. Kavgacılardan biri davanın konusunu özetledikten sonra kadı – artık tipik diyebileceğimiz kararla işe nokta koyuyor: “Le cadi levant alors la tete, articula ces mots d’une voix forte: Messieurs, il n’a chanté ni pour toi ni pour lui, il a chanté pur moi. Aprés avoir prononcé ce jugement, il les congédia.” -“Kadı başını kaldırıp güçlü bir sesle şunları söylemiş: “Beyler, kuş ne sana ne ona öttü, bana öttü.” Bu kararı belirttikten sonra ise onlara yol göstermiş…”

Ne var ki Dumoret’nin, hakkında fazla bilgi vermediği bu fıkra Avrupa’da bilinen Nasreddin antolojilerinde yer almıyor; Wesselski bile geniş Der Nasreddin I-II. (Weimar, 1911.) başlıklı külliyatına almamıştır. Türkçesini de bulamadığımı vurgulamak isterim. Bir gün bulunursa, fıkranın aslı ortaya çıkmış olacak.

Már épp hozzászoktattam az éhezéshez

Naszreddin Hodzsa egyre jobban elszegényedett… Mindenen spórolnia kezdett, így a szamarának is mind kevesebb takarmányt adott. Egy nap aztán a szamár elpusztult. „Ó be kár, pedig már éppen hozzászoktattam!” − szomorkodott a Hodzsa.

Arany ennél sokkal részletesebben adja elő az egyre kevesebb ételhez jutó állat keserű pusztulását. A hodzsa helyett itt a világon sokfelé, sokszor nehéz sorsra ítéltetett tudós foglalja el, a kedves állat pedig egy macska.

A tudós macskája 

A bajusz című Arany-vers témájának több népies emléke ismeretes. Most a Nagyenyedben élő református lelkész, Hermányi Dienes József Nagyenyedi Demokritus című művében szereplő változatát idézzük. (Az almanach 1759-ben, jelent meg; Arany költeménye 1854-ben született.)

 „Hajdanában élt Désen egy szakálltalan és bajusztalan ember. Igen szégyellte kopár állát és bajusztalan orralját, de amint segíteni nem tudott rajta, nem is tehetett róla. Egyszer bevetődött hozzá egy cigányasszony és sajnálkozni kezdett rajta: „Milyen kár, hogy egy ilyen szép embernek nincs szép sárga bajusza!”

Aztán kezdte rábeszélni a „szép” embert, hogy majd ő serkent neki akár sárga, akár fekete bajuszt, csak fizesse jól meg. A dési ember kapott az alkalmatosságon, s megesett az alku néhány forintban. A cigányné erre ingre vetkeztette emberét, és bebujtatta egy nagy kád alá. Közben biztatta, hogy ne féljen, s azalatt a bajuszra vágyónak a mentéjéről az ezüstgombokat posztóstul levágta. Míg ezt tette, buzgón kérdezgette, hogy nem viszket-e a szakállának a helye, mert már bizonyosan megindult a serkenés. Felelt az ember, hogy igenis érzi. Erre a cigányné súlyos köveket rakott a kádra, s közben cigányul, magyarul és oláhul birbitélt fölötte.

Egyszerre csak nagy csend lett. A cigányné a gombokkal együtt eltűnt, a kád alatt hagyva a szakálltalan és esztelen embert. Végre unatkozni kezdett a dési atyafi, s amikor hiába kiabált, nagy bajjal kikászmálódott a kád alól. Öltözködése közben vette észre, hogy oda minden ezüstgombja, de bizony szakálla sem nőtt meg. Hiába vetette magát a cigányné után, többé soha nem akadt nyomára.”        

Hasonló esettel találkozunk a horvát Naszreddin-adomában: Porsu rice i sale Nasreddin 103 (Wesselski: Nasreddin, II. 136, 455.) A különböző adatok tanúsága szerint az egész Balkánon ismeretes volt ez a tréfa, még pedig nem is annyira az irodalom útján terjesztve, hanem a cigányok által lekövetett csíny formájában, helyi adomák születéséhez szolgáltatva így alkalmat, ahogy ezt a magyar anekdotakincs eredetének, pontosabban nemzetközi szálainak kutatója, György Lajos megállapította (A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai, Bp., 1934., 94. l., 18. sz.) A magyar irodalomban Arany János verse vált a legismertebb variánssá: a költemény pórul járt főhősét, Szücs Györgyöt Arany szülőhelyén, Szalontán hasonló módszerrel kopasztották meg.

A bajusz 

„− Semmirekellő! − kiáltott a bíró az elébe idézett tolvajra. − Hogy merészeltél fényes nappal az utcán lovat lopni?” „Én lovat lopni? − csodálkozott a cigány. − Hogy gondol ilyet a bíró úr! Úgy történt a dolog, hogy a lú a szűk utcán utamba állott. Sietős dolgom volt, s tovább akartam a lovat liptetni. „Vigyázz! − kiáltott hozzám egy ember, − megrúg a lú”. Ekkor lassan mellé símultam, hogy tovább mehessek. „Megállj − kiáltott egy másik, − azs a lú háráp is”. Mit volt mit tennem, hogy mágámát utalmazzam, kintelen vultám ráilni. De álig iltem, a szilaj lú fejét lába kezé csáptá s nyárgált velem hegyen-völgyön, mint a madár a levegőben, s tizennégy mérföldig meg sem állt. Így értem én ide nemzetes bíró úr. Már most én kirdem, hogy én loptam el a lovat, vagy a lú engem?”

Az anekdotát György Lajos: Világjáró anekdoták (Custos Kiadó, Győr, 1996, 297. o.171. sz.) című válogatásából idéztük. György szerint 1792 óta megszámlálhatatlan helyen bukkant fel, s „annyira ismerte mindenki, hogy1899-ben az Üstökös című élclapunk Bánffy Dezsőre és Széll Kálmánra alkalmazott politikai karikatúrának rajzoltatta meg.” Utal rá, hogy egyetemes vándortémáról van szó, amely előfordul egy régi olasz komédiában is, ahol Sacpin panaszolja el ugyanígy Arlequinnek, hogyan „lopta el” őt a ló. A Naszreddin Hodzsa szamaráról szóló történet görög változatában például a nevezetes állat  „elöl harapott, hátul rúgott, ezért a Hodzsa meg akart szabadulni tőle. (György Lajos: A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai, Bp., 1934., 107. l., 40. sz.)

Arany János is felhasználja a történetet. A Nagyidai cigányokban (1851) a lólopáson kapott Csimaz így bizonygatja ártatlanságát:

                              …Nem loptam, felelé, követem alásson,

                            Keskeny úton fekütt, hol menni akartam –

                            Bizony sohsem esett ilyen csúfság rajtam.

                            Hátul mennék, de rúg; elől mennék: harap:

                            Átugrani könnyebb, sokkal is hamarabb;

                            Ugranám: felpattan… a hátára estem…

                            Jó, hogy elfogátok, áldjon meg az Isten!

[1]  törökösen Nasrettin vagy Nasreddin Hoca, valószínűsített életrajza szerint 1208-ban vagy 1209-ben Sivrihisarban született, és 1284-ben vagy 1285-ben halt meg Akşehirben.