„Anyám utolsó szavai ” avagy a török-örmény kapcsolatok eseményeinek legújabb csendes krónikája

A törökországi politikai szintére megfigyelőinek őszintén be kell vallaniuk, hogy újabban sem igen látnak észlelhető változást a török-örmény viszonyban. Ezt az évek óta mozdulatlannak tetsző állóvizet, legfeljebb ha néhanapján fodrozza egy-egy nem különösebben számottevő esemény enyhe, hűvös szellője. De erről is aztán hamar kiderül, hogy nem hozott valódi enyhülést. Szemlátomást tehát semmi sem borzolja fel erősebben e sima víztükör nyugodt felszínét, amely alatt azonban még mindig ellenséges indulatok, elfojtott szenvedélyek munkálnak.

Látszólag nem hozott újat Ahmet Davutoğlu külügyminiszter minapi látogatása sem Svájcban, ahol a vendéglátó alpesi rendezők közvetítésével a felek még 2009-ben Zürichben először foglalták jegyzőkönyvbe arra irányuló készségüket, hogy rendezik viszonyukat. Az okmányban előírták a diplomáciai kapcsolatok felvételét és a határ megnyitását. Ankarát és Jerevánt azonban még mindig két évszám, a jelképes 1915 és 1991 megítélése állítja szembe egymással. Előbbi a nagy örmény szenvedés kezdetének, utóbbi pedig az azeri-örmény háború kirobbanásának az éve. Örményország a zürichi tárgyalásokon már hajlott arra, hogy elálljon az örmények 1915-ös tömeges elűzésének és megölésének népirtásként való elismertetésétől. Megállapodtak abban, hogy az akkor történtek kivizsgálására történészekből álló nemzetközi bizottságot hoznak létre. S Ankara viszonzásként már szintén nem látszott ragaszkodni ahhoz, hogy még a határnyitás előtt rendezzék a Karabah miatti vitát. Végül is azonban azóta teljes szolidaritást vállalt Azerbajdzsánnal, amely követeli, hogy az örmény népességű, de Bakuhoz tartozó tartományból távozzanak a területet a háború óta szerinte a nemzetközi jogba ütköző módon megszállva tartó örmény erők. Így aztán a 2009-es jegyzőkönyvet egyik ország parlamentje sem emelte törvényerőre. A török külügyminiszter mindamellett most Svájcban októberben hangsúlyozta: a közeljövőben “új eszméket és megoldási lehetőségeket” fog mérlegelni a szomszédjával való problémák orvoslása végett.”

Feltűnt azonban, hogy a török diplomácia vezetőjét tárgyalásai során élénken foglalkoztatta, hogy 1915 századik évfordulóján, 2015 áprilisában Genfben emlékművet akarnak állítani az “örmény népirtás áldozatainak tiszteletére”. Kiderült, hogy e tárgyban már két levelet is küldött ottani kollégájának, Didier Burkhalternak. Ennek tartalmáról nem nyilatkozott. Csak annyit közölt: “baráti módon” véleményt cseréltek arról, hogy az emlékművet minek nevezzék, s megállapodtak abban, hogy “tovább dolgoznak alkalmas megfogalmazás kimunkálásán.” A svájci fél “tudatában van aggodalmainknak és elszántságunknak” – jelentette ki Davutoğlu.

Genfben már van egy világhírű, nagy hagyományú nemzetközi szoborcsoport, a Reformáció emlékműve, amelyet mindig sokan áhítattal szemlélnek, s amelyet Illyés Gyula is megörökített egy gyönyörű versében. Lehet tehát, hogy lesz ott Genfben még egy újabb, sok látogatót vonzó nemzetközi emlékmű, amely azonban onnan az örmények 1915-ben kezdődött pokoljárására emlékezteti az egész világot. Így egyáltalán nem közömbös Ankara számára, hogy a hátralévő időben milyen megközelítési módot talál 1915 szívszorító tárgyában. Mert – mint az új genfi emlékmű terve is mutatja – hozzáállása a jövőben hosszú évekre kihatóan befolyásolhatja nemcsak az otthoni politikai folyamatokat, a vallási-etnikai kisebbségek, így az örmények helyzetének javítására irányuló, sokak által elismerten őszinte törekvéseinek sikerét, hanem erősen kihathat nemzetközi tekintélyének alakulására is.

Nehéz közvetlen logikai kapcsolatot találni a fenti probléma, s általában a török külügyminiszter svájci tárgyalásai és egy közelmúltbeli ankarai esemény között. Utóbbit mégsem lehet említés nélkül hagyni, mert a diplomácia rejtettebb mélyrétegeiben talán mégiscsak létezik valamiféle kapcsolat. Mindenesetre a tekintélyes Hürriyet (Szabadság) című napilap jelentése szerint Ankara tartomány kormányzósága eltiltotta a főváros Kızılcahamam kerületének elöljáróságát attól, hogy egy emlékműnek a “Hodzsali Népirtás Múzeuma” nevet adják. Hodzsali annak a helységnek neve, amelybe 1992. február 26-án behatolva örmény szabadcsapatok tagjai lemészároltak több száz azeri lakost. Az azerbajdzsáni kormány támogatásával már elkészült egy emlékpark, s bakui parlamenti képviselők részvételével a hodzsali események 22. évfordulóján itt óhajtanak felavatni egy olyan ankarai múzeumot, amelyben emléktárgyakat és az akkori eseményeket azeri szemszögből leíró beszámolókat, könyveket állítanak ki. A kerületi polgármester közlése szerint a múzeum ügyében Azerbajdzsánnal már két éve szoros az együttműködés, Aliyev elnök szakembereket küldött ki, ellátogatott hozzájuk a nagykövet is, Ezért feltételezi, hogy az ankarai főhatóság az elnevezési tilalom meghirdetésével diplomáciai súrlódásokat okoz majd. Azerbajdzsánnal. Az utasításnak azonban kénytelenek eleget tenni, úgyhogy jelenleg gondolkodnak a múzeumnak adandó valami más találó elnevezésen – mondta.

A 20. évfordulón, 2012-ben az isztambuli Taksim téren volt már egy tízezres tömegtüntetés, amelyet az Azerbajdzsánnal vállalt szolidaritás jegyében hirdettek meg, de amely török nacionalisták súlyos rendbontásává, Örményország és a törökországi örmények elleni durva fenyegetőzéssé fajult. “Ti örmények mind gyilkosok, gazemberek és agresszorok vagytok!” Mi mind igaz törökök vagyunk, és nem ijedünk meg a Hrant Dink-féle örmény fattyúktól!” Ilyen becsmérlő jelszavakat kiáltoztak a magukból kivetkőzött török nacionalisták. A belügyminiszter akkor még lovat is adott alájuk, ottani beszédében ugyanis kijelentette, hogy “amíg a török nemzet él, a Hodzsaliban kiontott azeri vér bosszúért az égre kiált.!” A kormányfő azonban elhatárolódott saját miniszterétől, elítélte az örményellenes uszítást, amelyet “őrjöngő nacionalisták művének” nevezett.

Nagyon távol járnánk az igazságtól, ha feltételeznénk, hogy a “népirtás” elnevezés tilalma talán valamiféle óvatos jelzés? Egy olyan múzeum esetében, amely örmények által elkövetett kegyetlenkedések bemutatására lenne hívatott? Elképzelhető-e, hogy ez a tilalom Azerbajdzsánnak szól, hogy eddig, és ne tovább? És vajon – s ez lenne a fontosabb szempont – esetleg Örményországnak is szól az üzenet: Törökország továbbra is kész a megbékélésre, a tárgyalások megszakadt fonalának felvételére Főképpen most, amikor az EU-val is felújultak a csatlakozási tárgyalások. Ankara talán a jó szándékát akarta kinyilvánítani Jerevánnak.

Nem tudjuk, hogy helyesek-e a feltételezéseink. Azt azonban tényként kell elfogadnunk, hogy a török kulturális és idegenforgalmi miniszter felhívásáról értesülve az emigrációból 21 év után hazatelepedett egy híres örmény lantművész és énekes. Yervant Bostanci a kelet-törökországi Diyarbakır város törökök, kurdok, örmények és zsidók lakta Hançepek kerületében született, ott járt elemibe és gimnáziumba, majd 1976-ba Isztambulba költözött. Az üskudari zeneiskolában egy lantra emlékeztető török pengetős hangszer, az ut megszólaltatására oktatta tanítványait. Az akkor már “Lantos” (Udi) Yervan Bostanciként ismert művész 1992-ben kivándorolt Amerikába. Los Angelesben klubokban és kaszinókban lépett fel. Lantkísérettel örmény, török és kurd dalokat adott elő. A diaszpóra örményei gyakran kérdezték tőle, hogy miért nem csak örményül énekel, ő azonban kitartott amellett, hogy előadjon mind a három nyelven. Aztán egyszer csak felkapta a fejét, amikor először hallott a török kulturális miniszter üzenetéről. Ömer Çelik az Agos című örmény-török kétnyelvű hetilapnak adott nyilatkozatában ugyanis felcsillantotta a lehetőséget, hogy országa visszafogadja a hazatérni szándékozókat, keresztényeket és zsidókat. Visszavárja őket. S meg is akarja könnyíteni állampolgárságuk helyreállítását mindazoknak, akiket egykor valamely kisebbség tagjaként deportáltak vagy az ország elhagyására kényszerítettek. Vagy akik egyszerűen azért távoztak, mert reménytelennek látták helyzetűket .

Az interjúnak visszhangja támadt a különböző közösségi médiákban, Valójában erre figyelt fel “Lantos” Bostanci. Az Anadolu Ajansi török hírügynökségnek már itthon elmondta, hogy tárgyalni kezdett a miniszterrel. “Nem akármilyen dolog egy asztalhoz ülni egy ország kulturális miniszterével. S barátságosan, testvériesen elbeszélgetni vele. Szép volt. Bizony meghatott a dolog. Őszintén kiönthettem neki a szívemet” – mondta. “Ám harminc évvel ezelőtt az embernek már akkor a elszorult a torka, ha az utcán akárcsak a távolból is meglátott egy katonai járőrt, nemhogy elképzelje, hogy lesz még olyan idő, amikor a kormány egyik tagjával kellemesen elbeszélgethet. Sőt most már ott tartunk – fűzte hozzá – , hogy renoválják az örmények omladozó templomait. Persze, ez még nem a tökély, dehogyis, távolról sem, de figyelmen kívül sem lehet hagyni – jelentette ki “Lantos,”

Végül a miniszterrel és más hivatalos személyekkel folytatott megbeszélései azzal az eredménnyel zárultak, hogy felajánlották neki: legyen Törökország kulturális követe. Így a zene útján a testvériesülés üzenetét viheti ki hazájából a nagyvilágba. A javaslatot elfogadta. “Lantos” Yervant Bostanciból nem lett politikus, ilyen feladatot nem is vállalt volna, hallgatóságára továbbra is lantjával és hangjával akar hatni. És továbbra is “csak” művészként.

Neki nem kellett felfedeznie eltitkolt örménységét, ő mindig tudta, hogy kik a szülei. Legfeljebb életének színtere változott. Egy ismert török hírlapíró azonban a közelmúltban a nagy nyilvánosságnak bejelentette, s könyvet is írt arról, hogy édesanyja csak hosszú élete legvégén árulta el neki, hogy örmények leányaként született. Az “önleleplezés” 13 évvel ezelőtt történt, nem sokkal az anya, a 82 éves Hoşana halála előtt. A fiú, Ahmet Abakay azonban, a Kortárs Török Újságírók Szövetségének elnöke még 10 évig “érlelte” a közlést.

Azt mondja, azért, mert anyja lelkére kötötte, senkinek egy szót se arról a titokról, amit reá bízott. De azért is, mert sokáig ha bármikor hozzákezdett az íráshoz, elfutotta szemét a könny, s nem tudta folytatni. Mindig előtte lebegett az a jelentet, amikor menekülő örmények csecsemőjüket egy alevi hitű török család ajtaja elé teszik. Az 1915-ös deportálások és öldöklés közepette. Az ő még pólyás édesanyját. Nagyon, nagyon sok volt az ilyen kényszerűségből, kétségbeesésből másokra hagyott örmény gyermek. Megesküdtem neki – mondta – , hogy teljesítem, amit kért, még feleségemnek, leányomnak sem mondtam el, amíg ő élt. Az idős asszony attól rettegett, hogy én is Hrant Dink, a meggyilkolt örmény újságíró sorsára juthatok.

A könyv, amelyet Abakay Anyám utolsó szavai címmel adott ki, rokonai körében megrökönyödést váltott ki, egyben leplezetlen és őszinte felháborodást is keltett. Egyszerűen el sem akarták hinni az igazságot, vagy azt mondták, hogy anyám vénségében már nem is tudta, mit beszél. A család becsületébe gázoltam – ez volt rokoni körben a vélemény. Követelték, hogy vegyem ki a könyvből az “örmény részt”, máskülönben “eltávolítják a kötetet a könyvespolcról.”

Abakay annyit később megtudott, hogy anyja az északkelet-törökországi Erzurum tartomány Aşkale kerületéből származott. Különös egybeesés, hogy ez az a vigasztalan vidék, ahová a második világháború alatt kényszermunka végzésére száműzték a nem muzulmánokat. Keresztényeket, így örményeket is, főleg zsidókat, akik nem tudták megfizetni a rájuk kivetett különadót…

Innen északkeletebbre muzulmán identitás alatt még ma is élnek “titkos” örmények. A fekete-tengeri Artvin és Rize tartományt lakják, s egy török és láz szavakkal elegyített örmény nyelvjárást beszélnek, amit más örmények már nem értenek. Csoportjuk hemşin néven ismert. Muzulmánnak vallják magukat, de megtartották keresztény hagyományaikat is. Máig nem felejtették el, hogy származásuk örmény, s ezért nem is keverednek más muzulmán csoportokkal. Némely örményországi tudós úgy véli, hogy a hemşineket erőszakkal térítették mohamedán hitre, s túlélési ösztönük diktálta, hogy el is fogadják az új vallást.

Flesch István

2013-11-13