Ankarai hangulatok, 1. rész

Tavaly nyáron nyílt lehetőségem először Törökországba utazni.
Tanulmányaim és egy nagyon jó barátom meghívásának engedve nem Isztambult, vagy épp valamelyik tengerparti üdülőközpontot választottam, hanem Ankarát.

Isztambul érintésével érkeztem Ankarába, egy hűvösebb júliusi reggelen, fél hét körül, ahol pár perc várakozás után megérkezett Ő is. Taxiba ülve negyed óra alatt már ott is voltunk a lakásnál. A város már az első fél órában gyönyörködtetett, elég volt, ha kinéztem a szobám ablakán:

A távolban magasodó toronyházak azonban megtévesztőek lehetnek, tövükben apró zárványokként felellhetőek Anatólia ős öreg ráncai. Ankara már az első belvárosi sétám során mást mutatott, mint az, amit Isztambulból láttam. Mivel egyik nagy szerelmem a török történelem – és kultúra, ezért következetesen azokat a városrészeket, bazárokat, félreeső utcákat kerestem fel először, amelyeket nem találhatjuk meg egyik utazási iroda ajánlatai között sem. Természetesen megtekintettem a „kirakatba tett” látványosságokat is, de főleg a hétköznapi élet érdekelt. Ezért első utam az óvárosba, majd az ankarai várnegyed félreeső utcáiba vezetett. Először ezekről osztanám meg gondolataimat.

Első ránézésre a várnegyed szíve délelőtt 10-11 óra között pont olyan rideg képet mutatott, mint a budapesti háztetőkön árválkodó, rég megszűnt cégek kiégett fényreklámjai. Azonban végigsétálva ezeken az utcákon, hamar elmúlnak a kételyek. Vagy épp felerősödnek? Valószínűleg mindenkinek mást adna. De adna, ez kétségtelen. A hangulat egyszerre lesújtó és felemelő. Hiába nincs senki az utcákon, az ember úgy érzi, mintha folyamatosan figyelnék az ablakokból. Kicsit ijesztőnek tűnhet ez a megfogalmazás, de az ezzel járó adrenalin tovább hajtja az embert (főleg ha egyedül jár erre), mindig kíváncsi mit rejt a következő kanyar.

És a következő kanyar rendre egy újabbal ajándékoz meg. A várnegyed e részének hangulata olyan, mintha száz évvel korábban sétálnánk végig Ankara utcáin. (Leszámítva persze azt az utcai lámpát, de nem retusáltam ki, hiszen mit írhatnék, ha már a képeim sem lennének hitelesek). A házak udvarai felett magasodó, élettel teli, zöldellő fák szinte feledtetik az elmúlás nyomasztó érzését, amelyre a házfalakról itt-ott pergő vakolat emlékeztet, megfűszerezve egy-egy romos, valószínűleg lakatlan épülettel.

A városrész házai között igazi gyöngyszemekre is akadhatunk. Számos ehhez hasonló teraszos házat találhatunk Ankarában, főleg a várban és annak vonzáskörzetében. A keleties hangulat garantált, a teraszt befedő lugas ontja magából a nyári napfény illatát. Miközben egy közeli járdapadkán pihengettem, a város fölé magasodó minaretek hangszóróiból felcsendült a müezzin imára szólító éneke. Ebben a pillanatban a közelemben megtelepedett, hajlott hátú, idősödő szőnyegárus asszonyok felkeltek és elindultak, feltehetőleg a legközelebbi mecsetbe. Ekkor éreztem úgy először, hogy tényleg Törökországban vagyok.

Felérve a fellegvárba a távolban feltűnnek Anatólia kopár hegyvonulatai, amelyek jótékonyan keblükre ölelik a török fővárost. Innen beláthatjuk az egész várost, és ha szerencsénk van, ezzel a panorámával hallgathatjuk meg a müezzin énekének végső szólamait.

2014-02-04
Csizmadia Péter