Egy időre megvalósult Recep Tayyip Erdogan álma, senki által sem mellőzhető regionális hatalommá vált Törökország. A nemzetközi pénzügyi válság által alig érintett állam gazdaságának látványos növekedése, a „nulla probléma a szomszédokkal” jelszóval meghirdetett diplomácia működése és a török kultúra támogatott terjesztése az egykori Oszmán Birodalom területén összességében olyan pályára helyezte Ankarát, amely a világ egyes részein csodálatot, máshol pedig főleg az irigység által vezérelt gáncsoskodást váltott ki.
Aztán beköszöntött az arab tavasznak nevezett valami, s kiderült, hogy Törökország mintaként, de stabilitási tényezőként sem tudott értékelhetőt felmutatni. Kártyavárként omlott össze a jó szomszédságpolitika fenntarthatósága, és lassult a gazdasági növekedés. Erdoganék innentől kezdve politikai hazárdjátékba kezdtek, s ez a játszma csúcsosodott ki a két tavalyi választásban. Az elsőn a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) elvesztette az abszolút többségét. Csak az ellenzék széttagoltságán, illetve az autokrata államfő tudatos türelmetlenségén múlott, hogy egy esetleges hatalomváltás helyett az új megméretés gyors kiírása jelentette a vélt megoldást. A verhetetlenségének mítoszától megfosztott AKP másodszorra már nem akart kockáztatni. Az örökös kurdkérdés egyik napról a másikra ismét a török politika középpontjába került. Elmélyült elemzőknek és az összeesküvés-elméletek híveinek dolga lesz azt megfejteni, ki is felelős valójában a török–kurd-konfliktus fellángolásáért. Tény, hogy Erdogan mérsékelten iszlamista pártja magabiztosan vette a második akadályt, miután a kiújult konfliktus nyomán a nép többségében villámgyorsan megjelent az igény az erős kézre, amit ez esetben értelemszerűen az AKP képviselt.
mno.hu