Alkotmány Törökországban

„A török politika nem válogatós az eszközökben és célja rendesen csak a mai válságból való kibontakozás és az állam fönállhatásának napról-napra való biztosítása” – volt olvasható 110 évvel ezelőtt, 1908 nyarán a Budapesti Hírlap egyik cikkében. A korabeli magyar sajtó szinte egésze, a komoly napilapoktól egészen a hivatásukat talán még annál is komolyabban vevő vicclapokig nagy érdeklődéssel kísérte nyomon az Oszmán Birodalomban zajló eseményeket: a II. Abdul Hamid szultán önkényuralma ellenében kibontakozó ifjútörök mozgalom, a nagyhatalmak Törökország feletti gyámkodása és a Birodalmat feszítő nemzetiségi problémák arra késztették a szultánt, hogy – saját uralkodása alatt immáron másodszor – alkotmányt adjon birodalma népeinek.

Az Oszmán Birodalom formailag alkotmányos monarchia volt 1876 végétől kezdve, amikor is az éppen kibontakozófélben levő balkáni válság miatt került sor a konstantinápolyi nagyköveti konferencia összehívására – az 1876 nyarán trónra került II. Abdul Hamid szultán pedig ügyesen elébe ment a dolgoknak azzal, hogy 1876. december 23-án első alkalommal alkotmányt adott az Oszmán Birodalomnak. Az alkotmány, mely egyebek közt hangsúlyozta az Oszmán Birodalom oszthatatlanságát és államvallásként deklarálta az iszlámot, garantálta a nem muszlimok vallásszabadságát is, kétkamarás parlamentet állított fel, az oszmán-török államnyelv kiváló ismerete mellett lehetővé tette zsidók és keresztények hivatalviselését is – mégis, mindez ekkor már kevés volt a balkáni problémák kezelésére.

A konstantinápolyi nagyköveti konferencia határozatait a londoni jegyzőkönyv összegezte 1877 tavaszán – a szultán azonban a frissiben elfogadott alkotmányra hivatkozva elutasította a jegyzőkönyv határozatait a nagyhatalmak által követelt balkáni reformok végrehajtását illetően. Nem kellett sokáig várni ahhoz, hogy Oroszország ezt követően hadat üzenjen a Portának: a háborús helyzetet felhasználva pedig a szultán – formailag érvényben hagyva ugyan az alkotmányt – 1878 februárjában feloszlatta az amúgy is korlátozott jogkörökkel megáldott parlamentet. Ezt követően három évtizeden át nem voltak parlamenti választások az Oszmán Birodalomban, mígnem az 1908-ra kialakult helyzetben a szultánnak már nem volt más választása, mint ismét teljesen az 1876-os alkotmány szellemében megpróbálni kormányozni birodalmát.

A Budapesti Hírlap 1908. július 25-i számában például az alábbiakat olvashatta a korabeli újságolvasó az „Alkotmány Törökországban” című írásban:

„Abdul Hamid szultán alkotmányt adott népének. A macedóniai városok, a melyekben az utolsó hetekben a nemzetiségek egymás ellen való ádáz tusakodását jelentőségben tulszárnyalta a török katonaság forradalma, lobogó diszben állnak. A szultán alkotmányos kormányzásra határozta el magát és ezzel az uj-török mozgalom elvesztette anyagát, s Törökországnak uj korszaka előtt, az ozmán birodalom alkotmányos érája előtt állanánk, ha a török viszonyok ismerete nem keverne némi bizalmatlanságot a szultán jó szándéka fölött való lelkesedésünkbe.

Az utóbbi évek két példával szolgáltak arra, hogy mily nehezen foglalhat tért az alkotmányos kormányzás olyan országokban, a melyek örök idők óta az abszolut uralom jármát hordják. Itt van Oroszország és itt van Perzsia. Mindkettőnek parlamentje elvben megvan, de gyakorlatban nem létezik. Ez azonban nem az egyedüli oka a mi kétségünknek.

Abdul Hamid szultán ma már másodszor ad alkotmányt népének. Ma is, mint 1876-ban, szorult helyzetben szánta rá magát erre az európai jelentőségű lépésre és nagyon kérdéses, vajjon a mai proklamáció nemcsak ígéret-e, a mellyel a forrongó török katonaság már-már elfojthatatlannak látszó fölkelését akarta ideig-óráig elnyomni. A szultánnak kétségkivül ez volt az egyedüli eszköze, a mellyel katonaságát trónja és birodalma védelmére visszahódíthatta, s bizonyos, hogy a nagyhatalmak konstantinápolyi képviselői jelölték meg az utat a kibontakozás felé, a mely a hűséges anatóliai ezredeknek az uj-törökökhöz csatlakozása után már erőszakos rendszabályoktól nem volt várható.

A török politika nem válogatós az eszközökben és célja rendesen csak a mai válságból való kibontakozás és az állam fönállhatásának napról-napra való biztosítása. A szultán maga sem hisz saját rendeleteiben, s azoknak megtartását nem is tartja komoly kötelességének. A rendeletek rendesen bizonyos helyzetekre vagy alkalomra készülnek, s a holnapi ellentmondó rendelet prejudikál a tegnapinak. Maga a török nép is azt tartja, hogy a szultán parancsának egy nap az érvénye.”

„Azért nem esik nehezére a szultánnak szorongatott helyzetben nagystílű igéreteket tenni, de a feje fölött tornyosuló fellegek eloszlásával a hagyományos halasztás politikájával él mindaddig, mig a proklamált reformtervezeteket el nem fedi a feledés leple. De a mult század eseményein tanulhatott az európai diplomácia, a melynek most egész osztatlan figyelme Európa e viharfészke felé fordul. És a diplomáciának lesz kötelessége őrködni azon, hogy a ma proklamált alkotmány ne jusson a Tanzimat, a hatt-i-humajun, a Midhat pasa alkotmánya, s az azóta sorra került nyolc más reformtervezet sorsára, s hogy az okvetlenül kiadandó amnesztia-rendelet ne arra szolgáljon, hogy az alkotmányért küzdő és ma célt ért hazafiak a legrövidebb idő alatt – mit sajnos, előre látható – halállal vagy száműzetéssel bűnhődjenek a ma megadott alkotmány eltörlésével kapcsolatban.

Nagyon kínálkozik az összehasonlításra Abdul Hamid első alkotmánya, a mellyel a hatalmak konstantinápolyi értekezletét akarta elhallgattatni. A viszonyok akkor is hasonlatosak voltak a maiakhoz és még abban sincs különbség, hogy az 1876-ban való balkánzavargások nyomán Anglia javaslatára összeült konferencia mintájára most Franciaország hozta javaslatba diplomáciai értekezlet tartását. Akkor a konstantinápolyi konferencia hosszas előértekezletek után december 23-án ült össze, s terjedelmes reformtervekben állapodott meg. A rajah államokra nézve azt kivánta, hogy a porta a hatalmak hozzájárulásával nevezze ki kormányzóiakat, s a hatalmak megbizottjaiból alakitandó felügyelőbizottságot ismerjen el maga fölött. A porta ezt természetesen nem fogadta el, de hogy a hatalmak követeléseit túllicitálja, életbeléptette Midhat pasa időközben kidolgozott alkotmányát. Ez a diplomáciai fogás nemcsak a török alattvalók lecsöndesítésére volt jó, hanem arra is, hogy a diplomáciai értekezlet határozatait visszautasíthassa. Mikor ugyanis Salisbury lord a hatalmak határozatainak elfogadását követelte tőle, a szultán azt válaszolta, hogy alkotmányt adott népének, s igy nincs már joga a birodalmának részét tevő forrongó tartományok sorsa fölött határozni. Erre ma is el lehetünk készülve, s valószínű, hogy a szultán a mai proklamációjával nemcsak saját népének forradalmát fojtotta el, de uj módot is talált arra, hogy a macedóniai reformokat a parlament felelőssége körébe sorozván, időtlen-időkre halassza el.

A nagyhatalmaknak résen kell állniok az események fejlődésével szemben, s mig egyrészről kétségtelenül osztatlan tetszéssel fog találkozni a szultán radikális lépése, másrészt nem szabad megengedni, hogy a török alkotmány csak ürügy legyen a reformok kitolására, s ezzel a szultán rég ismert ravasz keleti diplomáciája ismét győzedelmeskedjék az európai hatalmak fölött.”

„A szultán 1876. december 23-án kiadott rendeletében adta meg népének Midhat basa alkotmányát. A kihirdetés formája az vol, hogy a szultán hat-ot intézet Midhat basához, s ennek alapján Szavfet basa külügyminiszter körtáviratban értesítette a hatalmakat az uj alkotmány részleteiről. E távirat valószínűleg kevés változással ma is aktuális, s azért az alkotmányra vonatkozó részeit szószerinti fordításban a következőkben közöljük:

Az alkotmány alapvonalai a következőek: Az ottomán birodalom oszthatatlansága. A szultán mint az ottomán alattvalók legfőbb kalifája és uralkodója felelőtlen és sérthetetlen. Prerogativái ugyanazok, mint a nyugati uralkodókéi. A birodalom alattvalói kivétel nélkül ottománok név alatt fognak szerepelni. Személyes szabadságuk sérthetetlen és törvényben biztosíttatik. Az állami vallás az izlám; de más vallások szabad gyakorlata és az egyházközségek előjogai biztosíttatnak. Az alkotmány nem ad az állami intézményeknek teokrátikus jelleget. Szabad sajtó, gyülekezési jog, a parlamenthez való kérvényezési jog, tanítási szabadság, a törvény előtt való egyenlőség, a hazával szemben egyenlő jogok és kötelességek, valláskülönbség nélküli egyenlő jog a közhivatalok betöltésére, adók egyeneltes kivetése, a tulajdon védelme biztosíttatik; bírájától senki el nem vonható.

A minisztertanács a nagyvezér elnöklésével alakul. Minden miniszter felelős tárcájáért s a képviselőház vád alá helyezheti, mely esetben az alapítandó legfelsőbb bíróság fog ítélni. a kormány iránt való parlamenti bizalmatlansági vótum esetén a szultán vagy elbocsátja a kormányt, vagy föloszlatja a képviselőtestületet… A parlament két házból áll, a szenátusból és a képviselőházból, a mely minden év november 1-én négyhónapos ülésszakra ül össze. Minden százezer polgárra egy képviselő esik. A választás titkos szavazással történik. A képviselői mandátum összeférhetetlen közhivatalok viselésével. A választások minden négy évben történnek… A képviselők az ülésszak alatt a képviselőház engedelme nélkül el nem foghatók és nem üldözhetők.

Az alkotmány további részeiben a birák elmozdíthatatlanságáról, a legfelsőbb biróságokról, a semmitőszékről, a legfőbb számszékről, a vidéki közigazgatásról, az elemi oktatás kötelező voltáról rendelkezik. Végül az alkotmány megváltoztatását a két kamara legalább kétharmad többséggel hozott és a szultán által szentesített határozatától teszi függővé.”

Az eseménnyel természetesen a korabeli vicclapok is foglalkoznak. A Borsszem Jankó 1908. augusztus 2-i számában ráadásul egy nagyon is valós problémát boncolgat: mi lesz Bosznia-Hercegovinával, az 1878-ban a Monarchia által okkupált, de formailag még mindig a szultán fősége alá tartozó tartománnyal? „Balkáni bonyodalom” című írásában a lap így ír:

„A török birodalomba beütött az alkotmány. November elsejére összehívják az országgyűlést.

Már most az a legégetőbb kérdés, mi lesz Boszniával és Herczegovinával?

Mivel ez a két okkupált tartomány jogilag elválaszthatatlan alkotó része a török birodalomnak, nyilvánvaló, hogy a szultán irádéja, mely a képviselő-választásokat országszerte elrendeli, ide is érvényes.

Mit szól ahhoz a bosnyák minister meg az egész katonai és polgári kormányzat, ha egy szép napon az összes kerületek törvényesen megválasztják a képviselőiket s elküldik Konstantinápolyba?

Nálunk csak a karzatra eresztették föl a szegény jámbor bégeket, mikor hozzánk jöttek panaszra a megszálló uralom hibái és bűnei ellen.

Nem elég nekünk az olasz berzenkedés, most ráadásul leüt a török irredenta.”

Nos, a kérdés valóban komoly fejtörést okozott a korabeli osztrák-magyar diplomáciának: a megoldás pedig Bosznia-Hercegovina 1908. október 6-i annektálása lett, ami természetesen távolról sem jelentette a bosnyák kérdés végleges megoldását.

A Kakas Márton című élclap 1908. augusztus 2-i számában részletesen – és kellően szatirikusan – foglalkozik a török alkotmányosság kérdésével. E számban olvasható az alábbi kis bohózat is, „A török alkotmány” címmel:

A szultán: Nos, van pénz?

A nagyvezér: Pénz? Mi az, padisah?

A szultán: Nagyvezér létedre nem tudod, mi a pénz?

A nagyvezér: Valamikor hallottam róla harangozni, de olyan régen nem láttunk pénzt az ottomán birodalomban, hogy teljesen megfeledkeztünk róla.

A szultán: A pénz, fiam, apró sárga kerék, melyen sok katona, piláf és odaliszk kerekedik hozzám.

A nagyvezér: Most már tudok válaszolni, padisah, kérdésedre: se pénz, se posztó.

A szultán: Zárasd be fiam a pénzügyminisztert. Apropó, mit csinál a hadsereg?

A nagyvezér: Köszönöm kérdésedet, padisah, lázong.

A szultán: Csukasd be a hadügyminisztert is. És mit csinálnak az uj törökök?

A nagyvezér. Vigan lövöldöznek a basáidra.

A szultán: Tömlöcbe a belügyminiszterrel. De hát a nép? Mit csinál a mozlim nép?

A nagyvezér: Oh kalifa, a nép tapsol a lázadóknak.

A szultán: Csukasd be saját magadat is fiam. Tehát teljes az anarkia?

A nagyvezér: Körülbelül. A macedoniai generaliszszimuszt ebéd közben elfogták. Még a fekete levesét sem ihatta meg.

A szultán: A fekete leves még hátra van. Hanem ugy-e, nekem most elég okom van haragudni népemre?

A nagyvezér: Ezer és egy okod van, padisah.

A szultán: Mivel büntessem meg népemet? Közéje ágyuztassak?

A nagyvezér: Jó vicc lenne, padisah, csak az a hiba, hogy az ágyuk a fölkelők kezén vannak.

A szultán: Fölakasztassam a fölkelők vezéreit?

A nagyvezér: Az eszme nem rossz, csakhogy egyelőre a fölkelők köttetik föl a te hiveidet.

A szultán: Kikergessem birodalmamból a fölkelőket?

A nagyvezér: Óh, padisah, ez a gondolat igazán fenomenális, csakhogy egyelőre ugy áll a bál, hogy a fölkelők könnyebb szerrel kikergethetnek minket, mint mi őket.

A szultán: Hát adj te tanácsot, mit tegyek?

A nagyvezér: Intézz kérdést elvtársaidhoz, az orosz cárhoz, a perzsa sahhoz és a montenegrói vladikáhoze e tárgyban. Nekik több gyakorlatuk van az ilyesmiben.

A szultán: Jól van. Mind a háromnak egyforma szövegű táviratot küldök. Irj. A szöveg ez: Mivel büntesse meg az ember az ő engedetlen népét? Megvan? Most cimezd meg és küld el a három cimre.

(Negyedóra mulva.)

A szultán: Nos, megjöttek a válaszok?

A nagyvezér: Meg. Mind a három. Ime, itt vannak.

A szultán (olvassa a táviratokat): Mind a három ezt feleli: Adj alkotmányt népednek.

A nagyvezér: Nos, padisah?

A szultán: Hirdesd ki azonnal, percet sem halogatva, lóhalálában, hogy alkotmányt adok népemnek!”

A Borsszem Jankó, melyet nem hagy nyugodni az oszmán alkotmányosság kérdése, néhány nappal később, 1908. augusztus 9-i számában így ír „A török alkotmány” című írásában:

„A környékbeli muzulmánok a szimindzsia, a kenyérsütő boltja elé szoktak gyülekezni. Olyan jó hely ez. Itt mindig meleg van, aztán a boltból olyan jó kenyérillat árad ki, hogy szinte jól lakik tőle az ember. Itt ülnek a gyékény-szőnyegen keresztbe tett lábakkal. Csöndesen elmélkednek. Végre Musztafa, a só-árus szakitja félbe a csendet.

– Mostanában sokat hallok felőle, hogy a szultán – Allah növelje meg az árnyékát! – alkotmányt adott a népnek. Hát én bizony nem tudom, mi az. Ha kenyeret osztogatott volna, azt érteném. Oh Ibrahim, kinek amugy is olyan nagy a bölcsesége és mint tevehajcsár sok országot bejártál, bölcseséged fényes lámpásával világosítsd meg a mi tudatlanságunk sötét barlangját: mondsza, mi az az alkotmány, amit a szultán hü népeinek adott?

Ibrahim megsimogatta hosszu szakálát, azután felelt:

– Alkotmány? Azt nem tudom olyan egyszerűen megmondani. Hanem egy kis meséből talán jobban megértitek.

– Minden mesét szivesen hallgatunk, szóltak a többiek. Ibrahim pedig folytatá:

– Itt Perában élt egy Peli-Kán nevű ember. Két lova volt neki meg egy fia. Egy napon így szólt a fiához:

– Két lovam van. Az igazság okáért elismerem, hogy mind a kettőt te szerezted. Hát az egyiket nagylelkűen neked adom. És hogy megmutassam, milyen rendkívül jó apád vagyok, megengedem, hogy válassz közülök amelyiket akarod. De előre megmondom, hogy a szürkét ne válaszd, mert az ugyse adom oda. Eddig van.

– És az alkotmány?

– Hát éppen ez az alkotmány. Nagy szabadság ez. A népek azt tehetik, ami nekik tetszik, ha a szultán is ugy akarja.”

Az élclapok és a komoly politikai napilapok mellett az olyan képes újságok is foglalkoznak a törökországi eseményekkel, mint a Tolnai Világlapja – ez utóbbi 1908 nyarán heteken át értékes képanyagot szolgáltat az ismét kihirdetett török alkotmányról szóló hírei mellett. A lap 1908. augusztus 9-i számában az „Alkotmány Törökországban” című képes összeállításban az alábbiakat olvashatjuk:

„Abdul Hamid szultán alkotmányt adott népének. A maczedóniai városok, a melyekben az utolsó hetekben a nemzetiségek egymás ellen való ádáz tusakodását jelentőségben tulszárnyalta a török katonaság forradalma, lobogó diszben állnak. A szultán alkotmányos kormányzásra határozta magát és ezzel az uj-török mozgalom elvesztette anyagát.

Abdul Hamid szultán most már másodszor ad alkotmányt népének. Most is, mint 1876-ban, szorult helyzetében szánta rá magát erre az európai jelentőségű lépésre s nagy kérdés, vajjon a jelenlegi proklamáczió nemcsak igéret-e, a melylyel a forrongó török katonaság már-már elfojthatatlannak látszó fölkelését akarta ideig-óráig elnyomni.”

A Tolnai Világlapja 1908. augusztus 16-i számában az „A forrongó Törökországban” című képes összeállításban pedig a következőket olvashatjuk:

„Mult heti számunkban már foglalkoztunk a Törökországban végbemenő nagy eseményekkel. Abdul Hamid török szultán visszaadta népének az alkotmányt, ugy ő, mint a hadsereg meg is esküdött az alkotmányra, a császári rendelet proklamálta is az alkotmányt, a kormányt ujból kinevezték, lehetőleg népszerű személyekkel helyettesítve a gyülölt minisztereket, mindez mégsem volt képes a felzaklatott szenvedélyeket lecsillapitani. A hadsereg és az ifjutörökök ugy viselik magukat, mint a birodalom urai és korlátlanul diktálni akarnak. A nagyobb török városokban forradalmi és anarchisztikus jelenségek észlelhetők, habár az alkotmány visszaadásának hírére – mint egyik képünkön látható – valóságos örömmámor fogta el a városok lakosságát. Tüntető, lelkesedő tömegek kibontott zászlókkal járták be az utczákat s éltették a szultánt, mint alkotmányos fejedelmet. A helyzet rövid idő alatt megváltozott. Ellenséges áramlatok keletkeztek s az alkotmánynyal megajándékozott ország alapkövein uj anarchiát akarnak felépíteni.”

„Napról-napra kétségessé válik, vajjon a szultán és kormánya elég erősek-e arra, hogy külső bonyodalmak felidézése nélkül rendet teremtsenek a birodalomban. Azok a lapok, a melyek kezdetben égig magasztalták a szultánt, mint a nép atyját, most kifigurázzák, s írásban és képben ismertetik, hogy a szultán milyen módon fogja az alkotmányt megtartani. Egyik igen jellegzetes karrikaturánkon látható, hogy az elégedetlenek hogyan tüntetik fel az alkotmányos Abdul Hamid uralkodását.”

„Ha az események igy folytatódnak, a szultán ismét visszatér régi fogságába, a megadott alkotmány csak papiroson lesz meg s a szultánnak a pénteki kimenője alkalmával, a mecsetbe való menetelekor éppen úgy eltiltják az alattvalókat az utvonalakon való megjelenéstől, mint az egyik képünkön látható, a hol csak a legmagasabb udvari méltóságok láthatják a szultánt, a ki ezideig még a fényképező készülék elé sem mert közeledni, mert félt a merénylettől s ezért nem is készült róla még hű fotográfia. Az az arczkép, a melyet ezen a lapon közlünk, az egyedüli jó kép Abdul Hamidról, de az is tollrajz, a melyet a hires Davenport amerikai festő készített a szultánról.”

A Tolnai Világlapja 1908. augusztus 23-i számában „Feloszlatott macedoniai bandák” címmel jelenik meg egy képes riport:

„Még alig néhány hete, hogy a török szultán alkotmányt adott népeinek és máris kétségtelenül beigazolódott, mennyi állambölcsesség nyilatkozott meg Abdul Hamid elhatározásában – akár politikai furfang, vagy kényszerűség, akár pedig nemes érzés vezette akkor, a mikor lemondot önkényuralmáról. A török népet, a melynek egy része a legteljesebb közönyben élte le világát, a másik pedig – az ifju törökök pártja – forradalmi mozgalmakat szervezett és ezért folytonos üldözésnek volt kitéve, most egyesítette a nemzeti lelkesedés és egyhangulag kimondották azt az elvet: „Törökország a törököké!” – és így egyik európai hatalomnak sincs joga beavatkozni az ország belviszonyaiba. Pedig ezt eddigelé nagyon is megtették a hatalmak és az ürügy mindig ugyanaz volt: Macedónia.”

„Az igaz, hogy a török birodalomnak ebben a kis hegyes-völgyes tartományában nagyon rosszak voltak a viszonyok. A török hatóságok elnyomták a görög és bolgár származású keresztény lakosságot, a melynek védelmére – de inkább politikai czélból – fegyveres bandák alakultak az egész országban, a melyek aztán nagyon gyakran egymást irtották és nem a törököket. A török katonaság erőtlennek bizonyult a bolgár bandák ellen és inkább a keresztény lakosságot mészárolták, mint a felkelőket. Erre az európai hatalmak vették kezükbe Macedónia sorsát; nemzetközi csendőrséget állítottak fel, de ez is nagyjából tehetetlen volt a bandákkal szemben. A baj tetőpontjára hágott akkor, mikor az ifju törökök által fellázított katonaság is megtagadta az engedelmességet. Ebben a kétségbeesett helyzetben született meg a szultán méltó feltünést keltett elhatározása, hogy alkotmányt ad népének.”

„Most már a maczedon lakosság is nyiltan elmondhatja panaszait a török parlamentben, senki sem báthatja meg igazságtalanul, mert a törvény előtt is egyenlő lesz keresztény és mohamedán. Nincs szükség arra sem, hogy az európai hatalmak pártfogolják Maczedoniát, de a bandák is elveszitették hivatásukat. És mi történt? A hatalmak egymásután kijelentették, hogy visszavonják reformjavaslataikat és nem avatkoznak be Törökország ügyeibe – a bandák pedig rövid néhány hét alatt mind feloszlottak. A nagyszerűen felfegyverzett felkelők mind hazatértek tüzhelyükhöz, szegreakasztották puskájukat és egy pillanat alatt helyre volt állitva a béke.”

„Ha a török szultán komolyan veszi alkotmányos törekvéseit, népe pedig nem lép forradalmi térre, akkor a török birodalom sorsa egyelőre biztosítva van.

Két feloszlott maczedon banda képét itt mutatjuk be. Ebben a számban találhatják olvasóink a hires Dolma-Baghtse-féle palotát is, a melyben az 1876-iki első török parlamentet nyitották és a melyben valószinüleg az uj parlament is ülésezni fog.”

A Tolnai Világlapja 1908. augusztus 30-i számában a „Képek az alkotmányos Törökországból” című írást olvashatta az érdeklődő magyar olvasóközönség:

„Olvasóink, a kik a Tolnai Világtörténelme I. kötetéből megismerhették a franczia forradalom nagyszerű eseményeit, lehetetlen, hogy a mostani török mozgalmakról szóló hireket olvasva, ne gondolnának önkéntelenül e két korszak rendkivüli hasonlatosságára. Évtizedeken keresztül tartó sötét önkényuralom után végre az elégedetlenség, a nyomor és az állam nyomasztó pénzügyei megérlelik a forradalmat. Az uralkodó csupa kényszerüségből alkotmányt ad népének, felelős minisztériumot nevez ki, parlamentet hiv össze – a nép lelkesen üdvözli az uj korszakot, de a mikor látja, hogy a sorsa nem fordul jobbra, gyorsan lehül az örömmámora és még szilajabbul vesz erőt rajta az elkeseredés… Hát egyelőre még nem tartunk itt Törökországban: még most boldog a nemzet, az ifjutörök bizottságok (kinek ne jutnának eszébe a jakobinus klubok?) mindenfelé rendet teremtenek és igazságot szolgáltatnak az elnyomott népnek – minő törvényes jogon? – azt senki sem kérdezi. Ők csinálják a minisztériumokat, ők buktatják meg azokat a hivatalnokokat, a kik nem kormányoznak az ő szájuk ize szerint és igy tovább.”

„A szultánt pedig, mikor először ment a szelamlikba az alkotmány kihirdetése után, lelkes tömeg üdvözölte – ezt a magasztos jelenetet ábrázolja egyik képünk – ki hitte volna, hogy valaha megpillanthatja a próféta utódát, a ki eddigelé féltő gonddal zárkózott el palotájába és sohasem mutatkozott a nép szine előtt!? Most nyitott hintóban megy a mecsetbe és mindenki láthatja és éljenezheti. Dühöng a szabadság: egyszerre háromszáz hirlap keletkezik, egyre-másra buknak a miniszterek és a főbb hivatalnokok; az egyik minisztert már meg is mérgezték, legalább ezt a hirt terjesztik az ifju törökök – Kiamil pasa, a nagyvezér pedig nagy sietve nyilvánosságra hozta a kormány programmját, a melyben azt igéri, hogy a minisztérium a régi rendszerhez tartozó rossz törvényeket és intézkedéseket még a választások előtt megszünteti, a parlament utólagos jóváhagyása reményében. El fogja csapni a sok fölösleges hivatalnokot, a kik nyuzták a népet, leszállítják a többiek fizetését, rendbehozzák a pénzügyeket, megerősítik a hadsereget és igy tovább. A nép pedig ujong, hiszen olyan szép az igéret! Talán még meg is tartják… Igy kezdődnek a nagy forradalmak.”

A Tolnai Világlapja 1908. szeptember 6-i számában jelenik meg a folytatás, ugyancsak a „Képek az alkotmányos Törökországból” címmel:

„Törökországot egészen mámorossá tette uj, alkotmányos állami átalakulása. Mindenfelé, kivált a nagyobb városokban, mint Konstantinápolyban, Szmirnában és Szalonikiban, egyremásra rendezik a szabadságünnepeket, melyeken vegyest vesz részt a mohamedán, keresztény és zsidó lakosság. Egy ilyen lélekemelő ünnepély képét mutatjuk be mai számunkban olvasóinknak: Szmirnában rendezték az örmények, Törökországnak ez a mostanáig annyira leigázott és vérig sanyargatott keresztény népe. Szmirna utczái zászló és szőnyegdiszben pompáztak, a főutczákon pedig a szabadság, egyenlőség és testvériség dalának, a Marseillesenak diadalmas szózatával vonult végig a sok ezernyi embertömeg, örömmámorban uszva. A menet élén haladó diadalkocsiban egy fehér ruhába öltözött, kibontott haju gyönyörü örmény leányt vittek, a ki a felszabadult örmény nemzetet jelképezte. Körülötte lampionos férfiak csoportosultak, utánuk pedig beláthatatlan sokaság, felvirágozott kocsik, automobilok, zászlós testületek, stb. haladtak. Egygyé lett a török nemzet, boldogságban uszik minden értelmes, szabadságért áhitozó sziv.”

„Egy másik képünk szintén valami uj látványt tár olvasóink elé. Török nők, a kik eddigelé a hárem félhományában, tudatlanul, a világtól elzárva éltek, most az utczára mennek és nemzeti korkárdákat vásárolnak a rikkancsoktól. Ez a foglalkozás is uj Törökországban: a szabadság ezrével hozta őket világra. Ujságot és röpiratokat, a nagy emberek képmásait, zászlókat és kokárdákat árulnak nagy kiáltozások közepette…”

„Ennek a nagyszerü szabadságmozgalomnak egyik lelkét, Achmed-Rizának arczképét bemutatjuk olvasóinknak. Ő az uj török bizottság központi lapjának, a párisi ’Mechveret’-nek szerkesztője. Ez a lap csempészte Törökországba a forradalmi szellemet, a mely most átalakította az állam és a társadalom szervezetét.”

1908 ősze azonban a nagy reményekkel fogadott török alkotmányosság elé újabb leküzdhetetlen akadályokat küzd: Bulgária kikiáltja függetlenségét, a Monarchia annektálja Bosznia-Hercegovinát… a folyamatosan alakuló helyzet pedig új megoldásokért kiált – ezekről a későbbiekben olvashatunk.

A cikk írása során a

Borsszem Jankó

Budapesti Hírlap

Kakas Márton

Tolnai Világlapja

című lapok szolgáltak forrásul, melyek fentebb idézett és felhasznált cikkei mind elérhetők az Arcanum Digitális Tudománytárban.

Horváth Krisztián – Türkinfo