Aljona Szavcsuk: Az isztambuli orosz örökség hamarosan csak távoli emlék már

Az emlékek mára erősen megfakultak, és csak évek kérdése, hogy az emlékezet utolsó darabkái is a múlt mindent elnyelő, sötét fenekére süllyedjenek.

Mintegy 100 évvel ezelőtt hajók tucatjai kötöttek ki Isztambul kikötőiben, fedélzetükön több százezer elcsigázott és elcsüggedt orosz számkivetettel, egykori arisztokratával. Az éhező és rettegő embereket az 1917-es orosz forradalom után kialakult helyzet késztette menekülésre. Isztambul mindig is egzotikus volt az újonnan érkezők számára. A város az orosz emigránsoknak alig több mint egy évtizedig adott otthon, de ennyi idő elegendő volt ahhoz, hogy itt hagyják örökségüket. Az emlékek mára erősen megfakultak, és csak évek kérdése, hogy az emlékezet utolsó darabkái is a múlt mindent elnyelő, sötét fenekére süllyedjenek.

Az októberi forradalom kirobbanása után a Vlagyimir Lenin vezette bolsevikok kerültek hatalomra Oroszországban. A forradalmat több évig tartó polgárháború követte, amely az egykori Orosz Birodalom egész területét érintette. A történészek szerint 14-23 millió ember lelte halálát abban az időszakban, milliókat deportáltak és kényszerítettek hazájuk elhagyására.

A kivándorlók egy része nemesi származású volt és „fehér emigránsoknak” hívták őket. Sokuk részt vett a fehér mozgalmban, ami a bolsevikellenes antikommunista csoportokat tömörítette a polgárháború idején. Az Isztambulba érkezők között persze nemcsak nemesek, hanem a fehér mozgalom katonái is ott voltak. Sok menekült egyébként úgy tekintett Isztambulra, mint az első megállóhelyre az orosz föld elhagyása után. A legtöbben nem akartak hosszú ideig maradni – ahogy történik ez napjainkban is a menekültek egy részével -, csak megpihentek a városban útban Európa vagy Amerika felé.

Becslések szerint kb. 200 ezer orosz menekült lépett török földre a Boszporusz partjainál a bolsevik hatalomátvételt követő években. Bár a fehér emigránsok többsége az 1920-as évek végére elhagyta az országot és szétszóródott Európában, miközben újjászervezték életüket, és tervezték a következő lépést, markáns nyomot hagytak a városon és annak történelmében.

A forradalom után

1920 novemberében több mint száz hajó érkezett a fedélzetén orosz emigránsokkal, akik egykor hazájuk tehetősebbjei voltak. A bolsevik kormány elől menekülve Szevasztopol kikötőjéből indultak Isztambulba – ez bizonyult a legrövidebb és legbiztonságosabb útvonalnak. „A teherhajók, amelyekkel az elmúlt napokban az orosz emigránsok érkeztek a Krím-félsziget felől,  olyan siralmas látványt nyújtottak, hogy beleborzongtam” – Yakup Kadri újságíró, író és diplomata így fogalmazta meg élményeit az „Az orosz megtévesztés” című cikkében. „Egy barátom, aki egészen közelről látta az egyik elhaladó hajót, ezt mesélte: „Nem tudom kiverni a fejemből az emberekkel teletömött hajó képét. El sem tudom képzelni, mi lehetett belül, de a hajó fedélzetén heringként préselődtek egymáshoz a szerencsétlenek, ellepve az árbocot és a horgony láncát is. A hajó oldalára rögzített kicsiny csónakokban legalább 50-60 ember szorongott. Némelyek csak úgy tudtak a hajóval tartani, hogy egy fedélzetről lelógatott kötélbe kapaszkodtak, és testük a vízbe lógott.” A hajdanvolt fényességes Orosz Birodalom romjai a hajón fürtökben lógó, névtelen, arctalan, nyomorúságos emberek képével ég bele az emlékezetünkbe. Ránézésre olyan volt, mintha kihunyt volna bennük minden, nem maradt sem emlék, sem gondolat, sem félelem vagy remény.” –folytatta cikkét Kadri.

A legtöbb emigráns földönfutó volt, sokuk – köztük gyerekek is – beteg. A segítségnyújtáshoz csak korlátozottan álltak rendelkezésre eszközök, és azok sem bizonyultak elegendőnek. Mindenki ott húzta meg magát, ahol csak tudta: panziókban, keresztény kolostorokban, a Dolmabahçe palota istállóiban vagy a kikötőben lehorgonyzott hajókba bújva. A túlélésért való küzdelem drámai méreteket öltött. A legtöbben csak annak reményében voltak képesek elhagyni hazájukat, hogy a bolsevik hatalom gyorsan megbukik és visszatérhetnek. Akkor még nem tudhatták, hogy legtöbbjük nem is fogja megérni azt.

A Pera utcában (másképpen Büyük ed vagy Cadde-i Kebir, ami egyébként a mai Istiklal sugárút,)található orosz konzulátus a fehér emigránsok központjává vált. A konzulátus nem hódolt be az új rezsimnek, így tudtak segíteni a hozzájuk fordulókon. Regisztrálták az érkezőket, így azt is lehetett tudni, hogy ki nem érkezett meg. A szerencsétleneknek életformája lett az állandó keresgélés. „Az oroszok mindig keresnek valamit vagy valakit” – írta Vaszilij Suljgin, a fehér mozgalom egyik ideológusa a „Grand rue de Pera” (Pera út) című esszéjében, amely a „The Year 1921”című könyvében jelent meg. „Eltűnt férjek, feleségek, gyerekek, halott rokonok után kutattak; barátokat és katonatársakat kerestek; olyanokat, akik pénzt tudnak nekik kölcsönözni; munka után kajtattak; ingyenes vagy olcsó étkezőhelyek után érdeklődtek; szállást vagy lakást kerestek.”– folytatta Suljgin.

Egy elfogadható szállás után a második legnagyobb probléma a munka volt. Az egykori nemesek nem éppen elegáns módon kényszerültek megkeresni a kenyérre valót. A tegnap tábornokai, hercegei, az uralkodóház leszármazottai cipőpucolóként, kertészként, varrónőként, festőként, házvezetőnőként, taxisofőrként, szerelőként és nevelőnőként dolgoztak. Játékokat és ékszereket készítettek, dobozokat cipeltek, kávét szolgáltak fel, cigarettát, újságot és virágot árultak. Az orosz arisztokratáknak új életet kellett kezdeniük, és a társadalmi ranglétra legalsó fokáról indultak. Nem voltak rá felkészülve.

A menekültek új színt hoztak Konstantinápoly életébe

Azok az emigránsok, akik némi vagyont is ki tudtak menekíteni, ügyvédi irodát és orvosi rendelőt működtettek, vagy éttermeket és kávézókat nyitottak, ahol orosz édességeket árultak. A Pera utca mindkét oldalán számos olyan üzlet létezett, amely egyértelműen utalt a tulajdonosok származására, ha más nem, a nevével: „A medve”, „A Kreml”, „ Le Grand Cercle Muscovite”, „Petrográd Cukrászda”, „Ermitázs”, „Arany Kakas”, „Kijevi Kör” és „Orosz Sarok”.

A Rejans nevű, népszerű orosz étteremben, ahol Mustafa Kemal Atatürk is sűrűn megfordult, a pénztáros egy szentpétervári egyetem matematika professzora volt. A legendás revüénekes, Alexandr Vertyinszkij az akkoriban felkapott Black Rose kabarészínházban lépett fel, ő mesélte, hogy az ajtónálló korábban képviselő volt hazájában. A szentpétervári színház zenés komédia csillaga, Vlagyimir Szmirnov kabarészínházat alapított Pariziana néven, míg egy másik ex-képviselő az új isztambuli orosz étterem, az Ermitázs konyháján dolgozott.

A művészi körök számkivetettjei elhozták magukkal az opera és balett híres darabjait, A sevillai borbélyt vagy a Raszputyint. A balett Isztambulba érkezett mesterei, Viktor Zimin és Borisz Knyazev pedig egymással versengtek. A két művész előadásaihoz az a Pavel Cselicsev tervezte a színpadot, akinek festői munkásságát Picasso és Dalí is elismerte. A híres moszkvai jazz zenész, Fjodor Fjodorovics Tomasz, aki egy Mississippi-beli rabszolga fiaként látta meg a napvilágot Amerikában, először mutatta be a konstantinápolyi nagyközönségnek a charleston vagy a foxtrott táncot. A kaszinóban a szentpétervári román Jean Hulesko híres „síró” hegedűjét hallgathatták, aki egyébként az utolsó orosz cár, II. Miklós egyik kedvenc előadóművésze is volt.  

Az érkezők sok tekintetben hatottak az isztambuliakra, akik számos dolgot átvettek új szomszédjaik szokásaiból. A mai  Çiçek Pasajıt akkoriban Cité de Pera néven ismerték, mostani nevét az ott virágot áruló orosz nemesasszonyok tiszteletére adták. Az isztambuliak előszeretettel látogatták a Beyoğlu negyed azon étteremeit és kávézóit, ahol orosz pincérnők szolgáltak fel. A felső tízezer férfiemberei körében elterjedt az orosz házastárs választása. Az orosz nők hatására egyre több helyi kezdett el európai viseletben járni és vágatta rövidre a haját. Az emigránsok voltak azok, akik népszerűvé tették a napozást a tengerpartokon. Az orosz nevelőnők keresettek lettek a felső körökben, mert nemcsak nyelvtant tanítottak az isztambuli lányoknak, hanem azt is, hogyan lehet másfajta életet élni, ha át tudják lépni a kultúrájuk szabta határokat.

Egy évszázaddal később

Mintegy száz év telt el azóta, és ma már szinte lehetetlen bármit is felfedezni az Isztambulban hagyott orosz nyomokból. Mindössze néhány sírhely maradt a Şişliben található görög temető egyik sarkában, ahová az emigránsok temetkeztek. A Rejans, az utolsó tűlélő, amely még magában hordozta a fehér emigránsok miliőjét, ahol még tartottak tea napokat, a tea szamovárban készült, és mellé igazi orosz kalácsot és pirogot sütöttek, 5 évvel ezelőtt zárt be.

Az 1920-as évek végére mindössze 1400 orosz emigráns maradt Isztambulban. Ma alig két tucat leszármazottjuk él a városban.

Az utolsó hely, amely időnként még összehozza őket, a Szent András-templom Karaköy negyedben, az Aranyszarv-öbölnél. A templom egy régi lakóház emeletén található, és egyike a háromnak, amelyek a 19. század második felében épültek. Ha valaki nem tudja, hol keresse, valószínűleg elsétál a leghíresebb isztambuli orosz templom mellett.

A PAE Fukaraperver Egyesület célja, hogy megvédje a még megmaradt örökségét ennek a kulturálisan gazdag időszaknak. Az egyesület elnöke, Vaszilissza Gyenyiszenko elmondta, hogy a befektetőknek és a kivitelezőknek már a zsebében van az épület emeletén található Szent Illés-templom elbontásáról szóló hatósági engedély. Néhány évvel ezelőtt az emigránsok leszármazottai összehívták a városban élő orosz közösséget, és 50 év után először tartottak istentiszteletet a templomban. A média bevonásával azt próbálják elérni, hogy a templomot ne bontsák le, ám Gyenyiszenko szerint ennek még mindig fennáll a veszélye.   

Az emigránsok utódai a Szent András-templom egyházközségéhez tartoznak. A vasárnapi mise után minden héten találkoznak, teáznak, házi süteményt esznek, és megvitatják az aktuális eseményeket. Vera Holodnaja-Gilbert, a legendás némafilm csillag, Vera Holodnaja unokája, illetve Vaszilissza Gyenyiszenko, akinek apja a letelepedést követően Karsban lett közalkalmazott, szintén rendszeres résztvevői az összejeveteleknek. A többiek, akik még aktív szereplői voltak ennek a letűnt korszaknak és életben vannak, ma a 90-es éveiket tapossák, és nem tudnak felmenni a 6. emeleten található templomba. A legtöbbjük alig hagyja el az otthonát vagy idősek otthonában él.

Időmarta glória

Jelena Gorgyienko 93 éves. A szellemileg friss, idős asszony öt nyelven beszél, és a mai napig elvégzi a reggeli tornagyakorlatait. Követi a sajtót és az orosz politika eseményeit. Fiatal éveiben balett táncos volt, és saját táncstúdiójában adott balett- és tornaórákat az ott élő francia és angol hölgyeknek.  

Gorgyienko asszonynak most földek lennének a tulajdonában Oroszországban, ha az 1917-es októberi forradalom nem söpri el a régi rendszert.  A családjának több telke is volt Rosztov-na-Donu városánál, ám a bolsevik hatalomátvétel után a család legtöbb tagját Szibériába deportálták, csak a szülei tudtak Isztambulba menekülni. Az apjának, Jakov Gorgyienkonak új életet kellett kezdenie. Az asszony nagyon jól emlékszik, hogy az édesapja legalább 17 különböző munkahelyen megfordult, volt masszőr, gondnok, házmester és taxisofőr is. Teát szervírozott, majd rávette a hely tulajdonosát, hogy nyisson egy éttermet. Őt nevezték ki étteremvezetőnek, később pedig ő lett az egyetlen tulajdonos. Évek múltán Gorgyienko úr alakította ki az első napozóágyas strandot az egyik tengerparti szakaszon. Az asszony édesanyja nem volt elég türelmes ahhoz, hogy kivárja, amíg férje egyenesbe hozza az életüket, inkább hozzáment egy isztambulihoz. Jelena Gorgyienkónak nem született gyermeke, csak mostohalánya és Vaszilissza Gyenyiszenko látogatja, akivel nagyon hosszú ideje barátságban vannak.

Még pár év és az orosz emigránsok által formált Isztambul utolsó élő szemtanúi is kihalnak. A régi könyvek, családi fényképalbumok és egyéb relikviák levéltári gyűjteményekben fognak porosodni. Az egykori görög temető az emigránsok sírhelyeivel, valamint az a három orosz templom, amelyek észrevétlenül bújnak meg Isztambul szűk utcácskáiban, és fennmaradásuk kétséges, az utolsó tárgyi lenyomatai ennek az elfeledett világnak. Hamarosan eljön az a pillanat, amikor a város az utolsó orosz emléket is kitörli magából, és nem marad többé semmi az orosz Pera utcából, Atatürk Rejansából, sem abból, hogy hány isztambuli szívét rabolták el az orosz nők.

A cikk szerzője, Aljona Szavcsuk az Ukrán Katolikus Egyetem hallgatója Lviv városában.

Fordította: K. Tengeri Dalma – Türkinfo

Forrás: P24