Alig várom a következőt: Konya, Sile, Kappadókia

Erre mondanák a tévések, hogy rétegműsor.Nem baj, mi ilyenek is vagyunk.Azt nem mondjuk, hogy lépjünk le minden kongresszusról, de erősen javasoljuk.Törökország belseje… Törökország, Konya, Sille, Kappadokia Konyába – ahol a kerengő dervisek atyja, Rumi hirdette tanait, meglehetősen nehéz volt eljutni. A városban kék sisakosok állomásoznak, ezért csak éjszakai (éjféli!) repülőjárat van. Éjszaka aludni kell, ezért úgy gondoltuk, hogy vonatozunk, sőt kényelmesen hálókocsiban tesszük meg az utat. Az első nehézséget az okozta, hogy Magyarországon nem lehet a török vonatokra jegyet váltani. Próbálkoztunk a török vasút honlapján, de ott sem ment, így egyedüli megoldásnak az tünt, hogy a neten talált török utazási irodában vesszük meg a jegyeket. Mentek mailek, és jött a gond: a jegyért be kell majd menni a Sultánahmet negyedben levő irodába, és előre ki is kell fizetni. A Malév gép érkezése és a vonat indulása között 3 óra van, az alatt kell felvenni a jegyet és átjutni a repülőtérről az ázsiai oldalra, a Hayder pasa pályaudvarra. Rizikó volt, nemcsak az idő miatt. Bízzunk -ne bízzunk.. Úgy döntöttünk, megbízunk bennük, és nem is bántuk meg. A gép Pestről bő egy órás késéssel indult, és olyan nagyon nem is mentegetőztek miatta, kaját is alig adtak. Leszálltunk, megvettük a vízumot, és irány a taxi. A sofőr nem tudott angolul, de nagyon segítőkész volt. Az utazási iroda előtt várt, míg kb. fél perc alatt kezünkbe nyomták a jegyet és a hozzá tartozó számlát korrekt angolsággal, és meglátván a taxit mondták, hogy nehogy végigmenjünk a taxival az állomásra, mert még lekéssük a vonatot, hanem csak a kompkikötőig taxizzunk. Így is tettünk, el is értük gond nélkül. (25 lírát kért, 30-at adtunk a sofőrnek) A vonat korrekt volt, vakító fehér ágynemű, palackozott fogmosó víz, a WC-ben 3 féle papír: törlésre, kéztörlésre és az ülőkére. Ezt nem gondoltam volna. Ment a vonat a maga tempójában, először a tenger parton, majd a fennsíkon, először öntözött, zöldellő ligetek mellett, majd a kopárabb részen, míg Konyába ért 2 órás késéssel. Konya nem a külföldiek által látogatott turista célpont, hanem a próféta szakálldarabkája miatt a vallásos belföldiek látogatják. Nagy, fejlődő, épülő város egy ötvenezres! egyetemmel. Az egyetemet a város szélén építették, és villamossal lehet bejutni a legolcsóbban a belvárosba. Az első benyomás az volt, hogy itt sok a kendős, sőt a kendő mellett hosszú kabátot is viselő nő. Azt gondoltam, hogy aki a nagy melegben ilyen kényelmetlen viseletre van kárhoztatva, az keveset mosolyog, nem sok öröme lehet. Nem így volt. A városközpontban, a parkban fűben ültek, beszélgettek, ettek, sőt hintáztak is kendőben, hosszú kabátban, 20-on túl nők és persze a férfiak is. Használták persze a jellegzetes, guggolós ülést is. Beszélgettek, mosolyogtak. Más volt, mint az itthoni merev képpel siető tömeg. Arrafelé gyerekeket sétáltatnak, nem pedig kutyát. Az is furcsa volt, hogy a villamoson átadták a helyet a nőknek, így a szőke külföldieknek is. A gyerekek az iskolában angolul tanulnak, és lépten-nyomon megszólítanak, alapmondatokat gyakorolnak veled. Aranyosak. Konya alighanem gazdag város, mert összesen 2 koldust láttunk, azok is idősebbek voltak. Az egyetemi parkban (bármelyik európai város megirigyelhetné a kialakított csobogókat, rózsaligeteket, meg persze a menzát is!) majdnem hátast dobtunk. Ott volt a szoborparkban a mi Attilánk meg még 3 másik hun vezér, akinek nevét se hallottam soha. Volt persze Atatürk is, de csak plakáton. A kaja szuper, a szálloda olcsó. A kongresszus szervezők elvittek bennünket Catal Huyukbe. Ez a világ legelső feltárt városa, ie.7600-ból. A lakók úgy építkeztek, hogy se ajtó, se ablak a falon, a tetőn jártak be létrákon, és ha ellenség közelített, egyszerűen felhúzták a létrát. Ha meghalt a ház lakója, akkor betemették földdel a házat, és a tetejére építkeztek. Amit látni lehet, az egy restaurált ház, falfestményekkel, berendezéssel, még 2 ásatási terület. Elég érdekes, de semmihez sincs közel.

A kongresszus végén azt terveztük, hogy bérelünk autót és Kappadokkiában csavargunk. Amit itthon a neten találtunk autóbérleti díjakat, azok nagyon vadaknak tűntek. Azt gondoltuk, hogy majd kint keresünk török, de nem nemzetközi irodát, hátha olcsóbb lesz. Így aztán Konyában elballagtunk 2 utazási irodába, és a másodikban csodák-csodájára egy mikrobuszt sofőrrel, légkondival, idegenvezetővel, teljes ellátással, összes belépővel ajánlottak annyiért, mint a neten magát az autót. Elfogadtuk, lefoglalóztuk. Kapcsolat a sose látott török utazási irodával- rizikó ismét. És ismét bejött. A kongresszuson résztvevők többsége keresztény volt, így élénken érdeklődött Sille iránt, ami Konyától kb 10 km-re van, és arról nevezetes, hogy ott volt Pál apostol temploma és búvóhelye. Voltak, akik meglógtak „kötelező” programokról, és eljutottak Sillébe már a kongresszus alatt. Azt mesélték, hogy valóban szép a Pál apostol temploma, de van még mellette egy még csodálatosabb templom, amibe egyszerűen nem lehet bemenni. A megbeszélteknek megfelelően a megadott időben megjelent a török mikrobusz. Az iroda vezetője lett a tolmács és idegenvezető az első napon. Mivel még nem ismertük, így csak félve mondtuk, hogy Kappadokkia előtt Sillét is látni szeretnénk, az ellenkező irányban. Azt mondta, rendben, és indultunk. A buszban légkondi, zene, tv, üditők… Sille egy kis porfészek, magunktól nem találtunk volna oda, az biztos. Pál apostol temploma egy sziklába vájt katedrális, kb. kétharmada ép. Furcsa érzés ott járni. Nem túl messze tőle áll a másik templom. Kaan, az utazási iroda tulajdonosa azt mondta, hogy a III. századból való. Vágyakozva néztük a lelakatolt ajtót, jártuk körbe, és leselkedtünk be az ablakokon, míg egyszer csak Kan megkérdezte, hogy nagyon szeretnénk-e bemenni. Nagyon, volt a válasz. Kerített egy törököt (láttuk, hogy fizetett neki) aki kinyitotta a lakatot. Sok országban, több kontinensen jártam már, de ehhez foghatót még sohase láttam. Egy olyan templom, amelyből árad a nyugalom, a biztonság, a folyamatosság. Csodálatos faragványok, freskók, rongálás csak annyi, hogy az arcok a freskókon ki vannak vakarva, mert az iszlám tiltja az ember ábrázolását. Létrát nem hoztak, a magasban minden ép. Kaan úgy fogalmazott, hogy a mi embereink tették. A faragványok csodálatosak, a szószék félig ép. Felmentünk a karzatra, onnan megérinthettük volna a freskókat, de nem tettük. Annak a helynek kisugárzása van. Nehezen hagytuk ott Sillét, és arról beszélgettünk, hogy ha csak ez az egyetlen élményünk lesz, az is megérte az egész pénzt. Kaan azt mondta, hogy ha már erre jöttünk, mutat még valami érdekeset. Megálltunk egy karavánszeráj romjainál. Lenyűgözőek voltak az épület romjai, a megmaradt boltívek, a beépített régi kövek, (némelyiken bizánci kereszt..) de amit a túlsó végén mutatott Kaan, attól visszahőköltünk. Ez egy Adria kékségű sóstó volt. Azt mondta, van több ilyen is a környéken.

Ezután jött Kappadokkia. Talán ezt nem kell részleteznem, találtok a neten elég leírást. Mi az Ihlara völgyben kezdtük, ott csatlakozott hozzánk egy helybeli idegenvezető. (A Sorbonne-on bizánci történelmet hallgat..) Nem tudom, hogy egyedül hogy boldogultunk volna. Ami kívülről egy lyuk a sziklában, az belülről egy katedrális, vagy sziklalakás a hozzá tartozó mesével. A szálloda korrekt volt Ürgüpben, svédasztalos reggelivel és vacsorával. Ott ebédeltünk, ahol éppen a napot töltöttük: vagy a folyó partján egy étteremben, vagy egy sziklákra épült teraszon. 4 napot bolyongtunk a hegyek között Kappadokkiában. Vendéglátóink ráéreztek, hogy szívesen megyünk sokat azért, hogy szépet lássunk. Megállt a mikrobusz valahol, néztük a csodákat, és az út végén ott várt ismét. Kíváncsiak voltak ránk, mi voltunk az első magyarok, akiket kalauzoltak. Az volt az érzésem, hogy velünk együtt élvezik az utat – már sokadjára. Kaan valamiféle aranykártyával fizetett, ez lehetett az oka az olcsó árnak. Ugyanabban a szállodában laktunk, de nagyon nehezen tudtuk rávenni őket arra, hogy az asztalunkhoz üljenek. Zárkózottak, visszafogottak, segítőkészek – azt hiszem, ezek jellemezték őket leginkább. Nem akarok a Kappadokkiai csodákról írni, aki odamegy, majd úgyis meglátja Minden országban, ahova csak eljutottam, szokásom volt benézni a hátsó udvarokba, a külvárosba, oda, ahova nem várják a turistát. (Tavaly Görögországról az Akropolisz, meg a feltupírozott műcsodák mellett az a kép maradt meg, hogy egy kórház előtt valaki veszettül nyomja a dudát. Nyomta, amíg csak láttam, és elhaladtam mellette. Állt az ott szokásos szemétkupacban, és nyomta, mert nem tudott elmenni, ugyanis a járda mellett parkoló kocsisor mellé a belső sávba is beparkolt valaki, két autó közé- szánalmas volt, és egyben jellemző is.) Itt azt láttam, hogy igyekeznek. Kutak vannak és öntöznek a szálloda személyzeti részén túl. Ott sincs szemét. És rendben tartottak a külvárosi iskolák éppen úgy, mint a belvárosiak- akár a spanyoloknál. Én mindenhol eltévedek. Spanyolországban, ha éppen csak megálltam térképpel a kezemben, mire kinyitottam, máris akadt valaki, aki megmutatta kérés nélkül (!) hogy hol is vagyok. A törökök is ilyenek. Pl. hazafelé jövet Isztambulban felszálltunk egy kompra. Máris jött valaki, anélkül hogy kérdeztük volna, hogy ez a komp először itt köt ki, másodszor meg ott, és mi bizonyára a második kikötőbe igyekszünk. Isztambul már nem volt az igazi. Az csak olyan kirakat a turistáknak. („gyerebeMariskaszivemcsücske”). Leültem egyedül a Szultánahmed parkjában, és odajött két török egyetemista fiú. Kérdezték, kitöltenék-e egy kérdőívet, idegenforgalmi szakosok. Az utolsó kérdés valami olyasmi volt, hogy tervezek-e még török utat. Valami olyasmit válaszoltam, hogy már alig várom a következőt.