„Aknamezőn át az áhított célig” – avagy valóban végleg leteheti-e a fegyvert a PKK?

            Mintha egy pillanatra fellélegzett volna egész Törökország, sőt máshol, messze Anatólián túl is érződött a reményteljes megkönnyebbülés. Mindenütt, ahol ebben az országban – vagy hazájukból Nyugat-Európába vagy máshová elszármazottan, esetleg elmenekülve – törökök és kurdok együtt vagy egymástól elkülönülten élnek. A világmédia értelmezése szerint újra felcsillant a kurd–török béke lehetősége. Sok helyütt ezért hatott ilyen felszabadítóan az a nyilatkozat, amelyet először az isztambuli Elit World Hotelban sajtóértekezleten olvastak fel a Márvány-tenger kis börtönszigetén fogva tartott és így kényszerűen távol levő Abdullah Öcalan nevében. Tehát nem maga a világhírű rab, az életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt kurd „terroristavezér” ment végig sorról sorra hangosan a saját szövegén, hanem mások, két látogató, törökül és kurdul, a vele újabban kapcsolatot tartó kurdbarát DEM Párt képviselői. Videó ugyan készült, amelyen felhívásának olvasása közben őt magát is megörökítették a szigetre látogató pártküldöttség tagjainak, valamint három rabtársának és ügyvédjének jelenlétében. De ezt a fegyintézeti hatóság tiltása miatt nem hozhatták nyilvánosságra, csak a történelmi jelenetről készült fényképet oszthatták szét később az isztambuli sajtóértekezleten… Elvégre az immáron huszonhat éve elzárt fogolyra még mindig érvényes a tengertől körülölelt fegyintézet szigorú belső szabályzata…

            A nyilatkozat első hallásra sokak számára mellbe vágó, szinte hihetetlen felhívást tartalmazott, nemzetközi szenzációt keltve. Ebben a börtönben megőszült hetvenöt éves Öcalan parancsnok az általa alapított és irányított fegyveres mozgalom, a Kurdisztáni Munkáspárt, a PKK harcosaihoz fordult, fegyverletételre, egyben pártjuk és szervezetük feloszlatására szólítván fel őket. A délkelet-törökországi havasok barlangjaiba és az Irakot és Iránt is átszelő Zagrosz vadregényes hegyvonulatának rejtekhelyeire rajtaütéseik után vissza-visszahúzódó, ott megbúvó és immáron közel negyven éve onnan le-lecsapó, de nemritkán városi gerillaként is küzdő felkelőknek címzett „tüzet szüntess és oszolj!” felhívás hatása – mint az első híradások megfogalmazásaiból kitetszett – valóban „évszázados jelentőségű” lehetne. Ha. És ez a ha többszörös nagy kérdőjelként mered az érintettekre és érdekeltekre. Ha például a gerillák szavatolt biztonságos körülmények között tudnák teljesíteni a parancsot, nem kitéve a kormányerők egyelőre most sem szünetelő támadásainak…            

            Egynémely éleslátású török politikai elemző szerint valóban olybá tűnhetett, mintha Öcalan a PKK-t egyoldalúan, mindenfajta feltételek nélküli fegyverletételre szólította volna fel. A fegyveres szervezet vezetősége ki is nyilvánította, hogy követi kurdul Rêber Apo, törökül Önder Apo, szabad magyar fordításban Bátyánk, Vezetőnk utasítását. Ömer Murat török politikai elemző és más újságírók szerint Öcalan mindamellett szükségesnek tartotta bizalmasan megüzenni az İmralı börtönszigetére látogató DEM-küldöttség egyik tagjával, Sırrı Süreyya Önderrel, hogy „ennek a megkezdett folyamatnak a sikere megköveteli a demokratikus politikának és alapvető jogi követelményeinek elismerését”. Murat úgy tudja, hogy a PKK tényleges hadműveleti vezetője, Murat Karayılan is hitet tett az öcalani üzenet és a további erőszakról köntörfalazás nélkül való lemondás mellett. Ugyanakkor – mint ezt a jelenleg Németországban élő volt török diplomata és politikai szakíró forrásai megnevezése nélkül közli – „Karayılan nem habozott megfogalmazni bizonyos feltételeket”. Ezek a következők:

1. „Erőszak alkalmazására csakis erőszakra adandó válaszként kerülhet sor.” Ami nyilvánvalóan azt jelenti, hogy Törökországnak le kell állítania minden hadműveletét a PKK ellen.

            2. „Nyomatékosítjuk, hogy a siker záloga a demokratikus politika és a jogi megalapozottság.” Ez minden bizonnyal arra való utalás, hogy véget kell vetni annak a gyakorlatnak, hogy önkényesen leváltott DEM-polgármesterek helyére állami „kényszerkinevezetteket” ültessenek. Meg kell erősíteni továbbá a helyi önkormányzatok jogkörét, és közkegyelemben kell részesíteni a PKK-harcosok többségét.

            3. „Készek vagyunk kongresszus összehívására a PKK feloszlatása végett – nyilvánította ki Karayılan. Ehhez azonban alkalmas biztonsági helyzetet kell teremteni. Ahhoz pedig, hogy a kongresszus sikeres lehessen, a tanácskozást Öcalannak személyesen kell irányítania és levezetnie. Biztosítani kell számára, hogy szabadon élhessen és dolgozzon, és bárkivel akadálytalanul érintkezhessen, akivel csak óhajt, beleértve barátait is.” Ez nyilvánvalóan egyet jelent azzal, hogy Öcalant ki kell engedni a börtönből, és olyan új környezetet kell biztosítani számára, ahol szabadon létesíthet kapcsolatot a PKK tagjaival.

            Némelyekben felmerült a gyanú, hogy a török kormány titokban bizonyos ígéretekkel és engedményekkel kecsegtette az egészen az utóbbi időkig teljes elszigeteltségben tartott Öcalant, akinek felhívása talán erre adott reagálás volt. Azonban hogy ez így van-e, erre csak az idő adhat választ – írja Ömer Murat. „Ellenben figyelembe véve, hogy Törökország immáron egyszemélyi uralmú rezsimmé változott, miért kellene a PKK-nak elégségesnek tekintenie egy ilyen rendszer által adott garanciákat a PKK feloszlatásához? Ha a PKK holnap leteszi a fegyvert és feloszlatja önmagát, vajon Erdoğan nem fog-e visszariadni még az érvényes alkotmány megsértésétől sem, és akkor ki fogja megakadályozni őt minden demokratikus és jogi vívmány egyszerű félresöprésében?”

             A törökországi demokrácia helyzetéért való ilyen aggodalmak különösképpen időszerűvé váltak éppen ezekben a napokban, amikor teljesen átlátszó vádakkal – korrupció és terrorizmus támogatása – elemi erejű felháborodástól és tüntetésektől kísérve egyszerűen letartóztatták a népszerű Ekrem İmamoğlut, Isztambul főpolgármesterét, az államelnök legerősebb ellenfelét és győzelemre esélyes kihívóját a legközebbi elnökválasztásokon. E rendőri intézkedést a The New York Times úgy kommentálta, hogy ezek után felmerül a kérdés, hogy a világ 20 legerősebb gazdaságai és az USA NATO-szövetségesei közé tartozó Törökország egyáltalán mennyiben maradt még demokrácia. Mert ezzel közelebb került ahhoz, hogy teljes mértékben tekintélyuralmi rendszerré változzék.…

            Ebben a feszült légkörben a Birgün című baloldali radikális napilap értetlenkedve feltette a kérdést, hogy vajon, miért éppen a kurdbarát DEM Parti, a Népek Egyenlőségének és Demokráciájának Pártja vállalkozott „politikai kollaborációra” Erdoğannal. Szerinte „utóbbi rezsimje csak saját túlélésére játszik, ezért bocsátkozott hosszú, színfalak mögötti tárgyalásokba a PKK-val, s ez motiválta kezdeményezését a kurdok irányában. „Csak találgatni lehet – olvasható a lapban –, hogy a DEM miért támogat egy ilyen színtiszta gyakorlati szempontú opportunista és történelmileg elhibázott kezdeményezést, és vajon miért működik együtt Erdoğan AKP-jával, elnézve annak fasiszta mentalitását, ahelyett, hogy küzdene ellene!”

            Ez utalás volt arra, hogy tavaly októberben nagy meglepetésre Devlet Bahçeli, a Nemzeti Cselekvés Pártja, az MHP vezére, a török államelnök legszorosabb választási szövetségese felajánlotta, hogy a kurd rab élhet a „szabadulás reményének jogával”, ha elhatárolódik a terrorizmustól, és fegyverletételre szólítja fel a PKK-t. Különös módon a közvélemény nagy részének szemében az MHP-vezérnél keresve sem lehetett volna alkalmatlanabb és politikai-társadalmi szempontból ellenszenvesebb személyt találni erre a kezdeményezésre, tekintve pártjának a terrorista Szürke Farkasok rettegett bűnszervezetében gyökerező régmúltját, valamint a saját maga által napjainkban kifejtett szélsőjobboldali, nacionalista és kiváltképp kurdgyűlölő tevékenységét. De talán éppen Erdoğanhoz való nagyon szoros közelsége és vele való politikai egyetértése „hitelesítette” lépését, amellyel e fontos kurd vonatkozású kérdésben „megszelídítve” maga mögé állíthatta a kurdokkal és a PKK-val való bármiféle alkut eddig makacsul ellenző legszélsőségesebb nacionalista ultráit is.

            Néhány nap óta azonban úgy fest, mintha Ankara hirtelen elkezdett volna nem egy nyelven beszélni, vagy másként fogalmazva, mintha átértelmezték volna Bahçeli kijelentését Öcalan szabadulásának reményére vonatkozóan. A török igazságügy-miniszter, Yılmaz Tunç ugyanis sajtóértekezletén egy kérdésre válaszolva kizárta, hogy Öcalan reménykedhet szabadlábra helyezésében. Szerinte ez a lehetőség csak azokra az elítéltekre vonatkozik, akiket jó magaviseletükre való tekintettel büntetésük egy részének letöltés után feltételesen kiengednek. A hatályos törvény értelmében azonban semmiképpen nem vonatkozhat olyasvalakire, mint Öcalan, akinek a reá eredetileg kiszabott halálos ítéletét 2002-ben súlyosbított életfogytiglani szabadságvesztésre változtatták, miután az európai uniós tagság reményében eltörölték a halálbüntetést. „Jelenleg arra kell összpontosítanunk figyelmünket, hogy véget vessünk a terrorizmusnak, és hogy a terroristák letegyék a fegyvert. Ez számunkra mindennél előbbre való” – jelentette ki a miniszter.

            Ez a visszalépésként értelmezhető állásfoglalás azután hangzott el, hogy a PKK vezérkara hűséges támogatásáról biztosította Öcalan felhívását, bejelentve, hogy fegyverszünetet hirdet, de tisztázva, hogy a szervezet végleges lefegyverzését és a párt feloszlatását PKK-kongresszussal kell jóváhagyatni Öcalan jelenlétében és irányításával. A feszültséget még inkább kiélezte, hogy a PKK tűzszüneti bejelentése ellenére a török hadsereg a földön és levegőből egyaránt folytatja támadásait. Erről a felkelők népi védelmi erőinek (HPD) főhadiszállása földrajzi helyszínekre és időpontokra lebontva részletes jelentést tett közzé. Mint közölték, ezekre a támadásokra a legitim önvédelem értelmében saját hatékony akciókkal válaszoltak, tűz alá véve katonai szálláshelyeket, technikai berendezését, állásokat.

            „Ilyen körülmények között lehetetlen és veszélyes kongresszust tartani – jelentette ki a kurd Sterk tévéállomásnak nyilatkozva Cemil Bayık, a PKK egyik legmagasabb rangú vezetője. Mindennap felderítő és harci repülőgépek zúgnak el felettünk, folyamatosan támadnak, bombáznak bennünket. Márpedig kongresszust csak akkor tarthatunk, ha valóban megérnek ehhez a szükséges feltételek” – hangoztatta. Ám gyorsan megérkezett a köztársasági elnök válasza is: „Ha továbbra is halogató taktikához folyamodnak, folytatni fogjuk hadműveleteinket – egészen az utolsó terrorista elhulltáig” – így Erdoğan, aki egyébiránt Bahçelivel együtt naponta megismétli követelését, hogy a PKK azonnal tegye le e fegyvert.

            Nem meglepő, ha e felek vitájának és a kormány ellentmondásos megnyilatkozásainak és intézkedéseinek nyomasztó súlya alatt a kurd Eufrátesz Hírügynökség, az ANF szemleírója ezzel a címmel jelentette meg cikkét: A probléma megoldásához vezető út végig akadályokkal van aláaknázva…

            De ez voltaképpen már korában is így volt, s a felek régtől fogva ilyen veszélyek közepette igyekeztek dűlőre jutni egymással. A mai helyzetre és az új kurd kezdeményezésre különös módon emlékeztet egy rejtélyes módon felbukkant interjú, amelyet a „még szabad” Öcalannal 1993. március 17-én készített a híres publicista, Can Dündar. A jelenleg németországi számkivetettségben élő vezető török újságíró menekülésre kényszerült hazájából, miután a török titkosszolgálat szíriai akcióját leleplező cikke miatt hatósági üldöztetés indult ellene. A videóra vett beszélgetés, amelyet a napokban egy kurd újságíró, Amed Dicle talált meg és osztott meg a közösségi médiában, eredetileg olyan időszakban látott napvilágot, amikor érvényben volt a kurd gyökerű Turgut Özal államfő által a PKK-val kialkudott tűzszünet.

            Az interjú során Dündar megkérdezte Öcalant, hogy el tudja-e képzelni magát legális politikai párt élén a török nagy nemzetgyűlésben.

            „Ez nehéz lenne a jelenlegi politikai törvények és parlamenti viszonyok között – hangzott a válasz. De ha föderális törvényhozás alakulhatna, ha módosítanák a politikai pártokra vonatkozó törvényt, és ha szélesebb körű részvételhez törvényes szabályozást alkotnának, akkor egyértelmű helyzet állna elő. De most nem a Törökországba való visszatérésről kell beszélni, hanem arról, hogy miképpen lehetne átalakítani Törökországot. Akkor mindannyiunknak helye lehetne a változó Törökországban…”

            Az Öcalan által 1993-ban meghirdetett tűzszünet történészek szerint fordulópont lehetett volna. De Özal elnök minden erőfeszítése ellenére a török állam hivatalosan nem ismerte el a fegyvernyugvást. Néhány hónapon belül a tűzszünet össze is omlott, s a konfliktus még elkeseredettebbé vált Özal 1993 áprilisában bekövetkezett hirtelen és váratlan halálával. Sokáig az a szóbeszéd járta, hogy halálában részesek voltak azok az erők, amelyek nem akartak beletörődni béketárgyalások megkezdésébe.

            Az interjú emlékezetes vonatkozása volt, hogy Öcalan nem katonazubbonyban, hanem polgári öltönyben jelent meg, amivel mintegy jelezni kívánta, hogy a fegyveres harccal szemben a politikai párbeszédet részesíti előnyben.

            De ezt a gondolatot kifejtette húsz évvel később már elítélt rabként is, amikor a kurd újév, a newroz alkalmából, 2013. március 21-én börtönéből küldött filozófiai mélységű békeüzenetben köszöntötte népét, bejelentve, hogy most új korszak kezdődik, a fegyveres ellenállást felváltja a politikai demokrácia szakasza. „Ma tanúként hívom az engem hallgató milliókat: mostantól a politika döntsön, ne a fegyverek! Elérkezett az ideje, hogy katonai alakulataink visszavonuljanak a határon túlra. Küzdelmünket fel nem adjuk, hanem új és másfajta harcba kezdünk…” Felidézte, hogy „törökök és kurdok vállvetve küzdöttek és estek el a Çanakkalénál vívott csatában, együtt küzdöttek a felszabadító háborúban, s 1920-ban együtt alapították a nemzetgyűlést. Közös történelmünk tapasztalata alapozhatja meg közös jövőnket is, s az új korszakot is bevilágíthatja az a szellemiség, amely egykor a török nagy nemzetgyűlés megalapítását övezte.”

            Akár reménykeltőnek is felfogható látnoki szavak ezek. Amelyek különösképpen bátorítók lehetnek a török társadalom jelenlegi feszült helyzetében a kurd–török közeledés legújabb történetében bekövetkezett sorozatos visszaesések és kudarcok, legutóbb pedig a 2012 és 2015 közötti békefolyamat beteljesítésének Erdoğan által már-már a siker kapujában magyarázat nélkül történt hirtelen és önfejű leállítása után.

            Az ANF hollandiai központi szerkesztőséggel működő és több nyelven tájékoztató kurd hírszolgálati iroda összeállítást közölt Öcalan felhívásának kedvező nemzetközi visszhangjából. Vezető helyen mutatta be a nagy tekintélyű és befolyásos francia napilap, a Le Monde cikkéből vett alábbi idézetet: Öcalannak a megbékélés szellemében feléje kinyújtott kezét a török kormánynak most meg kell ragadnia…

Flesch István – Türkinfo