A tekintélyelvű török modernizáció most és régen

Kis-Ázsia korábban ünnepelt államáról egyre lehangolóbb hírek érkeznek: pénzromlás, ellenzékiek üldözése, külpolitikai változékonyság. A Törökország-szakértő írása a távlati összefüggéseket taglalja.

Az ország valóban komoly problémákkal küszködik: növekszik, olykor tettlegességig fajul a társadalmi elégedetlenség a szíriai és afgán menekültek ellen, ellenzéki politikusokat tartóztatnak le, és az infláció eléri a harminc százalékot, a gazdasági nehézségek baljósak a szédületes GDP-növekedés és az erős alapok (fiatal, növekvő népesség, egyre fejlődő oktatási rendszer, kedvező elhelyezkedés stb.) ellenére.

Furcsán hat mindez ahhoz képest, hogy 2020-ban a sajtó még attól volt hangos, hogy Törökország milyen katonai sikereket ért el: Líbiában megmentette a stratégiai szövetségest, a Tripoliban lévő Nemzeti Egység-kormányt, február–márciusban pár nap alatt megakasztotta az oroszok által támogatott szíriai offenzívát, majd ősszel hathatós segítséget nyújtott az azerieknek, hogy visszaszerezzék az örmények által az 1990-es években elfoglalt vitatott területeiket, s közben aszimmetrikus háborút vívott a Kurdisztáni Munkáspárttal a határokon belül, illetve Észak-Irakban és Észak-Szíriában is.

A török politika szálait Recep Tayyip Erdoğan szövi, aki tizennyolc éve tartja kezében a hatalmat (miniszterelnökként 2003–2014 között, elnökként 2014 óta). Ez elég hosszú idő ahhoz, hogy Törökország is, maga az Erdoğan-rendszer is különböző színeváltozásokon menjen keresztül.

A jelenlegi helyzetben megfogalmazott igen sok kritika tükrében – az ország gazdasági hanyatlásától kezdve az emberi jogok, a kurd politikai mozgalom elnyomásán át az egyre autoriterebbé váló hatalomépítésig – meglepőnek hathat, hogy a 2000-es évek elején a török vezető Nyugaton – az Egyesült Államokban és az Európai Unióban is –, ha nem mindig ünnepeltnek is, de alapvetően pozitív politikusnak számított.

Olyan politikus, aki a török vidéki és városi tömegeket képviseli, aki az ország civil kormányai fölött gyámkodó, a demokráciát bő tízévente rendezett puccsaival (1960, 1971, 1980, 1997) zárójelbe tevő hadsereggel is szembe mert szállni, hogy országát csatlakoztassa az Európai Unióhoz. Aki a 2000-es évek elejének neoliberális reformjaival jelentős gazdasági növekedést ért el, és őrzött meg a 2010-es évek jó részében is. Aki az akkor még „csak” hatvanötmilliós, azóta már nagyjából nyolcvanötmilliós állam élén a NATO második legnagyobb létszámú fegyveres erejével rendelkezik. Akinek Ázsia és Európa határán lévő országa hallatlan geopolitikai lehetőségekkel bír, hiszen a török államfő szavára a Közel-Keleten, Közép-Ázsiában és még a Balkánon is figyelnek. Nem véletlen, hogy 2009-es beiktatása után Barack Obama amerikai elnök első tengerentúli útja Erdoğanhoz vezetett.

A török vezető belpolitikai erőfeszítéseit az Európai Unió 2005-ben az uniós csatlakozási tárgyalások megkezdésével honorálta, de hamar kiderült, hogy a „nyitott végű” folyamatban a kis-ázsiaiak nem sok jóra számíthatnak. 2005-ben a csatlakozásukat támogató szociáldemokraták kormányát Angela Merkelé váltotta fel, aki inkább uniós partnerséget, nem pedig tagságot szánt nekik. Ezenkívül a ciprusi görögök, akik 2004-ben elutasították a megosztott sziget török részével való egyesülést, a tárgyalások számos fejezetét blokkolták, mivel Törökország nem hajlandó elismerni őket. Ezt a problémát ugyan sokan megoldhatónak látták, de mivel az ország hatalmas, növekvő népessége az uniós intézményeken belüli erőviszonyokat megváltoztatta volna, illetve az elmaradottabb török régióknak számottevő fejlesztési támogatást kellett volna kifizetni, az abszorpciós aggodalmak egyre lassították a tárgyalásokat. Lezárni egyedül a kutatási és fejlesztési fejezetet sikerült, azt is még 2006-ban.

A karrierjét iszlamista pártokban építő Erdoğan hatalomra kerülve erőfeszítéseket tett a vallás szerepének növelésére, habár hivatalosan a török állam továbbra is szekuláris maradt. A sajtóban e reformok miatt, főleg a 2000-es évek közepén a szekularizmus és az atatürki örökség felszámolásával vádolták. A vita odáig fajult, hogy 2008-ban az Alkotmánybíróság kis híján betiltotta a kormánypártot, az Igazság és Fejlődés Pártját (AKP), ahogyan korábban iszlamista pártokkal tette, megidézve azt az időt, amikor 1999-ben Erdoğant magát is hónapokra börtönbe zárták egy vers – különösen is e sor elszavalása miatt: „A minaretek bajonettjeink, a mecsetek kaszárnyáink.”

Folytatás

Forrás: orszagut.com