A Szegedi Nemzetközi Néptáncfesztivál margójára

2016. júl 22.

„Ha tudni akarod, mi a tánc, ne táncost menj nézni, tanulj meg táncolni, légy táncos.” Ezzel a mondattal szerettem volna indítani élménybeszámoló cikkemet a néptáncfesztiválról, teljesen más tartalommal, mint amely gondolatokat végül papírra vetetettem.

Nincs szándékomban a médiában amúgy is túlcsordult nemzetközi politikai helyzetet is beleolvasztani a cikkembe, viszont nem tudok elmenni mellette, és nem tudtam múlt héten sem nem rá gondolni a néptáncosok csodálatos fellépéseit nézve. Hisz megtörtént közben egy Nizza, egy Ankara, egy Isztambul, olyan érthetetlen dolgok miatt, melyek kontrasztként hatottak arra, amit a láttam a szegedi Kisszínház kedd és szerdai előadásain, a péntek délelőtti Dugonics téri, valamint a Nagyszínház szombati gáláján.

A félszázadik születésnapját ünnepelte az a rendezvény, amely részvételéért tolong a nemzetközi néptáncos paletta apraja-nagyja, hogy öt napon keresztül megmutassák, „ha táncolsz, élsz, s ha élsz, táncolsz”*. Idén 80 pályázó együttesből választottak ki hetet, akik megmutatták nemzetük néptáncát. Érkeztek Szerbiából, Lengyelországból, Macedóniából, Lettországból, Ukrajnából, Törökországból és hazánkból is csoportok.

Amikor kihirdették, hogy jegyeket lehet váltani, és megláttam, hogy Isztambulból is jön egy csapat, euforikus állapotban, őrült sebességgel tekertem a jegyirodához, hogy szüleim, párom és jómagam számára minden lehetséges előadásra foglaljak helyet, majd tűkön ülve vártam a napot és a percet,amikor megláthatok autentikus néptáncosokat szülővárosomban. Micsoda multikulti érzés!

Majd eljött a nap és a perc…Vártam, hiszen jómagam is táncos és oktató vagyok, így nem csak laikusként ültem a nézők között, hanem tudtam, hogy a csodálatos előadások mögött mennyi gyakorlási idő, mennyi izomláz, mennyi alázat, mennyi béke és boldogság húzódik. Fantasztikusan szerepeltek a táncosok, mindenkiről sugárzott az akarat, hogy megmutassák nemzetük táncát, megmutassák, hogy igenis van olyan tér és idő, amikor több nemzet békében együtt tud rezdülni, és egyet akarnak. Viszont nem tudtam kiverni a műsorok nézése közben a háttérben zajló politikát, és nem tudtam megérteni…Itt ülök, ülünk a béke szigetén, befogadjuk más kultúrák népzenéjét, táncát, tapsolunk, ovációzunk, örülünk, belül pedig fortyogva, tehetetlenül sírunk.

Gondolataimat a saját magammal folytatott belső filozofikus eszmecseréről szerencsére elterelte a konferanszié: „és most fogadják sok szeretettel, az isztambuli Yeditepe Tánccsoportot – ami azt jelenti, hogy hét domb, hiszen Isztambul hét dombra épült” Éljen! Éljen! Az est fénypontja. Talán elfogult vagyok. Vagy mégsem? Hihetetlen energiával robbantak be a török néptáncosok, akik temperamentumukat nem meghazudtolva egyben adták elő közel 25 perces műsorukat. További boldogságomat, amely már-már őrült csápolásba ment volna át, ha nem realizálom, hogy mégis kulturális színtér közönségének sorai között ülök, tovább fokozta a táncok felismerése és a lépések ismerete.

„Igen-igen! Ez a Fekete-tenger tánca a horon! Nézd, nézd Anyu! Ez az, ami főként Trabzon és környékén táncolnak. Ó, és nézd, most jönnek a férfiak! Tudtad, hogy eredetileg a halászok tánca volt? És Úristen! Halay lesz! Nézd, milyen gyönyörű népviseletben vannak, szerinted én hol tudok ilyet venni?”

Az élménytől és a boldogságtól megrészegülve ültem, és szívtam magamba az energiát, a kultúrát, a tánclépéseket, és azt az életerőtől duzzadó néptáncot, melyet a lányok és fiúk kőkemény munkával elénk varázsoltak. Kész voltam. A török műsor végén kerekedő tapsvihart és ovációt, a srégen előttem ülő néni mondata hasította ketté, melyet barátnőjével osztott meg: „Jó volt, jó volt, de túl hangos volt a zene, és amúgy sem volt túl sok mozgás, alig csináltak valamit…”

Na ez az. Valószínűleg ezért tart itt a világ, ahol tart. Nem volt kedvem sem emberileg, sem szakmailag elmagyarázni a néninek, hogy mi minden van a néhány „lépéske” mögött. Nem volt kedvem megtörni azt a feltöltődést, melyet ez a néhány nap adott. Nem volt kedvem kiszakadni a színház falai közül, és szembenézni a valósággal.