![Türkinfo](https://turkinfo.hu/wp-content/uploads/2024/05/rsz_turkinfo_15_png.png "Türkinfo - \")
Budapestről Athénba kellett menni, ahonnan nem is indult gép aznap, de annyi előnye volt, hogy egy kicsit megnézhette az ember Athént is. Utána pedig felszálltam egy kétmotoros, propelleres repülőgépre, ami Izmirbe vitt át. Csodálatos volt az utazás, hánykolódtunk a levegőben, szélvihar volt, valahogy mégis olyan biztonságban éreztük magunkat. Onnan pedig Ankarába mentem, a követségi autó a reptéren várt. Ez az utazás aztán egész életemet meghatározta. Nem csak maga Törökország, hanem valami nagyon személyes dolog. Nem tudom, hogy miért, de két csehszlovák újságíró a szárnyai alá vett. Az egyik, Jindřich Suk – a ČTK moszkvai tudósítója volt akkoriban, az Atatürt könyv ajánlásában is szerepel, sajnos már rég meghalt –, a másik, Jan Petránek, aki a Csehszlovák Rádió tudósítójaként dolgozott. És így történt, hogy a Suk egyszer csak azt mondta nekem: „Na idefigyelj, most csinálunk egy interjút Kosziginnal”. Jó, de hogyan?! Isztambulban rendeztek egy hatalmas fogadást. Gyönyörű este volt, át lehetett látni a túlsó partra, és egy óriási terem kellős közepén álltunk, ott volt a miniszterelnök is néhány ember társaságában, a sarokban pedig egy félelmetes testőr, mintha a régi törökökről szóló írások egyikéből lépett volna elő. Amíg élek nem felejtem el. Aztán kiderült, hogy Jindřich és Petránek Moszkvából ismerik Koszigint: a csehek ugye kitüntetett helyzetben voltak, 1966-ot írtunk. Megközelítettük a miniszterelnököt és Suk feltett néhány – mai szemmel nézve teljesen jelentéktelen – kérdést a szovjet-török baráti kapcsolatokról, majd közölte, hogy én ezt használjam fel úgy, mintha a saját anyagom volna. Ők is ugyanígy leadták a ČTK-nál és a Csehszlovák Rádiónál. A továbbiakban is hihetetlenül sokat segítettek, közvetlen, baráti kapcsolat alakult ki közöttünk. A szovjet nagykövetség egyik fogadásán Suktól tanultam meg, hogyan kell egy narancsot felvágni. Ami pedig a szakmai részét illeti, akkoriban az Esti Hírlap volt az egyetlen délutáni újság, úgyhogy én hajnalban keltem, hogy még aznap lehessen közölni. Színesebb tudósításokat is küldtem, például a szovjet követségi fogadásról, ahol megjelent a legendás Ismet Inönü. Voltak kalandos történetek is, mint mikor egy azerbajdzsáni kolléga első nap meghívott, hogy tartsak vele a miniszterelnök érkezésekor, de a belépéshez valamilyen különleges engedélyt kellett szerezni. Ő persze ugyanúgy tudott törökül, mint az ottaniak. Azt mondta fogjak egy taxit a szálloda előtt, menjek el a Külügyminisztériumba, és azonnal megkapom az igazolást. Csakhogy a taxisofőr egy szót sem értett, amikor angolul próbáltam szólni hozzá, így aztán elvitt a Belbiztonsági Rendőrségre. Valami elképesztő keleti jelenet fogadott, valószínűleg foglyok gubbasztottak a földön. Az őrök felvittek egy magas rangú tiszthez, aki rögtön értette, miről van szó, és intézkedett. Másnap, a repülőtéren is érdeklődött, hogy minden rendben zajlott-e. A nagykövetségen is rendkívül kedvesek voltak. Érdekesség, hogy az első világháború után a felbomlott monarchia két utód országa, Ausztria és Magyarország felosztotta egymás között a követségi épületeket és a felszerelést, úgyhogy volt szerencsém az egykori szervizből enni. Az egész látogatás csodálatos és felemelő volt; életem első igazi hivatalos „nyugati” kiküldetése. Azelőtt jártam már az NDK-ban, ’63 nyarán helyettesítettem az ottani tudósítót. Már állt a fal, de át lehetett menni Nyugat-Berlinbe, ahol egy autóbusszal végig vittek a fal mentén – sokáig őriztem is belőle egy darabot. Ez az a korszak volt, amikor Törökország meghirdette az úgynevezett minden oldalú kapcsolatok politikáját. A kubai válság után ugyanis kissé megingott a törökök bizalma az amerikaiakban, mivel nem tájékoztatták őket Kennedy és Hruscsov rakéta-leszerelési megegyezéséről, amiben pedig Törökország is érintett volt néhány, a területén lévő, elavult, amerikai rakéta miatt. Szóval ez volt az indítás, de valamiért azok a párkák, akik a sorsom fonalát szőtték, beleszőttek egy török fonalat, ami ráadásul kötődött egy már említett csehszlovák fonalhoz is. Hazatérve ugyanis elmeséltem, hogy kikkel találkoztam, az akkori főszerkesztőm pedig egykori prágai tudósító lévén jóban volt Jindřich Sukkal, aki egyik beszélgetésükkor felvetette, hogy kiküldhetnének engem. Így is lett, 1969 őszén kimentem abban a szörnyűséges helyzetben az egész családommal Prágába. A nagyobbik fiam már megvolt, a kisebbik ott született. A politikailag nagyon rossz helyzet ellenére a csehek nem éreztettek velem semmit, nagyon megszerettem őket. Aztán kikerültem tudósítónak Japánba, ahol szintén nagyon jól éreztem magam. A lakásban, ahová beköltöztünk, előttünk törökök laktak! Több mint négy évig Németországban dolgoztam, éppen a hazai politikai-társadalmi változások legnagyobb viharában, 1986-tól ’90 augusztusáig. Ott voltam, amikor megérkezett a magyar helikopter a fedélzetén Németh Miklóssal és Horn Gyulával, akik Kohl kancellár kastélyában megegyeztek a magyar rendszerváltás tekintetében. A változások után én tudósítottam, amikor a németek Horn Gyulát érdemeire való tekintettel Károly-díjjal jutalmazták, amit korábban olyan kaliberű emberek kaptak, mint Churchill vagy Schumann. – Hogyan folytatódott a Törökországhoz fűződő viszonya? – Különös módon, hazatérésem után valamilyen érzelmi szál húzott vissza a törökökhöz. Leginkább a vallás érdekelt; nagyon régen vallásos kisfiú voltam. Akkoriban került az érdeklődés középpontjába Afganisztán és vele együtt az iszlám. Ahol alkalom adódott, hogy Törökországba utazhassak, ott kezdeményeztem, és a törökök rendkívül készségesek voltak. 1996-ban a Külügyminisztérium meghívott, adtak mellém egy kalauzt is, akivel bejártuk Isztambult és Ankarát. Egy újonnan épített ankarai mecsetben megismerkedtem az imámmal, beültem az imádkozó muszlimok közé és átéreztem ennek a közösségnek az erejét, ami egy csodálatos dolog. Ugyanebben az évben Göncz Árpád köztársasági elnökkel is jártam Isztambulban, Ankarában, Izmirben és Efeszben. Ezek mind érzelmi elemek, melyekhez kaptam impulzusokat korábbi, kedves olvasmányaimból is, például Jókainak A török világ Magyarországon, vagy A janicsárok végnapjai című írásaiból. De ezután elkezdett érdekelni a politika is, elsősorban a magyarság sorsán keresztül, és főleg Atatürk korában. Mindig az volt az érzésem, hogy a mi országunkat nem elég tehetséges emberek irányították döntő pillanatokban, Törökországnak pedig óriási szerencséje volt, amikor egy ilyen egyéniség került a honvédő mozgalom élére. Persze tudom, hogy nagy különbségek vannak a két helyzet között, óvtak is történészek attól, hogy túlzott párhuzamokat vonjak. Musztafa Kemál fajtestvérekként tartott számon, és nagyon szeretett bennünket, ezzel együtt, a jelentések is igazolják: egy szót sem ejtett politikáról, amikor fogadta a magyar nagykövetet, hogy átvegye a megbízólevelét. Akkoriban ugyanis már a hétköznapi politikai gyakorlatban is teljesen a területi revízió gondolatának rabjai voltunk, ami bizonyos mértékig érthető is, de… azok tiltakoztak leghangosabban Trianon ellen, akik belevitték az országot az első világháborúba. A másodikból bizonyára nehéz is lett volna teljesen kimaradni, de ami a lényeg: a törökök rendkívül jól képviselték a saját érdekeiket. Atatürk nagyformátumú politikus volt, de természetesen bizonyos dolgokat ő is rosszul ítélt meg. Ilyen a köztársaság viszonya az iszlámhoz, vagy a kurd-kérdés. Bár ő maga nyilatkozta egy isztambuli sajtókonferencián, hogy a kurdoknak előbb-utóbb autonómiát kell kapniuk. Ez annak idején köztudott volt, megjelent az újságokban is, a későbbiekben azonban a hivatalos történészek „elfelejtették” ezt megemlíteni. – Mit gondol Törökország jelenéről, az EU-csatlakozás esélyeiről? – Erre nem vagyok jó alany, mert fenntartás nélkül azt mondom, hogy mindenképpen jó lenne a török csatlakozás, már csak az Unió önérdeke miatt is, politikailag, katona-politikailag. Az utóbbi időben a török lakosság körében jelentősen csökkent az EU-csatlakozás kedvező megítélése. Ennek részben az az oka, hogy a törökök szerint az EU mintha nem ígéretének megfelelően, az eredeti feltételek alapján ítélné meg 1999 óta EU-tagjelölt országukat, hanem a teljes tagság helyett más, közbülső megoldásokat szorgalmaz. Az amerikaiak megítélése sem a legjobb, ez persze erőteljesen összefügg az iraki beavatkozással, amiben a törökök is jelentős szerepet vállaltak, hiszen a parlament nem tette lehetővé az északról történő bevonulást. Olykor úgy érzem, egyedül maradok azzal a nézetemmel, hogy a jelenlegi, konzervatív-demokrata török kormány nem végzi annyira rosszul a dolgát, bár rengeteg kritikát kapnak, elsősorban az értelmiség részéről. Azt gondolom, az még nem baj, ha egy kicsit többet imádkoznak. Minden esetre 2002-től 2007-ig igen sok és jelentős eredményt értek el, de súlyos hibákat is elkövettek. Nem kellett volna erőltetni Abdullah Gül elnökségét, vagy éppen a fejkendőviselést, ugyanakkor rendkívül fontosak a szociális intézkedéseik, az ellenzék szerint „demagógiáik”. – Mi motiválta a könyvek megírásakor, milyen célkitűzései voltak, amikor hozzáfogott a munkához? – Azért is igyekeztem valamiféle népszerűsítő munkát írni Atatürkről, mert azt tapasztaltam, hogy az emberek – bár már viszonylag sokat járnak Törökországba – valahogy érzelmileg megrekedtek a régi világban, amiről az irodalom nagyjai írtak. De a török polgárháborúról és Atatürk munkásságáról való ismeretek meglehetősen hiányosak, ahogyan arról sem tudunk, hogy a második világháború idején Törökország sokaknak nyújtott menedéket. Főleg német tudósoknak, de voltak köztük magyarok is, többnyire zsidók vagy szociáldemokraták. 1933-ban alakult Svájcban az a segélyszervezet, amely a későbbiekben ezeken a menekülteken segített; ezzel párhuzamosan zajlott Törökországban a felsőoktatási reform, így azonnal befogadták az üldözött tudósokat, építészeket, zenészeket, akik a szakmájuk legjobbjai voltak. És akadt köztük jó néhány, aki még a háború után is ott maradt. Itt élt és dolgozott XXIII. János pápa, akkor még mint pápai nuncius: zsidó menekültek részére szakmányba hamisított iratokat, hogy átjuttassa őket Palesztinába, ahol viszont az angolok önérdekeikből adódóan nem nézték jó szemmel a bevándorlást. Atatürk tehát ezekben a kérdésekben rendkívül egyértelmű volt: az ő eszményei a felvilágosodás eszményei voltak, illetve francia eszmék. Kifejezetten nem szerette Hitlert és a nácizmust, ellentétben bizonyos saját embereivel, akik rokonszenveztek – ha nem is a fajelmélettel, de – a kemény kéz politikájával. Ő maga rendezett isztambuli fogadást, melyen vendégül látta a befogadott német, osztrák embereket, miközben a náci nagykövetség nem látott a dühtől. Ezt a témakört dolgozza fel a Menedék a Boszporusznál című német könyv, illetve Nyíri Mária egyik tanulmánya. Jómagam is szeretnék ezzel a kérdéssel foglalkozni. Érdekes lenne az örmény kérdés tanulmányozása is, de ez mindig heves indulatokat szabadít fel. – Mennyire hagy a munkája időt a további kutatásokra? – Már nyugdíjban vagyok, de ugyanúgy dolgozom, mint korábban. Az MTI-ben adva van rengeteg jó lehetőség: minden hírügynökséget veszünk, van könyvtárunk, az összes mérvadó folyóirat hozzáférhető. Remélhetőleg a következőnek tervezett kutatási téma feltárására is a korábbiakhoz hasonló érdeklődés mellett lesz lehetőség.
Göncz Edina-Turkinfo