A nevető és a síró alma

Volt egyszer egy padisának három fia. Üldögél egy nap a legifjabbik a köskjében és látja, hogy egy öregasszony jön a forráshoz vízért. Egy kavicsot kap fel a sehzáde, neki dobja az öregasszony korsójának és eltöri. Nem szól az asszony semmit, hanem elmegy és egy másik korsóval jön a forráshoz. A sehzáde azt is eltöri egy kődarabbal. Másnap megint ott van az öregasszony egy korsóval, harmadszorra is eltöri a legény.

– Azt kívánom Allahtól, – szól az asszony – hogy a nevető meg a síró alma legyen az epeke­désed.

Az öregasszony elmegy, a sehzáde pedig egyre csak azon a két almán töri a fejét. Úgy elepekedik utána, hogy szinte összeesik az arca és ágyba gyengül miatta. Jön a sok orvos meg a hodzsa, egyik se érti a baját. Az egyik azt mondja, hogy vágyódás epeszti, a másik meg hogy majd meggyógyítja az idő. Kérdi a padisa a fiától:

– Fiam, mondd meg a bajodat, hátha segíthetünk rajta.

– Sáh apám, – feleli a fia – a nevető meg a síró alma az én epekedésem; az gyógyíthat meg engem, semmi más. Engedd meg, hogy útrakelhessek és felkereshessem.

– Fiam, – inti a padisa – gyenge vagy még te ilyen egy útra. Azt se tudod, hogy merre kell menned és hogy rátalálhatsz-e?

– Mennem kell, apám, – mondja a legényke – különben belepusztulok.

A két idősebbik is kéri a padisát, hogy hárman induljanak el egyszerre, kézrekerítik ők azt a két csodaalmát.

Nem tehetett mást a padisa, útnak engedte a fiait.

Keveset mennek sokat mennek, hegyen-völgyön síkon mennek, míg elérkeznek egy nap egy forráshoz. A forráson egy nagy kő van, az van ráírva, hogy egy hármas út van a forrás mellett. Aki az egyikén elindul, az vissza is fog jönni; aki a másikon indul el, az vagy jön vissza vagy nem; aki a harmadikat választja, az sose jön többé vissza.

Megállanak a hármas útnál és a legnagyobbik azt az útat választja, amelyikről vissza is lehet jönni; a középső, amelyiken vagy visszajön vagy nem; a legkisebbik pedig arra az útra kívánkozik, ahonnan nincs többé visszatérés.

– Honnan fogjuk majd megtudni, – tanakodnak egymással – hogy ki jött már meg az útjából és ki nem?

Azt mondja erre a legkisebbik:

– Húzzuk le a gyűrűinket és tegyük ide a kő alá. Aki előbb jön vissza, az elveszi a gyűrűjét és majd megtudja a következő, hogy ki jött meg és ki nem.

Ebben megállapodnak és ahányan, annyifelé indulnak el. A legidősebbik addig megy, addig mendegél, míg megérkezik egy nagy helységbe. Bemegy a fürdőbe és inasnak szegődik el. A középső testvér is addig jár, addig kél, míg bele nem botlik egy kávéfőzőbe, bemegy és kávésinasnak áll be.

Most meg lássuk, hogy mi van a legkisebbikkel? Sokat jár sokat kél, hol leül hol felkél, míg megérkezik egy nap egy forráshoz. Ép egy öregasszony járt ott vízért és megkéri a legény, hogy fogadja aznap vendégének.

– Ó, fiacskám, – feleli az öregasszony – olyan szűkecske a házam, hogyha lefekszem, ki se tudok benne nyújtózkodni.

Egy marék aranyat ad oda neki a legény és kéri, hátha el tudná valahogy helyezni a házában. Megörül az asszony a pénznek és azt mondja:

– Jőjj fiacskám, házam is van, szobám is van, majd csak el leszünk benne valahogy.

Betérnek a házba és evés-ivás meg pihenés után kérdi a legény az asszonytól, hogy merre van a nevető meg a síró alma. Egyet csap az öregasszony a legényre és rákiált:

– Hallgass, azt még emlegetni is tilos errefelé.

Megint pénzt vesz elő a legény és odaadja az öregasszonynak.

– Fiacskám, – oldódik meg az öregasszony nyelve – ha majd reggelre felkelsz, kimégy a hegyek közé és egy pásztorral fogsz ott találkozni. Ez a pásztor őrzi azt a szerájt, ahol az a két csodaalma van. Ha rá tudod bírni azt a pásztort és bejuthatsz a szerájba, megtalálod benne az almákat. Ha kezedben lesz a két alma, ide siess velük vissza.

Felkel másnap a legény, elindul a hegyek közé és amint odaér, meglátja a pásztort, amint ép legelteti a juhait. Köszönti a pásztort, az meg fogadja. Leülnek, el-elbeszélgetnek és kérdi közben a legény, hogy tudja-e, hogy merre van a nevető meg a síró alma? Olyat csap a pásztor a legényre, hogy majdnem eszméletét veszti.

– Elhallgatsz, – kiált rá a pásztor – annak még a neve is tilos errefelé.

Rimánkodik a legény a pásztornak, egy csomó aranyat is odadug a zsebébe és megpuhítja vele az öreget.

– Egy juhot fogok levágni, – mondja a pásztor a legénynek – és tömlőt csinálok a bőréből, hogy beléje bujhassál. Estére aztán beterelem a juhokat a szerájba és a tömlővel együtt te is besurranhatsz. Mert megszámlálják ám a juhokat, amint belépegetnek az udvarba, és úgy lépegetsz majd a tömlővel, mintha te is a juhok közé tartoznál. Estére pedig benyitsz abba a szobába, ahol a szultán-kisasszony alszik, ott van a két alma egy polcon. Jól vigyázz, mert ha rajtakapnak, vége az életednek.

Azzal levág a pásztor egy juhot, a bőréből tömlőt készít és belebujtatja a legényt. A juhokat aztán betereli a szerájba és amint számlálják őket, a tömlő is besurran velük.

Éjfél után lehetett, mindenki aludt a házban. Kibúvik a legény a tömlőből, felmegy nagy óvatosan a lépcsőkön és benyit abba a szobába. Nyoszolya volt a közepében és egy lányka feküdt benne, szép, akár csak a teli hold. Szemöldöke sötétbarna, acélos kék a két szeme, göndör haja lehulló arany, lencse csillog két kebelén. Amint megáll a legény és szétnézeget, egyszerre csak elkacagja magát az egyik alma, a másik meg sírva fakad. Szalad erre a legény kifelé és meg se áll a juhokig.

Felébred a lány a nagy kacagásra meg a sírásra, szétnéz, hát sehol senki. Megijesztett az a két haszontalan alma, gondolja magában és azzal visszafekszik az ágyába.

Neki bátorodik eközben a legény és megint besurran a lányka szobájába. Lépegetve halad előre és amint utána nyúlna a két almának, hát az egyik ismét elkacagja magát, a másik meg olyanokat sír-rí, hogy felébred a lányka; a legény meg ismét megugrik.

– Semmiháziak, – kiáltja a lány – már másodszorra ébredek fel a lármátokra. Ha még egyszer megteszitek, ellátom a dolgotokat.

Folytatás >>>

Forrás: Kúnos Ignác – Boszporuszi tündérvilág