A népi költészet ihletforrás – Interjú Muhsine Helimoğlu Yavuzzal

Interjú Muhsine Helimoğlu Yavuz török néprajzkutatóval, egyetemi tanárral, több folklórtudományi és mesekönyv-gyűjtemény szerzőjével.

– 2006 óta immár a török irodalom is rendelkezik Nobel-díjas íróval, így az elmúlt években egyre több török regény magyar fordítása látott napvilágot. Mennyire ismert a török irodalom Európában?

– Jóllehet a Nobel-díjas írónk egy bizonyos fokig láthatóvá tette irodalmunkat a világban, mégsem hiszem, hogy kellően ismernének minket. Az ismertté válás kérdése egy hosszú folyamat és olyan probléma, melyet íróink önmagukban nem tudnak megoldani. A jó fordítókon kívül szükség volna még erős-ismert könyvkiadók közreműködésére, népszerűsítő irodalmi programok szervezésére, és persze a többi nemzet irodalmáraival történő kapcsolatépítésre.

– A magyar politikai és kulturális élet régóta nem tud felülkerekedni a különböző ideológiai törésvonalak mentén kialakult megosztottságon. Mennyire tekinthető egységesnek a török irodalmi élet ebből a szempontból?

– Ha nem lenne a kérdés elején a „magyar” szó, most azt mondanám, hogy igen találó jellemzése ez a hazai politikai és művészeti életünknek. Ami szerintem igazán aggasztó, az a Törökországban az utóbbi években felerősödni látszó világi-vallásos típusú szembeállítás és megkülönböztetés jelensége. Pedig a történelmi tapasztalatok is azt mutatják, hogy ez a fajta megosztottság tengernyi fájdalom forrása. Egy olyan nagy ország esetében, mint Törökország, mennyire tud egységet képviselni, mintegy híd szerepet betölteni az irodalom az ország kulturálisan nagy különbségekkel bíró keleti és nyugati része között?

– Ezek a kulturális különbségek teljesen természetesek és a kultúrát hordozó emberek gazdagságát tanúsítják. A fontos itt is az, hogy ezeket a különbözőségeket tisztelni és becsülni tudjuk. Elmondható, hogy a török irodalom egységesítő ereje – az utóbbi években majdnem minden régióban megrendezett könyvfesztiválok jóvoltából – az ország teljes területén életképes.

– Hogyan jellemezné az olvasási kultúra mai helyzetét Törökországban?

– Bár az olvasási kultúránk a korábbi évekhez képest előrelépést mutat, mindaddig, amíg nem látok olvasó embereket a metrón és a parkokban, mégsem leszek elégedett. Természetesen ennek összetett okai vannak, gazdasági, politikai, pszichológiai stb, így nem várható, hogy máról holnapra megváltozna a helyzet.

– Vajon mennyire integrálják a török folklórt és szóbeli költészetet a kortárs török írók a műveikbe?

– Nemcsak a török irodalomról, de az egész kortárs irodalomról elmondható, hogy csak a népi forrásokra támaszkodva hozható létre értékes műalkotás. Ebben a témában több tanulmányt és könyvet is publikáltam. A szóbeli népi költészet a művészek számára elsőrendű ihletforrás. Híres költőnk, Nazim Hikmet is igen gyakran idézte meg a népköltészetet verseiben. Amilyen mértékben íróink meríteni tudnak népművészetünkből, oly mértékben válnak mentessé az utánzás és a mesterkéltnek ható megoldások veszélyeitől.

– Mennyire nehéz ma a török társadalomban íróként, művészként boldogulni?

– Egy török népi mondással szeretnék felelni erre, miszerint „Érints meg egyszer és hallj ezer jajt”. Akkor mondjuk ezt, ha a kérdés egy számunkra sok problémával bíró témára vonatkozik. A legnagyobb gond az, hogy íróink-újságíróink igen nagy többségének a műveit nem védik gazdasági, társadalmi, jogi garanciák. Néhány ismert nagyobb könyvkiadó kivételével elmondható, hogy az igen szerény összegű jogdíjat sem utalják át időben, vagy egyáltalán ki sem fizetik. Jól jellemzi a kiszolgáltatottság fokát, hogy amikor a nehéz terepmunka során Délkelet-Anatóliában gyűjtött népi folklórkötetemből, a Diyarbakiri Legendákból a tudtom és engedélyem nélkül színpadi művet készítettek, hét évig tartó pereskedés vette kezdetét. Végül megnyertem a pert, de a megítélt kártérítés nagy része az ügyvédi költségeket fedezte.

– Ha egy nép irodalma a lelki életének tükre, vajon hogyan jellemezné a török társadalmat?

– A török nép már csak olyan, hogy a legreménytelenebb, leküzdhetetlennek hitt helyzetekben is végül megtalálja a megoldást és a kiutat. Mint a hamvaiból föltámadó főnixmadár, mi is újraépítjük az életünket. Népmeséink is többségükben ezt az üzenetet hordozzák. Vagyis azt mondják, hogy „ne csüggedj, végül úgyis a szépség és a jóság győzedelmeskedik.” Másrészt itt áll előttünk példaként a történelmünkben Mustafa Kemal Atatürk, aki olyan önbizalmat adott nekünk, amiből mindig erőt meríthet a népünk.– Mikor járt nálunk először és utoljára?

– Legelőször 1983-ban jöttem Magyarországra, a magyar anyától, Gabitól született unokaöcsém, Attila születését ünnepeltük. Utána még több alkalommal jártam itt. Legutóbb két éve a Tasnádi Edit által magyarra fordított és a Magyar Napló gondozásában 2011-ben megjelent mesegyűjteményem, A szarvas-szultánkisasszony bemutatása alkalmából rendezett esten vettem részt Budapesten. Az Írószövetség székházában tartott rendezvény a budapesti török nagykövetség támogatásával került megrendezésre, és megható volt az ismételten megtapasztalt vendégszeretet. Budapest azon városok egyike, ahol szívesen élnék, így mindig boldogság számomra, ha ide jöhetek…

Pál Laura

Forrás: Könyvhét, 2014/1. szám

2014-10-09
http://www.konyv7.hu