A negyven sehzáde

Volt egyszer egy padisa, ennek a padisának meg negyven fia. Egész nap az erdőt bújták, vadásztak madarásztak és mert a legkisebbikje is megvolt már vagy tizennégy éves, meg akarja őket az apjuk házasítani.

Maga elé hivatja őket és megmondja nekik az akaratját.

– Megházasodunk, – mondja a negyven testvér – de csak akkor, ha egy apától egy anyától lesznek a nekünk való lányok.

Kerestet a padisa ilyen negyven leánytestvért; az egész országot bejárták érte, de hiába, harminc­kilencre még ráakadnak, negyven testvérre nem.

– Hadd vegyen egy másikat a negyvenedik – tanácsolja nekik a padisa.

Nem egyezik bele a negyven testvér és arra kérik az apjukat, hadd menjenek világgá, meg­találják ők azt a negyven lányt, ha itthon nem, hát idegen országban. Mit csináljon a padisa? Lebeszélni nem tudja őket, megadja nekik az engedelmet. Mielőtt elindulnának, így szól a fiaihoz:

– Három szavam van hozzátok, jól az eszetekbe véssétek. Ha elindultok és egy nagy forráshoz értek el, valahogy meg ne pihenjetek a közelében. A forrás után egy fogadóra találtok, abban se háljatok meg. Azontúl egy nagy nagy síkság, ott se üssetek tanyát.

Megígéri a negyven testvér és adsza kezed út apó, lóra ülnek, úgy indulnak világgá.

Mennek mendegélnek, csibukoznak feketéznek és még jóformán rájuk sem esteledett, már előttük a nagy forrás.

– Mi bizony – mondják a nagyobbak – egy tapodtat se megyünk innen tovább. Fáradtak vagyunk, az éjszaka is a nyakunkon, de meg kitől is ijednénk meg mi negyvenen.

Azzal leszállanak lovaikról, megvacsorálnak és pihenőre dőlnek. Csak a legkisebbik, a tizen­négy esztendős maradt ébren.

Éjféltájt lehetett, dübörgés hallatszik a távolból. Veszi lassan a fegyverét és amint halad előre az úton, egyszerre csak egy hétfejű sárkány áll meg előtte. Nekirontanak egymásnak, három­szor támad a sárkány, nem tett kárt a legényben.

– Na, most én rajtam a sor – mondja a legényke, és olyat csap le a sárkányra, hogy hat feje egyszerre repült le róla.

– Csapj ide még egyszer – nyöszörgi a sárkány.

– Nem én, – mondja a legény – én is csak egyszer jöttem a világra.

Összeroggyan a sárkány és amint elterül a földön, gurulni kezd az egyik feje. Gurul gurul, míg meg nem áll egy kútnál.

– Aki a lelkemet elvette, vegye el a kincsemet is – hörgi a fej és bezuhan a kútba.

Egy kötelet vesz elő a kis sehzáde, az egyik végét odaköti egy sziklához, a másik végét pedig megragadja és leereszkedik rajta a kútba. Egy vasajtó van a kút fenekén. Felnyitja, belép rajta, hát olyan egy palota áll előtte, hogy az apjáé se különb. Bemegy a palotába, a palotának negyven szobájába, mindegyikében, egy-egy lány ül. Előttük hímzőasztalka, mögöttük meg a temérdek kincs.

– Ember vagy-e, szellem vagy-e? – kérdik a megszeppent lányok.

– Emberfia, ember vagyok, – feleli a legény – egy hétfejű sárkányt öltem meg az imént, annak a guruló feje után jöttem ide le.

Hogy megörült a negyven lány erre a beszédre! Ráborulnak térdre hullnak, hogy ne hagyja őket, egy apának egy anyának a negyven lányát. Az a hétfejű sárkány rabolta volt el őket, apjukat anyjukat meggyilkolta, senkijük a nagy világon.

– Mink is negyvenen vagyunk fiútestvérek, – mond a legény – ép negyven leánytestvért, azért járunk, azt keressük.

Megnyugtatja aztán őket, hogy felmegy a kútból a testvéreihez, és várják meg, míg visszajön értük. Felszáll a kötélen a kútból és lefekszik a forrás mellé, a többi testvéréhez.

Reggelre felébrednek és nevetgetik apjukat, hogy csak rájuk akart azzal a forrással ijeszteni. Nem szól a kisebbik egy szót sem. Megint útra kelnek és addig mennek mendegélnek, míg megint rájuk nem esteledett. Ép egy fogadó elé érkeztek meg.

– Innen ugyan egy lépést se tovább – mondják az idősebbek.

Hiába inti őket a legkisebbik, hogy mégis csak az apjuk szavát kellene megfogadni. Rá se hederítenek az öccsükre, esznek isznak, imádkoznak és aztán pihenőre térnek. Csak a leg­kisebbik maradt ébren.

Éjféltájt megint az a minapi riadalom. Veszi a kis sehzáde a fegyverét és alig lép egy-kettőt, hát megint egy hétfejű sárkányba botlik; még sokkalta nagyobba, mint a minapi. Előbb a sárkány támad rá, sehogy se bír a legénykével. Aztán a legényke megy neki és egy csapásra le a sárkány hat fejével. Még egy csapást akarna a sárkány, de nem teszi meg neki a legény. Elterül erre a sárkány és gurul egyik feje ennek is a kútba. Utána a fiú a fejnek és amint leér a kútba, hát még egy nagyobb palotába téved, még több a sok kincs meg a drágaság benne. Megjegyzi magának a kutat, aztán visszamegy a testvéreihez és úgy elalszik a nagy fáradtság­tól, hogy a testvérei verik fel másnap.

Elindulnak, lóra ülnek, fel a hegynek, le a völgynek, a nap éppen leszállóban, hát előttük a nagy síkság. Evéshez látnak, iváshoz fognak és már éppen le akarnak pihenni, amikor egy­szerre csak olyan üvöltözés, olyan rémületes dördülés támad, hogy a hegyek is kiszökkentek a helyükről. Bezzeg megijedt most a harminckilenc. Hát még, amint megpillantják az óriási hétfejű sárkányt! Csakúgy hányja a tüzet veszett nagy haragjában és rémesen üvölti, hogy:

– Ki ölte meg a két testvéremet? Ide a közelembe vele, hadd mérkőzzék meg énvelem is.

Látja a legifjabbik, hogy odáig vannak a testvérei a nagy félelemtől. Átadja nekik a két kút kulcsát, az egyik kinccsel tele, a másikban negyven szép lány, vigyék haza a kincset is, a lányokat is. Ő azt a sárkányt öli meg elébb, aztán utánuk indul. Lóra pattan a harminckilenc, az egyik kútból a kincset, a másikból a negyven lányt, úgy térnek vissza az apjukhoz. Mi csak maradjunk a kis sehzádénk mellett.

Neki a legény a sárkánynak, neki a sárkány a legénynek, egyik se gyűri le a másikat. Másod­szor is egymásnak csapnak, harmadszorra is, egyik se enged a magáéból. Látja a sárkány, hogy hiábavaló a vesződsége és így szól hozzá:

– Ha elmész Csinimácsin országába és elhozod onnan a padisa lányát, nem oltom ki belőled az életet.

Szívesen rááll a sehzáde, úgyse bírta már a küzdelmet tovább.

Csampalak – így hítták a sárkányt – egy zabolát ad a sehzádénak és azt mondja neki:

Folytatás >>>

Forrás: Kúnos Ignác – Boszporuszi tündérvilág