A nagy kendőháború

Hordhatnak-e a muszlim nők hidzsábot, vagy az arcot is eltakaró nikábot Európában? Otthon mindenki azt hord, amit akar, oldhatnánk meg a kérdést egy huszárvágással. A fejkendő és annak megítélése körüli vita azonban immár több mint egy évszázada tart. Egy ilyen, többszörösen terhelt előzményekkel rendelkező ügy pedig jóval bonyolultabb, mint annak ideális esetben lennie kellene. A nyugati terrorveszély és migrációs kudarcok nyomán a kérdés pedig már messze túlmutat önmagán.

Napjainkban sokan az iszlám vallási előírásaival magyarázzák a női fejkendő viselését. Pedig megjelenésekor az iszlám nem újat hozott, hanem csak a már létező kulturális szokásokat szentesítette. A nők testének eltakarása már az ókorban is divat volt nemcsak a Közel-Keleten, de szinte az egész mediterrán térségben. A mezopotámiai, arab vagy akár a római kultúrákban a nő bőrének fehérsége az előkelőség jelképe volt, és – többek között – azt üzente, hogy egy család vagy törzs elég tehetős ahhoz, hogy asszonyainak ne kelljen a napon dolgozniuk.

Noha az iszlám fő jogforrásaiban, a Koránban és a prófétai hadiszokban világos utasítások vannak a nők hajának és testének elfedésére, annak mikéntje már nincs rögzítve. Az iszlámot felvevő népcsoportok tehát Afganisztántól kezdve Iránon, Törökországon és Egyiptomon át egészen Marokkóig – ha addig nem volt jelen – saját népviseleteikbe integrálták a fejkendőt. Noha a XX. század városiasodása, a migrációk és az ezekből következő életmód- és identitásváltozások miatt a népviseletek sorra kikoptak, a kendő megmaradt, és a konzervativizmus, valamint a nyugatról importált divattal való szembenállás jelképévé vált.

A teljes testet borító fekete viselet az iszlám puritán ágával, a vahabizmussal kezdett elterjedni az Arab-félszigeten az 1930-as évek végén. A viselet nem csupán vallási szimbólum volt, hanem annak a jelképe is, hogy mely törzsek kötöttek politikai szövetséget Arábia új törzsi uraival, a Szaúdokkal és a velük szövetséges vallástudóval, Muhamed ibn Abd-al-Wahhabbal. Később az 1979-es iráni iszlám forradalom a politikai iszlám jelképévé emelte a hidzsáb perzsa változatát, a csa­dort, szembeállítva azt a sah idején bevett nyugatias viselettel. Innentől kezdve az egyes iszlamista mozgalmak számára a különféle női ruhadarabok – úgymint a hidzsáb, a nikáb, a csador vagy a burka – jelképessé váltak. És nem csupán vallási okokból. A nők viselete ugyanis az utcaképet is meghatározza, így egyértelműen mutatja, egy országban, városban vagy kerületben mely erő dominál. Ez a harc pedig ma is számos fronton zajlik.

Törökország atatürki hagyományokkal szembemenő iszlamista vezetése kormányprogram szinten szorgalmazza a hidzsáb viselését a köztereken és közintézményekben. Egyiptom szekuláris vezetése éppen az iszlamista ellenzék elleni harc jegyében tiltotta be az arcot fedő nikáb utcai viseletését. Az Iszlám Állam az elfoglalt szíriai és iraki területeken kötelezővé tette a nikábot, melyet aztán a helyi lakosok szimbolikusan égetnek el a terrorszervezet kivonulása után. Ezzel együtt az iszlám világ asszonyainak mindennapjaiban a fejkendő viselésének személyes, családi, vallási, kulturális és politikai okai sokszor nehezen különválaszthatóak.

A Nyugat és a muszlim nők
A Nyugat először gyarmatosítóként került kapcsolatba a muszlim kendővel. Közismert, hogy az európai kolonializmust kultúrmissziós tudat is kísérte. Ahogy a brit szerző, Rudyard Kipling is megírta 1899-es, The White Man’s Burden című versében, a gyarmatosító hatalmak rendre morális köntösbe bújtatták az idegen kultúrákba való beavatkozásaikat. Kora meggyőződése szerint az európai ember nem megszállta, hanem civilizálta, felszabadította a vadak lakta vidéket. Ilyen mód, Algéria gyarmatosítását is végigkísérte a narratíva, miszerint a franciák valójában a szabadság, egyenlőség és testvériség felvilágosult eszméjét terjesztik ki az elmaradott, asszonyaikat szolgasorban tartó muszlimokra. A fejkendőt a francia nők lenge öltözetével állították szembe, és a gyarmati asszonyok elnyomásának jelképeként értékelték.

Hasonló elképzelés köszöntött vissza később az Egyesült Államok és a Khomeini vezette Irán kapcsolatának megromlását követően, majd Washington afganisztáni és iraki háborúja során is. Sokat elárult, hogy 2001 novemberében Laura Bush – igazolva férje háborúját – az „afgán nők megmentéséért” mondott rádióbeszédet, akik elnyomásának egyik jelképét a burkában vélte felfedezni.

A fejkendő körüli politikai diskurzust a filmek és a ponyvairodalom is erősítették. Angolszász szerzők és szellemírók fátyol mögött raboskodó muszlim nőkről szóló áldokumentarista munkái Magyarországon is generációkban rögzítették a fejkendő=elnyomás leegyszerűsített képletét. Ezt a képzetet erősítik olyan, eredetileg muszlim, de vallásukat, kultúrájukat hátrahagyó közszereplők is, mint a szomáli–holland Hirsi Ali vagy a hazánkban közelmúltban turnézó amerikai–egyiptomi Mona Eltahawy is, akik – különféle NGO-kkal és politikai erőkkel együttműködve – teljes karriert építettek a muszlim nők „szabadságáért” folytatott harcukra.

Gyökeresen másképp látják a témát a szociológusok és kultúrantropológusok, akik vették a fáradságot, hogy testközelből is megvizsgálják az ügyet. Ők egybehangzóan állítják, hogy a különböző musz­lim társadalmakban – legalábbis adott társadalmi csoportokon belül – a nők a férfiakkal megegyező arányban érzik magukat szabadnak vagy épp elnyomottnak. A kultúrát, a vallást ugyanis sehol sem csupán a férfiak, hanem a két nem együttesen hordozza. A különböző vallásos viseletek tehát a muszlim nők körében is népszerűek. Ezt erősíti meg a Columbia University professzora, Lila Abu-Lughod is, aki a Do Muslim Women Need Saving című 2013-es munkájában eljutott oda, hogy a muszlim nőket nem saját férfiaiktól és kultúrájuktól, hanem sokkal inkább az őket megmenteni kívánó nyugatiaktól kell megmenteni.

A cikk folytatása>>>

demokrata.hu