„A mamelukok végnapjai” – Szabó Lőrinc egyiptomi utazása és kalandozása a múltban

          

            Trieszt kikötőjében fényes ünnepség zajlott 1931. július 9-én déltájban. Ezen a verőfényes napon a Velence–Brindisi–Alexandria–Kairó útvonalon innen és akkor indult közel-keleti útjára a hófehér, vadonatúj Victoria nevű olasz kirándulóhajó a Cosulich-Lloyd Triestino társaság üzemeltetésében. A társaság, amelyet még az Osztrák-Magyar Monarchia idején alapított a Lussinóról, a mai horvát Lošinj szigetéről származó olasz Cosulich család, a két világháború között gazdagok divatos hajójáratait birtokolta a a Földközi-tengeren.

            A 16 ezer bruttó regisztertonnás olajfűtéses luxusgőzös búcsúztatásáról, majd szűzútjának folytatásáról annak idején élénk színekben számolt be a Magyarország című budapesti napilap is. Ebből idézünk: „Egyszerre megkondult a város minden harangja, megszólaltak a kikötőben horgonyzó idegen testvérhajók, óceánjáró fekete-vörös kolosszusok, kis parti gőzösök, teherhajók és motorok, száz meg száz, és szaggatottan és elnyúlva bőgtek, sikoltoztak, fütyültek, tutultak a szirénák, sípok barbár, megrázó és vészes hangorgiában, olyan hatalmasan, hogy mint egy sohasem látott szabadtéri gigászi orgonakoncert vagy a moszkvaiak gyársziréna-hangversenyei, zúgott a táj, és egyetlen ezerrétű zenében rengett és hintázott az egész hegykoszorús visszhangos öböl. Szép volt ez a negyedórás barbár koncert…”

            Eme ihletett sorok abból a riportból származnak, amelyet Szabó Lőrinc írt Júliusi tavaszban Egyiptom felé címmel. Az akkor már országos hírű költőt erre a nemzetközi sajtóútra az Est-lapok képviseletében Miklós Andor főszerkesztő küldte ki. Akkori úti élményeit – több gyönyörű versen kívül – még két hírlapi beszámolóban is megörökítette. Az egyiket Kolosszusok és piramisok, a másikat Hatezer év múzeumában címmel. Szabó Lőrincet az irodalomtörténet és a verseiért rajongók mind népesebb tábora elsősorban a modern magyar líra legnagyobbjai között tartja számon, ám ezek a cikkek a szerzőt egyben a magyar próza nagymestereként is igazolják.

            Már hazatérése után a Pesti Hírlap mellékletében, a Képes Vasárnap 1931. szeptember 20-i számában látott napvilágot egy inkább ismeretterjesztő írása is, amely szintén egyiptomi emlékeken alapul: A mamelukok végnapjai.

            A szerzőt a még eredeti fényében pompázó Continental Savoy Szállóban a véletlen hozza össze egy kilenc éve Jeruzsálemben élő német történelemtudóssal, aki akkor éppen átrándult Egyiptomba, de akinek a nevét a budapesti vendég különös módon nem tartotta szükségesnek lejegyezni. Ez az alkalmi „idegenvezető” történész a híres kairói Citadella vagy Fellegvár Alabástrom-mecsetének csipkés kőpárkányáról lemutatva avatja be újdonsült magyar ismerősét a nyüzsgő világváros rejtelmeibe. A tudós az alattuk elterülő hatalmas középkori temetőről magyarázva megjegyzi, hogy bal felől az úgynevezett mameluksírok, jobbra pedig a kalifasírok városa látható. „A kalifáké szebbek, de engem e pillanatban jobban érdekelnek a mamelukok. A mamelukokat ugyanis ennek az Alabástrom-mecsetnek az építője, Mohamed Ali irtotta ki valaha, körülbelül azon a helyen, ahol most állunk” – írja Szabó Lőrinc, ugyancsak felcsigázva a hirtelen elborzadt olvasó érdeklődését.

            De először is kik is voltak a mamelukok? – teszi fel a kérdést a költő-újságíró, hozzáfűzve, hogy a (szemünkben változatlanul rejtélyes) kísérője megkönnyíti a válaszadás munkáját, mivel maga elmondja a mamelukok és Mohamed Ali történetét. (Neki voltaképpen ezt csak le kell jegyeznie. Ezt annál könnyebben megteheti, mivel kiváló gyorsíró is volt, s eredetileg ennek a képességének köszönhette, hogy nagy költőtársához és barátjához, Tóth Árpádhoz hasonlóan őt is alkalmazták az Est-lapok szerkesztőségében.)

            Mi tehát most főbb vonalakban kényelmesen rábízzuk magunkat az ő avatott, a tudomány akkori állása szerint is megalapozott vezetésére. Az előadott történetet legfeljebb itt-ott kisebb közbeszúrásokkal egészítjük ki a szakirodalomra, a legújabb kutatások eredményeire támaszkodva. Mielőbb induljunk tehát!

            Gondolatban és időben azonban nagyon messzire, a 12-13. századig kell visszaszállnunk a mamelukok származásának és felemelkedésének megértéséhez, amit egyébiránt cseppet sem könnyít meg a hatalmi és nemzetiségi viszonyok szinte áttekinthetetlen bonyolultsága. Ez volt a hódító szeldzsuk törökök, majd az Ajjúbi-dinasztiát megalapító Szaladin, teljes nevén Szalah-Din-Ajjúbi egyiptomi szultán ideje. Utóbbi ereiben kurd vér csörgedezett, hőstetteit, nemes jellemét, a legyőzött keresztesek iránti lovagias muzulmán nagylelkűségét, a más vallásokkal szemben tanúsított általános toleranciáját egyaránt méltatták a reneszánsz és a felvilágosodás nagy alakjai, Dante és Boccaccio, illetve Voltaire. Üldözői elől befogadta és személyi orvosává tette a nagy zsidó gondolkodót, rabbit és természettudóst, Maimonidészt. Utódainak birodalma Észak-Afrikától a mai törökországi, szíriai és iraki kurd területeken át délre egészen Jemenig terjedt.

            Akkoriban a „Kaszpi-tenger és a Kaukázus vidékéről behoztak Egyiptomba egy sereg rendkívül vitéz és hatalmas erejű idegen rabszolgát. Ezek voltak a mamelukok (az arab mamluk fehér rabszolga szóból), kegyetlen és vad nép, megannyi Herkules, igazán ideális testőrség minden keleti despotának” – olvasható a cikkben, amely azzal folytatódik, hogy „ezeknek a katona-rabszolgáknak az utódai már nemcsak az országot sanyargatták és tartották rettegésben, hanem nemsokára saját uraiknak is a fejére nőttek. Gyenge kezű uralkodók alatt teljesen magukhoz ragadták a katonai uralmat: Egyiptom trónján három évszázadon keresztül mameluk szultánok ültek, s a konstantinápolyi Magas Porta fennhatóságát csak névleg ismerték el akkor is, amikor I. Szelim szultán végre meg tudta őket fékezni.”

            Ez a „megfékezés” lényegében kegyetlen oszmán „rendcsinálás” volt – fűzzük hozzá. A mameluk haderőt 1516. augusztus 24-én Aleppó közelében legyőző I. Szelim, akit európai történészek – felfogásuktól függően – hol Vitéz, hol Vad jelzővel illetnek, mert a török Yavuz szó mindkettőt jelentheti, a csata után kardélre hányatta a még megmaradt ellenségeit, és a lakosság körében szörnyű megtorlást rendelt el a mamelukokat támogató minden rendű és rangú nem muzulmán hitűekkel szemben is.

            Érdekes és a történészi szemléleti és megítélésbeli különbségeket jól érzékelteti, hogy az e sorok írójának birtokában lévő 29 kötetes Encyclopedia Americana szócikke szerint a „részben török, részben cserkesz törzsökű mameluk szultánok általában nemcsak rátermett uralkodók voltak, akiknek a keze alatt Egyiptom a virágzás és jólét magas fokára jutott, hanem pártolták az irodalmat, az építészetet és a többi művészetet is. Az oszmán hódítás után Egyiptom hivatalosan török pasák uralma alá került, a gyakorlatban azonban a területet nagy részét mameluk bejek ellenőrizték.”

            Szabó Lőrinc is azt írja, hogy Szelim csapatai elfoglalták ugyan a kairói Citadellát is, „de a helytartók és az ország igazi urai továbbra is a rettegett és korbácsos mameluk urak maradtak, maroknyi hatalmas idegen nép a nemzet testében. A négyszáznyolcvan mameluk bej egy-egy kiskirály volt, és az állami adminisztráció teljesen az ő birtokuk volt – és ekkor jött Mohamed Ali.”

            És valóban e név említésétől válik igazán izgalmassá a Képes Vasárnap-ban megjelent történelmi visszatekintés. Megtudjuk, hogy Mohamed Ali egy macedóniai (albán) utcaseprő zseniális fiaként 1769-ben az Oszmán Birodalomban született (a ma Görögországhoz tartozó Kavalában). Így szintén idegen volt, mint a mamelukok. A századforduló idején az oszmán-török hadseregben harcolt Napóleon és az Egyiptomba betörő francia expedíciós hadsereg ellen. A lapban nem történik utalás arra, hogy a mamelukok seregének híres lovassága 1798. július 21-én az esti órákban a piramisok közelében vakmerően megrohamozta a fegyverzetben toronymagasan felettük álló franciákat, akiknek gyilkos ágyútüzében a közel engedett lovasokból és paripáikból rövid időn belül nem maradt szinte semmi élő erő. Ennek a megsemmisítő vereségnek a hatása alatt sok mameluk hamarosan átállt az 1801-ben távozó franciákhoz.

            A mamelukok eddig mindig büszkélkedtek tekintélyes katonai erejükkel, a piramisok árnyékában elszenvedett csúfos kudarcuk azonban Egyiptomban mindenki számára nyilvánvalóvá tette, hogy sürgősen szükség van az ország korszerűsítésére. Erre vállalkozott aztán programjával Mohamed Ali, akit eredetileg az oszmánok azért küldtek Egyiptomba, hogy segítsen feltartóztatni a franciákat, de aki azután is maradt, hogy a hódítók kivonultak.           

            Az ő „tüneményes karrierjének – egyelőre – megkoronázása volt az az esemény, hogy az egyiptomi nép, amely megváltóját látta benne, a tehetetlen és messze lévő szultán akarata ellenére egy csöndes forradalom erőszakával őt kiáltotta ki Egyiptom pasájává, az eddigi pasát pedig egyszerűen hazaküldte Konstantinápolyba” – olvasható a cikkben.

Szabó Lőrinc – alkalmi útikalauza, a német professzor útmutatásának megfelelően – Mohamed Alit „az új Egyiptom legnagyobb történelmi alakjának” nevezi, aki „hazájának függetlenségére, a nép felszabadítására és gazdasági modernizálására törekedett, ennélfogva egyszerre és nagyon ravaszul kellett küzdenie három hatalom, a szultán, az angolok és a mameluk kiskirályok ellen. A siker érdekében mindenekelőtt szövetkezett a mamelukokkal, és kiverte az angolokat, a szárazföldi hadsereget éppúgy, mint az Alexandria előtt horgonyzó flottát, Egyiptom területéről és tengeréről; aztán szinte átmenet nélkül, saját szövetségesei ellen fordult. Véres csaták után a núbiai sivatagba szorította a mamelukokat, majd – minthogy tökéletesen nem tudta ártalmatlanná tenni őket – békejobbot nyújtott nekik.“

            Ám mielőtt még továbbmenve a költő szavaival ismertetnénk a mamelukok drámai történetének végkifejletét – s ezért a kényszerűen közbeiktatott szünetért elnézését is kérjük a nyilvánvalóan egyre kíváncsibb olvasónak –, röviden mégis idéznünk kell a Princeton híres professzorának és Afrika-szakértőjének, Robert L. Tignornak Mohamed Ali jelentőségéről alkotott véleményét is, amely lényeges pontokon egybevág az évtizedekkel korábbi fenti értékeléssel. Az amerikai professzor szavai szerint Egyiptom első modernizációs programja a közel-keleti történelem egyik legdinamikusabb és legmesszebbre tekintő államférfijától, Mohamed Alitól származik. Mohamed Ali belevetette magát a mamelukok és az oszmán kormány hivatalos képviselője közötti küzdelembe, s végül mesteri szervezőképességének és tervei könyörtelen végrehajtásának együttes hatásával elérte, hogy 1805-ben Egyiptom oszmán alkirályává nevezzék ki. 1848-ig lényegében független és megkérdőjelezhetetlen hatalmat gyakorolt Egyiptomban, azzal a céllal, hogy erős és modern egyiptomi államot teremtsen, s befolyását kiterjessze az egész Közel-Keletre. Igyekezett korszerű haderőt szervezni, külföldről hívott az országba katonai szakértőket, főleg franciákat, katonaiskolákat alapított, s először toboroztatott a parasztság soraiból. Minden szinten előmozdította a közoktatást, orvosi, állatorvosi és mérnökképző egyetemet nyitott, iparosított, fejlesztette a mezőgazdaságot, az öntözéses gazdálkodást, így a gyapottermesztésből már kivitelre is jutott.

            A kor színvonalának megfelelő erős hajóhadat is építtetett. Flottáját azonban a britek, franciák és oroszok 1827-ben Navarinónál megsemmisítették, amikor Egyiptom az oszmán-törökök támogatására sietett a függetlenségi harcukat vívó görögökkel szemben. Szintén az oszmán szultán oldalán küldte harcba katonáit Arábiában vahhábita lázadók ellen. Kétszer azonban háborúba keveredett az Oszmán Birodalommal is. Noha fia, Ibrahim pasa, a kiváló hadvezér, mindkétszer diadalmaskodott a harcmezőn, az európai hatalmak közbeléptek, s megfosztották az egyiptomiakat a végső győzelem gyümölcsétől.

            Az amerikai történészprofesszor szintén Mohamed Ali érdemei közé sorolja, hogy 1811-re végleg letörte a mamelukokat.

            És most itt folytatjuk Szabó Lőrinc cikkének ismertetését. Miután Mohamed Ali – mint írta – békejobbot nyújtott a mamelukoknak, »elkövetkezett itt is a „fekete leves”«. Ezen a szerző – nyilvánvaló költői túlzással – a „világtörténelem legszörnyűbb árulását, legbecstelenebb, de legüdvösebb tömegmészárlását” értette.

            „A békekötés után a négyszáznyolcvan igazhitű mameluk főnök, az igazhitű Mohamed Ali meghívására, ragyogó díszben, lóháton, a nagy nemzeti kibékülés ünnepélyére bevonult Kairóba, 1811. március elseje volt” – így az esemény kezdetének szemléletes leírása.

            Aztán „az ebéd és a szokásos fekete leves után következett az ünnepély fénypontja, a káprázatos felvonulás a Citadellába, ahol a mindenható pasa várta vendégeit. A gyönyörű menet megindult felfelé, a bástyafalak közt, azon a meredek úton, amelyen mi is idejutottunk, s ekkor egyszerre bezárult előttük és mögöttük minden kapu: Mohamed Ali albán lövészei pedig biztos rejtekből, védett lőrések mögül, minden oldalról pokoli gyorstüzelést kezdtek meg a mit sem sejtő vendégekre. Mit ért handzsár és pisztoly, minden mameluk-vitézség, mit ért a szűk területre összezárt bejek minden őrjöngő dühe és átkozódása? A hatalmas bástyák mögül csak rövid negyedóráig, szakadatlanul dörögtek a fegyverek. Az albánoknak még csak sebesültjük sem volt, ellenben a vár dísztermében várakozó Mohamed Alinak negyedóra múlva már jelenthették, hogy a parancs teljesíttetett: a négyszáznyolcvan mameluk bej közül egyetlenegy sem maradt az élők sorában… Azazhogy egy mégis megmenekült: az egyik bej, látván a biztos halált, amely a zárt falak közt rá vár, a legenda szerint lovával együtt leugrott a huszonnégy méteres sáncárokba, a ló rögtön megdöglött, ő maga el bírt vánszorogni… A vérengzést követő néhány napon adott jelre még ezeregyszáz mameluk főhivatalnokot kardélre hánytak az egész országban a pasa emberei, s ez a szörnyű két nap végleg megoldotta Egyiptom számára a megoldhatatlannak tartott mamelukkérdést…”

            A történet végére hagytuk azt a meglepő tényt, hogy A mamelukok végnapjai nem Szabó Lőrinc, hanem Dr. G. S. aláírással jelent meg 1931 szeptemberében a Pesti Hírlap Képes Vasárnap mellékletében. A valódi szerző kiléte azonban egyértelmű: Kabdebó Lóránt, a kiváló irodalomtörténész, Szabó Lőrinc-kutató közléséből tudható, hogy a költő hagyatékában talált cikk-kivágatra felesége kézírással rávezette: „Lőrinc írta”. A költő talán illő szerénységből jegyeztette írását kairói alkalmi német professzor „útikalauza”, „idegenvezetője” nevének kezdőbetűivel. Le is írta, hogy az ő magyarázata alkotta a mamelukokról való tudásának gerincét. Így is marad azonban a kérdés, hogy miért nem nevezte meg nagy tudású kísérőjét. De ennek kutatása és megfejtése már az irodalomtörténet és a történettudomány feladata lehet.

Flesch István – Türkinfo