A magyar népdal:

A magyar népzene, ahogyan népművészetünk többi ága is, a magyar lélek művészi kifejeződése, melynek gyökere évezredekkel ezelöttre nyúlik vissza, s melynek fenntartója a szájhagyomány volt egészen a 19 századig.

A magyar népzene legősibb formája a népdal. Népdalaink eredete Népdalaink eredetének kinyomozása a 20. század zenetudósainak, zeneszerzőinek – elsősorban Kodály Zoltánnak és Bartók Bélának – köszönhető. A népdalgyűjtő útjaik során felhalmozott anyag és azok zenei elemzése nyújtott kétségtelen bizonyítékot arra, hogy népzenénk keleti eredetű, s legközelebbi rokonságot a török népzenével mutat. Bartók 1936-os kelet törökországi gyűjtőútján olyan török dallamokat jegyzett le, melyek népdalaink variánsaiként mutatkoztak. Amellett, hogy történeti tény, a magyarok és bizonyos török törzsek a Kr. u. 6-7. században egymás szomszédságában éltek, az azonos zenekultúráról a dalok pentaton (ötfokú) rendszere tanúskodik. Szabolcsi Bence e nézetet kiteljesítve arra a következtetésre jutott, hogy a magyarság zenéje ősrégi ázsiai (kínai) kultúra leszármazottja. A finnugor nyelvrokonság elmélete tehát nem vitte eredményre azokat a néprajzi, zenei kutatásokat, melyek népzenénk ősrétegének feltárására irányultak.

Ezt erősítették Bartók és Kodály vizsgálatai is, akik teljesen eltérő zenei rendszernek (nyelvnek) találták a finn és magyar népzenét. Egyedül a finnugor cseremisz (mari – saját nyelvükön) népzene mutat feltűnő hasonlóságot régi típusú népdalainkkal; ennek magyarázata, hogy a cseremiszek török népekkel éltek együtt egy időben. Kik mentették tovább a népdalt? Nyári forróságban aratáskor, kukorica hántás közben a fonóban, lakodalmon, a halott elbúcsúztatásakor a temetésen – és még sorolhatnánk a népi élet fordulóit – énekelt népdalaink nemzedékről nemzedékre, használatban öröklődtek. Ma már az iskolai ének órákon tanuljuk őket, s jobb esetben arról is hallunk, mikor és miért énekelték ezeket az egyszerűségükben tökéletes dalokat. Hogy a népdaltanulás az iskolai oktatás része lett – s ezzel a hagyományőrzés új útját megtalálták – elsősorban Kodály Zoltánnak köszönhető. Kodály és Bartók népzenegyűjtő, -kutató munkája előtt is voltak (igaz csak részleges és erőtlenebb) törekvések népünk (melyet a parasztsággal azonosítottak) zenéje felé való fordulásnak. Főként a nemzeti öntudatra ébredés korában, az 1700-as évek végén és a reformkorban hangsúlyozták egyre jobban költőink a népköltészet, a népdal elsőrangúságát a nemzeti kultúrában.

Csokonai Vitéz Mihály, a felvilágosodás költője figyelt fel elsőként a „danoló falusi leány” énekére, s népköltészet iránti vonzalmából népies hatású versek kerültek ki tollából. Kölcsey Ferenc fogalmazta meg programként, hogy a népköltészet – melybe ekkor még beleértik a népdalt is, aminek elsődlegesen szövegét tartják fontosnak – legyen a nemzeti költészet forrása és alapja. Azonban a népköltészetbe, népzenébe ekkor még beleértettek minden olyan dalt, amit a nép énekelt, tehát a népies műdalt és műköltészetet is, ami jelentéktelen szerzők utánzó munkája. Így első népdalgyűjteményünkben, Kriza János Vadrózsáiban, bőven találunk ilyen dallamokat is. Nagyobb szabású gyűjtésekre csak a 19-20. század fordulóján került sor, s az igazi áttörést Bartók Béla A magyar népdal (1924) című művének 320 dallama hozta meg. A következő évtizedben pedig a Magyar Tudományos Akadémia megkezdte a magyar népdalok teljes kiadását.