A Lányok Lapja tudósítása a szerb-török háborúról

Az 1876-ban megkezdődő szerb–török háború a szerbek Török Birodalom alóli függetlenedésének jelentős próbálkozása. Bár a tényleges függetlenné válásra a szerbeknek még várni kellett, mindenképpen meghatározó volt számukra ez a háború.

A korabeli női lap, a Lányok Lapja segítségével betekintést nyerhetünk a hadieseményekbe, és érezhetővé válik az akkori magyar közvélemény hozzáállása is az eseményekhez. A Lányok Lapja több, nőknek szóló társához hasonlóan igyekezett minden téren kiszolgálni a kisasszonyok és hölgyek szellemi igényeit; ebbe tartoztak az aktuális eseményekről írt, gyakran érzelmekkel átitatott beszámolók, tudósítások.

Szerbiában 1868 után Milán fejedelem kerül a trónra, aki a kis balkáni állam életében nagy változásokat hoz. A 70-es évektől a közhangulat az uralkodása ellen alakult: a pánszláv eszmével szemben túlságosan törökbarát volt, nem támogatta a boszniai felkelést a török uralom ellen. 1876-ban mégis beállt a birodalom elleni lázadások sorába népe közhangulatának megnyugtatása érdekében.

A témához kapcsolódóan ekkor tudósít elsőként a Lányok Lapja, az 1876. június 15-i számában:

„A kis szomszéd, Szerbia bezzeg alábbhagyott háborus készülődéseivel. Mióta az uj szultán trónra lépett, nagyon elhallgatott. Addig alig fért a bőrében, minden pillanatban várni lehetett, hogy átlépi seregével a határt s rátör a félhold szent birodalmára. Most csendes a kis ország, legfeljebb azon búsul, hogy mért költött el annyi pénzt a háborus készülődésre.”

Már az első híradásból is érezhető a lap szerkesztőségének véleménye: Szerbia a „kis szomszéd”, a törökök országa pedig a „félhold szent birodalma”. Még alig kezdődtek meg az események, a szerkesztőség máris kárhoztatja a szerbeket.

Milán fejedelem látta, hogy az országa nem áll készen egy háborúra, de a közvéleményt már nem lehetett befolyásolni, 1876 júliusában Szerbia és Montenegró is hadat üzent a Portának.

1875-től az orosz közvéleményt megbabonázta a törökök elleni háború víziója. A tömegek a szlávok felszabadítását látták ebben a háborús eszmében. Oroszország nem tartotta szükségesnek a tényleges hadba lépést, elegendőnek tartotta, ha Szerbiát és Montenegrót támogatja anyagilag és erkölcsileg. Utóbbit a Danyilevszkij által képviselt szlavofilizmus eszméjével felvértezve. A Szláv Bizottságba nagy mennyiségben folytak be adományok a délszláv küzdelmek támogatására.  Ezeket pedig közvetlenül a helyszínre küldték.

Július 9-én újabb tudósítás születik a Lányok Lapjában. Immáron nem csak egyetlen rövid cikk, hanem terjedelmesebb formában taglalják a hadi eseményeket, s közben kisebb hírekkel reflektálnak az egyéb, szerb–török konfliktushoz kapcsolódó történésekre.

„Rövid pár hét alatt nagy dolgok történtek hazánk déli szomszédságában. A kis Szerbia addig addig fészkelődött s készült, mig a mult hó utolsó napján megizente a háborut Törökországnak. A szerb hadsereg zászlói ünnepélyesen megáldattak, s az ifju fejedelem serege élén a határszélekre vonult. Mingyárt másnap megkezdődtek az ellenségeskedések, a szerb sereg török földre akart hatolni. A törökök hatalmas ellenállást fejtettek ki s nemcsak hogy a szerbek szándéka nem sikerült, sőt ellenkezőleg a törökök foglaltak el egy szerb erőséget, miután a felkelők közül kétezer harcost kardélre hánytak. Azóta nap nap mellett folytonosan bömbölnek az ágyuk, hol itt, hol ott folyt a csata. A törököknek nagy zavart okoz a kis Montenegró, hol szintén kitört a lázadás, s a fejedelem, Nikita [1860-1910 között fejedelem, majd 1918-ig Montenegro királya I. Miklós néven], hadseregével nyugtalanitja a határszéleket. Hozzáértők mind a mellett azt mondják, hogy a török diadalmaskodni fog az összes felkelő apró cseprő országokon, ha csak más hatalmasságok nem elegyednek a háboruba és a felkelők segitségére nem sietnek, a mi birodalmunk ilyen beavatkozásra épen nem gondol, hanem tartanak az orosztól, kivel rokonfaju nép a szerb.”

Szintén ugyanaz a lapszám beszámol a szerb hátország eseményeiről is. Az otthon maradt nők a sebesült férfiak javára tépéseket készítenek. A fejedelem felesége [Natalija] Belgrádban nők egy csoportjával a naponta kétszer érkező, sebesülteket szállító vonatokat látogatja. A rövidebb tudósítás igen letargikusan zárja sorait:

„Puszta és kietlen most e kis ország, fennakadt ott munka, ipar, törvénykezés.”

Azonban a szerbek a hátországon kívül is igyekeztek ügyüknek támogatókat szerezni. A szerkesztők beszámolnak arról is, hogy egy Mileties [Svetozár Miletić, országgyűlési képviselő] nevű személy, aki a magyar országgyűlésnek is tagja, az ország déli részén élő szerbeket is izgatta. Ezért hazaárulás és felségsértési vádakkal elfogatták.

Augusztus 6-án már a felgyorsult eseményekről tudósítják a magyar kisasszonyokat. A szerkesztők lényegében már elkönyvelték a gyors török győzelmet, és Szerbiát mint a nyomor földjét ábrázolják.

„A keleti csatatéren most már gyorsan fejlődnek az események. A törökök nagy erővel nyomulnak befelé a szerb határokon, némely ponton már szerb erőditéseket is foglaltak el, s kétségtelen, hogy rövid időn döntő ütközetre kerül a sor, s a törökök teljesen uraivá lesznek a szerencsétlen kis országnak, melyben az inség, a nyomor már most is irtóztató mérveket öltött. A döntő csata hire minden órában megérkezhetik.”

1876. augusztus 20-i számban a harctéri tudósítás folytatódik:

„A keleti harctér még mindig a véres események szinhelye. Ujabban ugyan nagyobb összeütközések nem voltak. Több jel oda mutat, hogy a szerbek békét ajánlanak, s ezt annyival inkább tenniök kell, mivel Oroszországra nem számithatnak. Belgrádban a skupcsina-választmány közelebb ülést tartott, s sokan a béke mellett nyilatkoztak. ha a Drina hadseregnél levő választmányi tagok haza érkeznek, akkor fognak végleg határozni. Szerbiában a kormányválság is a küszöbön áll, Risztics [szerb miniszterelnök és külügyminiszter] lemondását az európai államok követei is sürgetik. Milán is megelégedett vele, miután a háboru tovább folytatásának a fejedelem sem barátja. Oroszország nem akar beavatkozni, csak a keleti keresztyének sorsát kivánja javitani. Törökország pedig hallani sem akar arról, hogy a lázadó Milánnal alkudozzék, hanem nyomul előre Belgrádig. Murád szultán már kint jár s igy állapota – ha igaz – javult. Anglia még mindig csak hallgat. A csatatérről legujabb hir, hogy Saib pasa [a háború után tüzérségi parancsnok] Krusevácot bevette.”

A tudósítások elérték céljukat: az olvasóközönség az olvasói levelek rovatában immáron a harcoló felek után érdeklődik. Az 1876. augusztus 20-i lapszámban Montenegróra voltak kíváncsiak. A levélben érződik a Montenegróról való vélekedés is:

„Igen lekötelezne, ki pontosan tudná velem közölni, hogy Montenegrónak a legutóbbi adatok szerint mennyi lakossága volt, s az országocska milyen nagy? Tisztelettel: F. Jolánka”

Az augusztus 20-i lapszám sok más, kapcsolódó aprósággal is szolgál. Ferenc József üdvözletét küldte Milán fejedelemnek, fia, Mihály születése alkalmából, akinek keresztapja maga az orosz cár lett. A szerb háborúnak az Osztrák–Magyar Monarchiára gazdasági hatása is volt, a hús drágult Budapesten, mivel Szerbiából a barmok behozatalát betiltották.

Szeptember elején a harcok még mindig igen keservesek a Balkánon:

„A Szerbiában folyó háboru még mindig irtóztató mértékben pusztit. Most Alexinác igen erős szerb várat ostromolják a törökök, ha ezt beveszik, akkor aztán nyilt uton mehetnek az ország belsejébe. Épen ezért elkeseredetten védelmezik a szerbek ezen fontos erőségüket. Már tiz nap óta folyik a rettenetes harc. Mi lesz ezen vérontásnak vége, nem lehet tudni. Beszéltek békekötésről, de ez még bizonytalan, a török addig nem akar békét kötni, mig egészen meg nem alázza a lázadó országot.”

Szeptember 3-án a szerb–török háború kapcsán megtörténik a „szokásos” haditudósítás, ám mellette megjelenik egy újabb hátországi hír, azonban a Török Birodalomból.

„Mig a török seregek vitézül harcolnak Szerbiában, azalatt odahaza Konstántinápolyban nagy dolgok történek. Murád szultánt [V. Murád 1876. május 30. és augusztus 31. között uralkodott], ki mindössze is pár hónapja uralkodik, trónjától megfosztották, mivel őrült volt s igy nem kormányozhatott. Helyette öcscsét, Abdul Hamidot [II. Abdul Hamid 1909-ig lesz szultán] kiáltották ki uj szultánnak.”

A közlésekből a „Lányok Lapja” olvasói láthatták, miként nyomul előre sebesen a török haderő. Szeptember 18-án azonban már némi fegyvernyugvásról adnak hírt:

„A szerb–török háborúban némi szünet állott be. Az európai hatalmak békét akarnak eszközölni, s felszólitották az uj török szultánt, hogy adja elő békefeltételeit. A törökök csak úgy hajlandók a békére, ha Szerbia tiz millió fr. hadisarcot fizet, s megengedi, hogy főbb váraiban a törökök katonaságot tarthatnak. Persze, ezen feltételek a szerbeknek nem tetszenek, s rimánkodva kérik az európai hatalmakat, hogy eszközöljenek ki enyhébb föltételeket.”

A béke azonban nem köszönthetett be hosszú időre, október 8-án már újabb hadi cselekmények kezdődtek. Azonban a részletes tájékoztatás helyett Dolinay Gyula lapja némi oknyomozással is megpróbálkozik. Igyekszik a háttérben húzódó történéseket is az olvasók elé tárni:

„Kétheti fegyvernyugvás volt a harcoló felek közt. Ez idő alatt elnémultak az ágyuk, szünetelt az öldöklő háboru. De mikor letelt a kölcsönösen kötött rövid béke, ismét megkezdődött az ádáz harc, s folyik azóta szakadatlanul. Az európai hatalmak mint már régen, ugy most is törik fejüket az állandó béke helyreállitásán, hanem hát hasztalan minden tervezgetés, halomra dönti azokat az orosz, ki pénzzel, katonával s fegyverrel segiti a szerbeket. A napokban az orosz cárnak egy benső embere járt Bécsben Szumarakoff [Felix Sumarokov-Elston 1875-től Kharkov katonai vezetője], aki uralkodónknak levelet hozott Sándor cártól [1855–1881 között Oroszország cárja]. Ebben a levélben azt izente a hatalmas cár, hogy ragadjunk fegyvert, törjünk be Bosniába, ő meg majd Bulgáriába vezeti seregét, s igy, e kettős támadással kényszeritsük a törököket arra, hogy az uralma alatt álló tartományokat külön álló országokká tegye. Erre a levélre a mi királyunk tagadó választ adott, s most aztán izgatottan várja az egész világ, hogy valjon Oroszország egymaga fog-e Törökországra rontani?”

„Szerbiának végkép letünt a szerencsecsillaga.” Kezdte a november 5-i tudósítását a Lányok Lapja. Nagy vonalakban összegzi az eddigi eseményeket és már csak a békekötésről ábrándozik a tudósító, ám egy újabb ellenséget emel a háborús színtérre, Oroszországot:

„Szerbiának végkép letünt szerencsecsillaga. Az elbizakodott nemzet ugyan keservesen lakol telhetetlenkedéséért s rajongó nagyravágyásaért. A csatatéren sehol sem mérkőzhettek meg a diadalmas török hadsereggel. Csatát csata után vesztettek, s most legközelebb a mult hó utolsó napjaiban elfoglalta a török legnevezetesebb erőditményüket Alexinacot, Déligradot és Krusevacot. A szerb seregek mindenütt kegyetlenül megverettek, tömérdek lőszer s fogoly lett a törökök martalékává. Ekkor a megsemmisült szerbek irgalomért fordultak Oroszországoz, aki csakugyan kierőszakolta a békekötést, mit a török két hónapra engedélyezett. Tehát két hónapig béke leend, s ezalatt az európai hatalmak közbenjárók lesznek a béke végleges megkötésében, ha ugyan meg nem hiusitja azt Oroszország, kiről nem lehet tudni, hogy mit akar: háborut-e vagy békét?”

A háború alatt a magyar közvélemény, ahogy a lap tudósításaiból is jól látható, végig a törökök pártján állt. A magyarok törökszimpátiája 1849-ből ered, mikor is az emigráns szabadságharcosok nagy számát fogadták be, mentve meg ezzel az életüket. A magyarok nem voltak restek meghálálni e cselekedetüket:

„Törökország mellett tüntetést rendezett a pesti fiatalság. Egyetemi tanulók fáklyás menetet akartak rendezni a pesti török konsul tiszteletére, s erre vonatkozólag nagy előkészületet tettek. Azonban a rendőrség nem engedte megtartani a tüntetést. Mindazáltal a kijelölt napon, mult hó 26-án ese, temérdek nép gyült össze az országuton, s lovas rendőröknek kellett beavatkozni, s a tömeget széttolásra kényszeriteni. Most pénzt fognak gyüjteni a török sebesültek számára s e célból felhivásokat bocsátanak ki az ifjusághoz és a nőkhöz.”

A december 3-i szám a magyar ifjúság további támogatásáról ad hírt, amelyből kiderül, hogy a sebesült török katonákat segítik meg:

„A török sebesültek javára országszerte megindultak a gyüjtések. A budapesti egyetemek tanulóifjuságából alakult bizottság már eddig is szép eredménynyel vezette a gyüjtést. A folyó hó folytán egy nagyszerü hangversenyt rendeznek a jótékony célra, s országszerte szándékoznak a törökök javára mulatni a farsang alatt.”

A szerb–török háborúval kapcsolatosan már csak a békekötés hírei kerülnek terítékre a lap hasábjain. A december 3-i szám az oly áhított békéről ír, de előrevetíti az újabb háború képét is.

„A béke helyreállitása érdekében az európai hatalmak még egy utolsó kisérletet tesznek, tanácskozásra küldik meghatalmazottaikat. Ezen tanácskozás „konferencia” f. hó 12-én Konstántinápolyban fog tartatni. Előre tudják, hogy nem sok eredménye lesz, de hát lelkiismereti dolognak tartják a világ urai minden lehetőt megtenni a béke érdekében, hogy az utókor ne vádolhassa őket. A béke helyreállana, ha Oroszország kivánságait teljesitenék. De az a kivánság sem több sem kevesebb, minthogy a török engedjen át országából egy jó darabot, Bulgáriát, az oroszoknak. Ezt a török nem teheti s nem is akarja tenni, igy tehát elkerülhetelen a háboru, ha csak a végzet valami csodálatos módon még utját nem állja a borzasztó vérontásnak.”

1876 tavaszán a török palotaforradalom vezetője Midhat pasa volt. Bár a szultánok sorra követik egymást, 1876 decemberében Midhat már nagyvezíri pozíciót tölt be. Ekkor elkészíti az ország alkotmányát, és a Török Birodalom alkotmányos monarchiává alakult át. Ennek köszönhetően a birodalom minden népe jogilag egyenlő lett. Ez az alkotmány éppen kapóra jött a törökök számára, mivel 1876 decemberében Konstantinápolyban tanácskozást tartottak az oroszok javaslatára a vesztes kis államok ügyében. 1877. január 14-én a Lányok Lapja így ír az eseményről:

„Nagy az öröm Törökországban. A birodalom minden népe alkotmányt kapott. Szabad lett az óriási nagy nemzet, képviselőket küld országgyülésre, mit eddig nem tehettek. A nép képviselői szabadon intézik az ország sorsát épen ugy mint nálunk. Másként is van oka örülni a töröknek, alkalmasint elmulik a vész feje felől: az orosz nem mer ellene háborut kezdeni.”

Mindeközben magyar küldöttség indult a török fővárosba egy díszkarddal, amelyet Abdul Kerim basának, „a szerbeket sok csatában megverő hősnek” ajándékoztak.

A tényleges békekötésre kitavaszodásig kellett várni. 1877. március 1-jei szám végre a háború lezárásáról ad hírt.

„Legnevezetessb ujság, hogy Szerbia és Törökország közt létre jött a béke. A szerb fejedelem országgyülést hirdetett s az országgyülésen (senptsinán) egybegyült képviselőknek személyesen előadta, hogy Szerbia végképen kimerült, hogy a hosszu ideig tartó háboru alatt a tönkre jutás széléhez ért, minélfogva nagyon kivánatos a békekötés. A szerb képviselők nem is soká tanácskoztak, hanem azonnal megszavazták a békét. Volt is okuk sietni, mert a török a legemberségesebb békeföltételeket nyujtotta. Nem kér a leigázott országból hadikárpótlást, nem foglalja egy talpalatnyi területüket sem, kegyelmet ad minden elfogott lázadónak. A béke megkötése után a szerb fejedelem azonnal feloszlatta a skúptsinát.”

A török kultúra és a törökökkel való szimpátia egyre csak terjed Magyarországon. Szintén a március 1-jei szám tudatja, hogy a fővárosban Erdődy Béla reáliskolai tanárnál lehet ingyenesen törökül tanulni. Az utcákon pedig a török divat szökkent szárba. A Lányok Lapja ekkor nyilatkozik a törökökről elsőként negatívan: „[…] átalában a divatban nagyon uralkodó lett a vörös szin, pedig szüntelen való alkalmazása nagyon izléstelen.”

A szerb–török háború török győzelemmel zárult. De a háttérben ott volt a nagy Oroszország. Ignatyjev orosz külügyminiszter az európai nagyhatalmaktól újabb reformprogramot próbált kicsikarni, ám azok nem engedtek. Már csak idő kérdése volt, hogy II. Sándor cár hadat üzenjen a Török Birodalomnak.

Vincze János Farkas

Felhasznált irodalom:

Lányok Lapja 1876–77. évi számai

Heller, Mihail: Orosz történelem. I. kötet. Az Orosz Birodalom története. Osiris Kiadó. Budapest, 2003.

Jelavich, Barbara: A Balkán története. I. kötet. 18. és 19. század. Osiris Kiadó. Budapest, 2000.