A koronavírus árnyékában: a kívánságokat teljesítő Sunahan túrája Isztambulban

A Türkinfo török nyelven író egyik szerzője, Sunahan Develioğlu Isztambulban lehetett egy olyan időszakban – a koronavírus miatti bezártság és utazásmentes élet után –, amikor számtalan ember vágyott már arra, hogy utazhasson, beleszagolhasson a tenger illatába, megkóstoljon valami finom török ételt, vagy igyon egy török kávét-teát.

Sunahan nem csak önmagára gondolt, hanem barátaira, ismerőseire is. Önzetlen módon felajánlotta, hogy bárki elmondhatja, mit tenne, ha éppen Isztambulban járna, és ő teljesíti a kívánságot. Élményeit Korona gölgesinde İstanbul kazan Suna kepçe című cikkében írta meg törökül. Most annak fordítását olvashatják, mely megpróbálja átadni a túra és az írás hangulatát. Vágjunk bele egy különleges utazásba!

 *****

Sirályrikácsolásra ébredtem reggel hatkor. Néztem a kékséget, melyet az ablakomból látok. Szerencsésnek éreztem magam azért, hogy a napot az égbolt látványával kezdhetem.

Amint kiléptem a kapun és zajt csapva becsuktam, megéreztem a tenger illatát. A nyelvemet kinyújtva, a bőrömet megnyalva sósnak éreztem annak ellenére, hogy előtte lemostam. A tenger sója lepett be. Jó kedvem kerekedett.

A lábam között tekergő macskával együtt sétáltam le a partra. Balomon az állandóan úton lévő kompok járta Márvány-tengerrel és a Selâtîn-mecseteket – azaz a szultánok vagy azok családtagjai által épített mecseteket – bámulva sétáltam Kadıköy irányába.

A bevásárlóutcában vásároltam a frissensült simitekből, a kisboltban vettem hozzá Karpert. Budapesten a Karper helyett mackósajt van. Simitet is találhatnék ott is, csak nem ilyen egyszerűen. Ha elmennék a török boltba… Gondolataimban egy pesti-kadıköyi vegyes reggelivel és a számba tömött simittel lehuppantam az első padra, ami az utamba esett és megreggeliztem, miközben a közösségi média volt a társaságom.

Ica… A kedves barátom egy fotót osztott meg, rajta a Török Légitársaság repülőgépének részlete. Talán Isztambulba ékezett ő is? Majdnem küldtem már egy üzenetet, mikor észrevettem, hogy egy tavalyi utazás emléke ez a kép. Icának hiányzott Isztambul, ez egyértelmű. Nekem meg Ica hiányzott. És még Eszter, Nóra, Erika is… Na meg további kedves barátaim: Mária, Edit, Kati. Elhozom nektek Isztambult, elég, ha kéritek.

Ekkor fogant meg az ötlet, ahogy máskor is minden ihletem evés vagy séta közben érkezik. Ez utóbbi egy kicsit lényegtelen lehet, de már nem törlöm ki. Van egy fogadalmam: amit leírok, úgy marad, tehát folytassuk.

Rövid üzenetet küldtem azoknak a barátaimnak, akikről feltételeztem, hogy hiányzik nekik a város: „Isztambulban vagyok. Mit szeretnétek, mit tegyek meg itt helyettetek? Az új cikkem témája is ez lesz.”

Az érkező válaszok alapján készült egy lista. A barátaim nevében bolyongtam a városban, na meg ettem-ittam, jegyzeteltem. A listán az egyes számú kívánság Évától, a Türkinfo önkéntesétől érkezett.

„Nézd meg helyettem a kadıköyi falakra festett muralokat!”

Azt mondja, „Kadıköy” – az közel van hozzám. Azt mondja, „Nézd meg!” – ez is könnyű, hiszen csak látnom kell. Igen ám, de mi az a mural?

Angol kifejezés. Jelentése: fal. Egy művészeti ág. Utcai művészet, falfestmény…  Kadıköy önkormányzatának támogatásával 2018-ban már a 7. Mural–İstanbul művészeti fesztivált rendezték. Külföldről hívnak meg művészeket, akiket vendégül látnak, és akik Kadıköy utcáit műveikkel díszítik ki.

Szégyellem magam, nem tudtam erről. Valahol mélyen azért mégis emlékszem erre. Hallottam vagy talán csak a szégyenem takargatására érzem úgy, hogy hallottam, de lehet, hogy valóban így van. Megkérdeztem a Google-t, és már írta is. Már el is szállt a tudatlanságom. Hozzájárulásuk miatt köszönet Évának és a Google-nak, de nem is húzom tovább ezt a vonalat.

Ott nálunk, vagyis Kadıköy és Yeldeğirmeni kerületben a házak fala festményekkel van tele, ez majdnem olyan, mint egy szabadtéri múzeum. A kisebb utcákban, az olyan helyeken is, ahol a legkevésbé számítunk rá, egyszer csak felbukkannak. Mindenhol ott vannak. A nyílt utcán, a zárt helyeken, a falakon, a plafonokon, a templomban, a lemálló vakolatú házakon. Olyasmi, mint egy modern freskó.

Egyet választok az utcánk feletti taxiállomással szembeni gimnázium faláról – ennyire ügyesen tudtam körbeírni a helyet –, a pontos címe: a Moda Caddesi úton található Kadıköy Mesleki ve Teknik Anadolu Lisesi (lányok szakközépiskolája). Készítője Highero, aki barátaival együtt 2016-ban festett. Malálát ábrázolja, akinek híres mondása: „Egy gyermek, egy tanár, egy könyv és egy toll meg tudja változtatni a világot.”. Malála Júszafzai falra festett portréját Éva kedvéért mutatom meg. (Szívből köszönöm! – a fordító)

Malála Nobel-békedíjas pakisztáni aktivista. 1997-ben született, a Z generáció tagja. A kétezres években, amikor a tálibok vették át a hatalmat, megváltozott az élete. Egyedül nem léphetett ki az utcára. Mikor ez már a tanuláshoz való jogát is befolyásolta, döntést hozott. Mindössze 12 éves volt, mikor harcba kezdett a lányok oktatáshoz való jogáért. Világhírét egy riportnak köszönheti, amit a New York Times készített. Mikor 15 volt, a tálibok meglőtték a fejénél és a nyakánál. Erre emlékszem is, és arra, hogy sírtam miatta. A kis Malála csodának köszönhetően maradt csak életben. Ennek hatására Pakisztánban milliók mentek az utcára, majd többek között az oktatás tiltására vonatkozó szabályt is megváltoztatták. Ami csak történhet, az bizony a fiatalok miatt történik. A világot és Törökországot meg fogja változtatni a Z generáció, én hiszek ebben. Malála születésnapja július 12-én van. Az ENSZ ezért Malála nappá nyilvánította, onnan tudom a dátumot. Boldog születésnapot, Malála! Éljen a Z generáció! Üdv neked, Éva!

A következő…

“Mária lahmacun receptje”

Mária pesti lakásában és asztalánál sok vendég megfordul. A legjobb, a legeslegjobb török ételeket Mária készíti nekünk. Ezt írta: „Az én kedvemért egyél valahol egy lahmacunt vagy egy gözlemét, de úgy, hogy megnézed, hogyan készítik!”

„Boldogan megteszem.”- Szívesen, Máriám!

Kadıköy kerület, Serasker út: a Borsam Taş Fırın nevű sütödében vagyok. Pont olyan hely, amilyet Mária kért. Három mester dolgozik egymás mellett. Az egyik a kinyújtott tésztára teszi a tölteléket, a másik betolja a kemencébe. Ennek a kettőnek a maszkja letolva az álla alá, szájuk-orruk nyitva. A harmadik kesztyűben, maszkban van, ahogy a szabály előírja. Ő a sütőből kivett forró lahmacunt egy falapra teszi és szervírozza. A forró sütőben sült, a koronavírus ezt nem éli túl – győztem meg magam és eldöntöttem: meg fogom enni.

„Mester” – kezdtem a társalgást. „Egy lahmacunt és egy ayrant, na meg egy receptet kérnék a magyar barátom számára.” A mester kellő komolysággal kezdi a hozzávalókat sorolni: „Egy kg darált hús. 250 gramm juhzsír. Egy kiló húshoz másfél kg hagyma kell. 300 gramm petrezselyem…”

(Mária! Pontosan ugyan nem értek hozzá, de nem tartom túl megbízhatónak a receptet. Grammban megadni a petrezselymet? – Istenem, istenem.)

„… másfél kg paradicsom. 100 g sűrített paradicsom, ha jó piros a paradicsom, nem biztos, hogy kell. 200 gramm só.)

(Mari, nehogy megcsináld ezt a receptet, hantázik!)

„Mester, biztos az a 200 gramm só?”

Kételkedésem miatt a só mennyisége hamar lecsökkent 1 evőkanálra, és a folytatásban is áttért a grammról a kanállal való mérésre.

„Fél kanálnyi édes paprika, fél kanálnyi csili, egy teáskanálnyi fekete bors. Ha szereted, mehet bele egy kanálnyi őrölt kömény is. A tészta nem élesztős. Egy kis só, 10 lepényhez fél kanál. A tészta félkemény legyen. Egy lepényhez 70 grammnyit nyújtunk. Az átmérője 27 cm. Hol készíted ezt a lahmacunt?”

„Konyhában. Nem én. A barátom, Mária.”

„A házias lahmacunhoz a juhzsír helyett olívaolaj vagy más növényi olaj is mehet.

Házias lahmacun? A mester helyett a Google-t kérdezem inkább. Van ilyen. Meghatározása: otthon készítjük el a tölteléket. Ahhoz, hogy kész lahmacun legyen belőle, bevisszük a sütödébe, ahol csak a munkadíjat és a tészta díját fizetjük. Azaz röviden: a töltelék tőled, a tészta tőlünk.

Kedves Mária, ha nem is kaptunk tökéletes receptet, a lahmacun finom volt. Részemről ennyi. Méltó a munkás a bérére. A lahmacunügy végére pontot tettem.

“Judit egészségére!”

Vegyük csak azt a listát, és nézzük, mi a következő kérés!

Egy kedves barátom, Judit, azt kérte, hogy bárhol Kadıköyben igyak helyette bort. Nagyszerű! Ha ihatunk whiskyt a çiğ köftéhez, miért ne ihatnánk rozét a lahmacun után? Judit kedvéért Kadıköy kerületben a Caferağaban található Viktor Levi Borházba megyek. A kertje ebben a melegben pont, mint egy oázis.

A régi villa bejáratánál megmérik a hőmérsékletemet. Annak ellenére, hogy nem vagyok fertőzött, minden alkalommal izgulok egy kicsit. Örülök, hogy beengednek. Minden asztalon van kézfertőtlenítő. A papírszalvétákat nejlonba csomagolták. Az arca előtt műanyag lapot viselő pincér veszi fel a rendelésemet. Egy rozét kérek. A borostyánszínű italom nagyon elegáns kehelyben érkezik. Előveszem a táskámból – a máskor tepsi megfogására használt – sütőkesztyűmet, és azzal fogom meg a még ennél is nagyobb poharamat. Mikor a borostyán színű boromat a kehelyből áttöltöm a poharamba, a pincér csodálkozva néz rám. Mintha ő maga normálisan nézne ki! A maszkom, a kesztyűm, a fertőtlenítőm és a poharam mindig nálam van. A rozé a hatalmas pohárnak csak az alján lötyög. Nem nagyon hihető, hogy bor, inkább olyan, mintha whisky lenne. Az asztronauta formájú pincértől kérek még egy szódát is. A magyarok nagyon szeretik a szódával hígított bort. Ilyen melegben hűsítő céllal jó sok fröccsöt isznak. A boromat én is fröccsé alakítom. Remélem, Judit sem bánja!

„Kati bikája”

Ahogy érkezik az este, lassan hűvösödik. Ám nincs akadálya, hogy halogassam a hazatérést. A mai napot Kati kérésével fejezem be. Az első barátom ő Magyarországról, 1986 óta ismerjük egymást. Kimondani könnyű, ám 34 év telt el azóta. Több ő, mint barát, testvér. Szeretné látni a „bikát”.

A Harcoló bika szobra Abdul-Aziz szultán azon gyűjteményéből egy, mely 24 állat szobrát tartalmazta. Szerintem a neve nem „harcoló bika” kellene hogy legyen, hanem „utazgató bika”. Hiszen évek óta költözik innen oda. Beylerbeyi, Çırağan, Dolmabahçe, a Yıldız-palota kertje, a Bilezikçi tanya Sarıyerben, a Spor ve Sergi épülete, majd a kadıköyi Şehremaneti épület elé és legutóbb Altıyolba. Most aztán a kerület nevét is adó hat út (altı yol) kereszteződésében található kis téren áll. Az írásos források szerint 1864-ben egy francia szobrász, Isidore jules Bonheur készítette.

A kadıköyiek annyira magukénak érzik a bikát, mintha egy bronzba öntött személy lenne. Ha egy címet magyaráznak el, így kezdődik: a bikától… Például a bevásárló- és sétálóutca a bikától felfelé indulva kezdődik. A számunkra oly fontos bika mindannyiunk számára egy találkozási pont. A lányok, akik éles hangjukon azt kiáltják, „A pokolba!”, az egyformán öltözködő bajuszos fiúk vagy a tüntetők mind-mind ott vannak.

Nagyon sok a vele fotózkodó vagy a bika ezen-azon részét megérintő is. Felöltöztetik, feldíszítik, a szarvára még bevásárlószatyrot is aggatnak. Megyek én is, megnézem a bikánkat, felmászok rá, és Kati kedvéért eléneklem az „Estergon Kâl’ası bre dilber…” kezdetű dalt, ugyanis az én Katim esztergomi. Lehet, hogy spicces vagyok? Lehet, hogy a második fröccsöt nem kellett volna meginnom?

Megjegyzés: Kedves Kati, csak a kedvedért, elölről, oldalról, hátulról rengeteg sötét és homályos fényképet készítettem. Ez a legélesebb. Bocsáss meg!

Egyet aludtam, majd felébredtem. Hol is tartok?

„Kedves Sunahan! Kérlek, szállj fel egy hajóra, és a híd alatt lassan áthaladva kortyolgass el egy teát, és helyettem végy egy mély lélegzetet! Szeretettel: Eszter”

Eszter, a Katona József színház színésznője, művész, életem élete, a szívemet szépséggel telehintő barátom. Kedves Eszter, persze, hogy felülök helyetted egy kompra.

„Eszter, Ica, Ági, Tarık kedvéért”

Különböző országokban ragadva, több városban karanténba kerülve értem végül Isztambulba, ahol 4 hónap után először szállok tömegközlekedési eszközre.

Nincs készpénzes jegyvásárlás. Az elektronikus jegyet használva jutok át a bejáraton. Semmihez nem érek, úgy szállok a kompra, a külső fedélzeten állva utazok. A fodrozódó hullámokat és a kékséget figyelem. A távolban látszik a Kız kulesi. Ica – akivel a Türkinfóban dolgozom együtt – azt írta, nagyon szereti ezt a helyet. Eszter kérésének teljesítése közben Icáé is teljesült. A szemeim Ica szemeivé lettek, miközben nézem a tornyot.

Az árus elkezdte hordani a teát, papírpoharakba töltve. Nem csak Eszter, több más barátom is hasonló kéréssel fordult hozzám: Ági – az ételreceptek szerzője – kérte, hogy „A Boszporusz mellett igyál egy teát!”. Tarık – a Türkinfó alapítvány elnöke – azt írta, hogy „Egy kávézóban, kilátással a Boszporuszra, igyál egy teát!”.

Nos, akkor… Budapestről Eszter, Ági, a IX. kerületből Tarık / S valahány név a naptárba… Én most értetek kiáltom: Egy teát, kérem!

„Anikó kedvenc helye”

Amikor a komp kikötött Beşiktaş kikötőjénél, az utasok – sorban, és az előírt távolságot tartva – elkezdtek leszállni. Én utolsóként maradtam. Most az következik, hogy Anikó kérésére Ortaköybe menjek.

Sorban hagytam el a szultánok fiai és a Çırağan-palota kiszolgálói számára épített Feriye-palotákat (másodrangú paloták), a Kabataş és Galatasaray Gimnáziumokat, az ortaköyi rendőrséget, a szultánák tengerparti villáit, amikor megérkeztem a kumpirt kínálók utcájához, és már eléggé fáradt is voltam. A csodálkozásom felülmúlta a fáradtságomat. A környéken sem egy ember, sem egy krumpliárus. Az úttest beszakadva, az út felásva.

Kényszerből a mellékutcákon haladtam tovább. A rumeli ortodox templom, az örmény templom, az Etz ha-Hayim zsinagóga mellett elhaladva megérkeztem Anikó kedvenc helyére, az Ortaköy mecsethez, eredeti nevén Büyük Mecidiye Camii, melyet Abdul-Medzsid szultán építtetett. Az akkori modernizáló időszak egy példája. A mérnöki munkát a Balyan család végezte. Ezen modern tervezés miatt ún. cemaatsiz mecset (nem szentelik fel, nem helyeznek oda imámot) maradt jó hosszú ideig. Ahogy az 1800-as években sok más épületet, ezt is súlyos kölcsönök árán építették. Még ha az épület nem is gyönyörűséges, az elhelyezkedése kitűnő. Pontosan a tenger partján áll, a Boszporusz-híd lábánál. A mecset és a kikötő között helyezkedik el az Ortaköy tér.

Lehuppantam egy fa alatt. Figyeltem a téren a madarakat, egy éppen halat fogó boldog horgászt, egy tankert, amely eltakarta előlem a Kız kulesi látványát, majd a mögötte érkező óriási hullámot, amint kicsap a partra, rögtön utána egy, a hullám által eláztatott kutyát, és mindent, amit azon a reggelen Oratköy lassú ritmusa elém sodort. Anikó kedvéért.

Szerző: Sunahan Develioğlu – Türkinfo

Fordította: Erdem Éva – Türkinfo