A magyar altajisztika három iskolateremtő tudósa Németh Gyula (1890–1976), Ligeti Lajos (1902–1987) és Fekete Lajos (1891–1969).

Az összehasonlító altajisztika, a turkológia, a mongolisztika, s mind emellett a sinológia, a tibetisztika és a magyar őstörténet területén egyaránt otthonosan mozgó, s maradandót alkotó Ligeti Lajosnak nehezebben jutott katedra, mint Némethnek. Ligeti mindössze tízenkét évvel volt fiatalabb Németh Gyulánál, de egyik mestere Németh volt. Németh mellett Gombocz, és a szlavista Melich volt nagy hatással rá budapesti egyetemi évei alatt.
Ligeti párizsi tanulmányai (1925–1928) után hároméves tanulmányútra (1928–1931) utazott Belső-Mongóliába, ahonnan páratlan értékű mongol és tibeti fanyomat-gyűjteménnyel tért haza. Tudományos eredményeiről több ízben is beszámolt szakmai fórumokon, de megtette ezt a nagyközönségnek címezve is, egy lebilincselően izgalmas könyvben (Sárga istenek, sárga emberek. 1934).Ligeti fontos eredményeket hozó afganisztáni gyűjtőútja (1936) után kapta meg tanári kinevezését a Belső-ázsiai Tanszékre (1939).
1941-ben elvállalta a Magyarságtudományi Intézet igazgatását is, sőt 1942-ben átvette a Kelet-ázsiai Tanszék vezetését is a budapesti egyetemen.
Tanítványa volt többek között Halasi- Kun Tibor, Sinor Dénes, Györffy György, Schütz Ödön, Diószegi Vilmos, U. Kőhalmi Katalin, Bese Lajos, Lőrincz László, Kara György, Róna-Tas András, Sárközy Alice, Melles Kornélia, Tatár Magdolna.
A 20. század harmadik meghatározó tudós-tanár egyénisége, Fekete Lajos, a turkológia speciális – Németh és Ligeti tudományos érdeklődéséhez mérten kétségkívül szűkebb – területén tevékenykedett. Fekete a török hódoltság korából származó iratok, a török diplomatika és mindenekelőtt a paleográfia meghatározó jelentőségű, nemzetközileg is kiemelkedő kutatója volt.
Módszeresen gyűjtötte a 150 éves török hódoltság alatt keletkezett török nyelvű dokumentumokat, olyan török anyagokat tett közzé (pl. az Esterházy-levéltár anyaga, az esztergomi szandzsák 1570. évi adóösszeírása, a budai számadás könyvek), amelyek nélkül nem lehetne hitelesen megrajzolni a a hódoltság kori magyar nép történetét. Legkiemelkedőbb munkái azok a – máig kézikönyvnek számító – paleográfiai bevezetések (Einführung in die osmanisch-türkische Diplomatik der türkischen Botmäßigkeit in Ungarn. 1926; Die Siyaquat–Schrift in der türkischen Finanzverwaltung. Beitrag zur türkischen Paläographie mit 104 Tafeln. I–II. 1955), amelyek ismeretanyaga nélkülözhetetlen a régi török írástípusok olvasásához.
Fekete kiváló tollú történész volt (Budapest a törökkorban. 1944; Szülejmán szultán. 1967), aki nyelvészeti kérdésekkel is foglalkozott (a magyarországi török helynevekkel, személynevekkel, a török nyelv hódoltságkori magyar jövevényszavaival). Fekete kiemelkedő tanítványa az iskoláját továbbéltető Káldy Nagy Gyula, Hazai György, Matúz József, Hegyi Klára.
/mek.niif.hu