A “harmadik elüzetés?” – egy szíriai örmény város sorsa

A Közel-Keleten fölöttébb különös “vetélkedés” kezdődött két halálos ellenség között. Mintha a küzdő felek emberbaráti jótettekben keltek volna versenyre egymással, s mindegyikük – Basár el-Aszad szíriai elnök és Recep Tayyip Erdoğan török miniszterelnök – egyaránt magának igényelné annak érdemét, hogy egy szíriai kisvárosban felkarolt és meg is mentett örményeket, akiknek a közössége oly sok kegyetlen sorscsapás ellenére is mindeddig fennmaradt.

Furcsa módon azonban most egyedül Damaszkusz dicsekedhetett el azzal, hogy elismerő levelet kapott Örményország államfőjétől. Ebben Szerzs Szargiszján mindenekelőtt kifejezte mélységes aggodalmát azoknak az örményeknek a sorsáért, akik a március végén az észak-szíriai térségben kirobbant fegyveres összecsapások során a felkelők által elfoglalt Kaszab városában rekedtek vagy onnan elmenekültek.

A jereváni elnök a továbbiakban megköszönte Aszadnak, hogy emberei sok kaszabi örményt elszállítottak Latakia kikötővárosba, s ezzel megóvták életüket. Ezután következett a levélnek az a része, amelyet szó szerint idézett a Taraf című török független baloldali napilap. Ez volt egyben az a rész is, amelyet a török közvélemény nyilvánvalóan megütközéssel fogadott. Ilyesmit ugyanis legkevésbé várt volna egy olyan zsarnok dicséretére szólóan, mint amilyen Aszad, akit a világ egyáltalán nem “humanista oldaláról” ismer. Márpedig Szargiszján éppen neki és a “szíriai illetékeseknek” nyilvánította háláját, “amiért megmentették azokat az örményeket, akik a “török katonák légióinak” támadásai nyomán történelmük folyamán immáron harmadszor kényszerültek házaik elhagyására”. Mint írta, “mindannyian jól ismerjük Kaszab városának történelmét. A múlt évszázadban az itteni örmények már gyászosan megtapasztalhatták az elűzetés poklát. A kaszabi örmények az oszmán hatóságoktól előzőleg már két alkalommal is elszenvedtek úgynevezett áttelepítést, törökül tehcirt. 1909-ben, majd főként 1915-ben.” (Amikor – akkori szépítő kifejezéssel – “áttelepítésnek” nevezett tömegmészárlások áldozataivá váltak).

Hogyan? Most is mindezt “török katonáktól” szenvedték el? Miként ezt a jereváni államférfi levelében állítja? – kérdezhetjük. Nem, ez legjobb esetben is nyilvánvaló pontatlanság, s ezt így senki más nem is állította. A kérdésnek azonban kétségtelenül van egy másik oldala, amely közvetve mégiscsak összefügg Szargiszján állításával, s amelyről vita van Törökországban. E problémát nézzük meg közelebbről!

Március végén hadműveletek folytak felkelők és kormányerők között Kaszab mezőváros közelében, amelynek lakossága még mindig 70-80 %-ban örmény volt. Az ősi település, amely alapítását a 11. századi önálló dél-anatóliai Cilicia örmény királyság korszakáig vezeti vissza, Hatay török tartomány és Szíria határán feszik, mintegy harmincöt kilométernyire Latakia szíriai tartományi székhelytől, szemben a túloldali Yayladağı török várossal. Az összecsapások során török oldalról lelőttek egy “légtérsértő” szír harci repülőgépet. A harci cselekmények – a szemtanúk, nyugati hírügynökségi és ellenzéki török sajtójelentések szerint – összefüggtek azzal, hogy kormányellenes lázadók “Törökország támogatásával” támadást indítottak Latakia tartomány birtoklásáért. A lázadókat állítólag Szaúd-Arábiából és Észak-Afrikából származó dzsihádista erők is támogatták, a kormánycsapatokat pedig Irakból érkezett síita milicisták és “törökországi arabok” osztaga segítette. Ez a vidék az alevita Aszad szülőföldje, hátországa és hittestvéreinek fő központja is, akik az elnök uralmának fenntartásáért küzdenek. A szíriai kormány hivatalos közlései szerint is a támadó felkelőket Törökország “katonai támogatásban” részesítette. Ezért az ENSZ főtitkárához és a Biztonsági Tanácshoz eljuttatott levelében “rendszabályokat” sürgetett Törökország ellen..

A támadók – akiknek felkelőcsoportjai közül több az al-Kaida nemzetközi terrorszervezet ”alvállalkozása” – ellenőrzése alá vonták a kaszabi határátkelőt is. Ez utóbbi fejlemény kiváltképp arra a megfigyelésre indította a határvidékre érkezett tudósítókat, hogy török területről, Hatay tartományból engedték be, sőt onnan “dobták át” Szíriába a legkülönbözőbb eredetű Aszad-ellenes lázadók fegyveres csapatait. Amberin Zaman, a The Economist című brit hetilap törökországi tudósítója a helyszínről élőszóban arról számolt be a CIVILNET örmény internetes tévéállomás műsorvezetőjének, hogy a hadműveletek a lakosság körében török oldalon is nagy aggodalmat keltettek. A fegyverropogás, a robbanások zaja jól hallatszik Yayladağıban, amelynek egyik mecsetjébe rakéta csapódott be. A város főiskolájáról kezdenek szétszéledni, hazaszállingózni a bentlakásos diákok.

Zaman asszony szerint a török fél “attól a reménytől sarkallva engedte át területén a szír felkelőket, hogy ez a friss erő Aszad ellenfeleinek javára billentheti a katonai erőegyensúlyt a jelenleg döntetlenre álló polgárháborúban. ”A török vezetés azzal számolt, hogy a tengerhez való kijutás, a “Kaszab városát is magában foglaló Latakia tartomány eleste kiheverhetetlen veszteséget okozna a szír kormánynak és személy szerint Aszadnak. ”Egy Kaszab melletti helységben már le is döntötték a korábbi diktátornak, Aszad apjának a szobrát. A térségben vívott harcokban elesett az elnöknek egy unokatestvére, Hilal is. A felkelők azonban végül is kiürítették Kaszab városát és visszavonultak.

A török kormány nyilatkozatban utasította vissza azokat az állításokat, amelyek szerint Ankara oly módon támogatja Kaszab térségében a szíriai ellenzéket, hogy e harcosoknak megengedi a területén való átvonulást. Sem így, sem más módon nem segíti őket a konfliktusban. Minden ellenkező tartalmú állítás légből kapott, és nélkülöz minden alapot – így Ankara. A szíriai ellenzék tagadta, hogy harcosai megtámadták volna a kaszabi örmény közösséget, és Anasz Abu Malik, a Szabad Szíriai Hadsereg (FSA), vagyis a rendszerrel szemben álló katonai erők parancsnoka kijelentette, hogy éppen ellenkezőleg, mindent megtesznek, hogy kielégítsék a közösség szükségleteit.

Mindennek ellenére a Los Angeles-i török konzulátus előtt tüntetést tartottak, amelynek résztvevői tiltakoztak a “török agresszió ellen”. Feltűnést keltő akcióba kezdett Kim Kardashian, amerikai színésznő, modell, divattervező és a bulvársajtó szexbotrányba keveredett egyik kedvence is. Az örmény családban született közösségimédia-személyiség tweetüzeneteiben felszólította barátait, hogy “támogassák és mentsék meg” Kaszab városát. Tweetjeiből úgy tűnik, mintha elfogadná hivatalos szír kormánytényezők állítását, miszerint az Aszad-ellenes felkelők bántalmazzák, sőt öldösik az örmény lakosokat, és megszentségtelenítik teplomaikat – írta a Hürriyet című liberális török napilap.

Történészek szerint Kaszab városa, ahová állítólag mások mellett legnagyobb erővel az al-Nuszra Front és egy másik “iszlámvédő” csoportosulás, az Anszár al-Sám harcosai törtek be, az örmény identitás, az örmény nyelv, a közös történelmi múlt és emlékezet legfontosabb szíriai őrzője. A hozzá hasonló itteni más örmény települések lakossága már korábban elvándorolt a nagyobb közigazgatási központokba, főként Aleppóba, esetleg beolvadt az átfogóbb szíriai keresztény közösségbe, vagy elhagyta az országot. A három éve pusztító szíriai polgárháború alatt sok örmény vándorolt ki Libanonba, Örményországba, Kanadába és az Egyesült Államokba. A polgárháború előtt mintegy hetvenezerre becsülték a szíriai örmények lélekszámát, ami nagyjában-egészében azonos volt a Törökországban megmaradt örmények lélekszámával is. Legtöbbjük Aleppóban élt, ahol számuk akkor még megközelítette a 40 ezret. Számuk máig 15 ezerre apadt. A kaszabiak kétezren lehettek a mostani hadműveletek előtt.

Kaszab és a Hatay török tartománybeli Vakıflıköy a két utolsó olyan örmény település, amely az Oszmán Birodalom korszakától egészen napjainkig lényegében megőrizte érintetlen jellegét. Kaszab nem csupán a vakációzó turisták által csodált festői szépségű földközi-tengeri üdülőhely, hanem egyben olyan kulturális örökség, valóságos történelmi ereklye is, ahol megtekinthetők a népirtás előtti örmény építészet épségben megmaradt alkotásai, a régi örmény lakóházak. Ezért a szíriai török beavatkozás – akár közvetlen, akár közvetett – aggodalommal tölti el a szíriai örményeket, akikben természetesen tovább él a népirtás emléke. Most pedig különösképpen aggódnak amiatt, hogy esetleg nem térhetnek majd vissza házaikba, múltjuk emlékeit őrző otthonaikba.

Az Anadolu Ajansi (AA) török hivatalos hírügynökség is részletesen beszámolt az esményekről, “a szíriai Aszad-rezsimért küzdő katonai alakulatok támadásáról a Latakia tartományban fekvő Kaszab városa ellen.” Tudósítója helyi forrásokból úgy értesült, hogy a rezsim harci gépei hordóbombákkal hajtottak végre légitámadást, s ezután Kaszab körzetéből sűrű sötét füst emelkedett a magasba.

Az AA szerint az FSA segített abban, hogy az örmények Kaszabból Törökországba menekülhessenek. Az ellenzéki erők szabad utat biztosítottak örmények egy csoportjának Yayladağı határváros felé. A kaszabi határátkelőnél a török kerület kormányzója, rendőrfőnöke és vámtisztjei fogadták őket. Előzőleg ellenzéki erők két kaszabi örmény nővért – a 80 éves Sirpuhi Titizyant és a 82 éves Saneniket – kimentettek otthonukból, és vittek át biztonságban a török Hatay tartomány Samandağ városába. “Egy napon tíz fegyveres jött be a házunkba, akikeről kiderült, hogy szír ellenzéki harcosok – mesélték el az örmény testvérek a török hírügynökségnek. Nagyon megijedtünk, de megnyugodtunk, amikor megkérdezték, hogy mire van szükségünk. Aztán étellel kínáltak, nagyon kedvesek voltak. Kértük őket, hogy vigyenek bennünket Latakiába, de ezt a kérésünket a harcosok biztonsági okokra hivatkozva elutasították. Ekkor azt kértük, hogy menjünk Törökországba…” Végül a Törökországban épségben megmaradt utolsó örmény faluba, Vakıflıköybe vitték, és az ottani örmény templom elöljáróinak gondjaira bízták őket.

Az ankarai külügyminisztérium közlése szerint Törökország, amely már eddig is mintegy 800 ezer szíriai menekültet fogadott be, most arról értesítette az illetékes ENSZ-szerveket, hogy emberbaráti és lelkiismereti indíttatásból, irántuk való felelősségének tudatában kész befogadni a Kaszab (törökül Keseb) térségében élő örményeket, egyben pedig szavatolni oltalmukat is. A szíriai örmények számára szükség esetén akár kétezer ember ellátásra alkalmas menekülttábort tud berendezni Mardinban. A török hírügynökség idézte a Szíriai Türkmén Gyűlés tagját, Izzet Zohtát, aki cáfolta, hogy a felkelők – ellentétben a külföldi sajtóban megjelent hírekkel – bármi kárt tettek volna Kaszab, valamint a környező két falu, Karaduran és Szamra keresztény templomaiban. Ezt fényképekkel is igazolhatónak vélte. Közben Tanju Bilgiç török külügyi szóvivő az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) ülésén írásos nyilatkozatban utasította vissza Örményország képviselőjének azt az állítását, hogy a szíriai Latakia tartomány Kaszab övezetében az “al-Kaida terrorszervethez tartozó csoportok törökországi támaszpontjukról kiindulva hajtottak végre támadásokat.” A szóvivő mindezt “durva rágalomnak” minősítette.

Az erről kirobbant vita érzékeltetésére a BBC török adásában megszólaltatta Keith David Watenpaugh professzort, a Kaliforniai Egyetem tanárát, aki jelenleg Bejrútban tanulmányozza a szíriai örmények történetét. Szerinte egyértelmű, hogy a Kaszabba behatolt fegyveresek a török Hatay tartományból jöttek, s csapatuk részben Szírián kívüli illetőségű “muzulmán szent harcosokból”, részben pedig szíriai felkelőkból állt. Bármennyire titkokban tartották is, világos, hogy az akció a török kormány támogatásával történt. A szíriai harci repülőgép lelövése is a török hadsereg közreműködését bizonyítja. Törökországnak a Kaszab környéki harcok kirobbanásával kapcsolatos estleges szerepéről számos feltételezés került forgalomba – írta a Radikal című baloldali ellenzéki török napilap.

Ezzel összefüggésben megemlíti az örmény menekültek között elterjedt egyik változatot, amely szerint “ha Erdoğan nem nyittatja ki a kaszabi határátkelő kapuját, nem jöhetett volna be annyi gonosz ember. De ezek mind Törökországből érkeztek.” Egy másik változat szerint a libanoni al-Ahbar című lap cikkének szíriai ellenzéki forrásokra hivatkozó szerzője úgy értesült, hogy “a kaszabi hadműletekben való részvétel céljából “több mint ezer harcost Jordániában képeztek ki, majd szállítottak repülőgépen a Szíriával határos török Hatay tartományba…”A hadművelet fedőneve – mint a Radikal publicistája, Fehim Taştekin megtudta – “Hadizsákmány” volt. (Törökül ganimet, átvitt értelemben az ég adománya). Ötletért vagy ihletért a szent könyvhöz, a Koránhoz fordultak, ez a cím ugyanis ott található a 8. szúra élén, amely arab eredetiben “Al-Anfal”, eltörökösített formájában “Enfal.” A publicista felsorolja mindazokat a fegyveres szervezeteket és “jeles személyiségeket” is, amelyek, illetve akik feladatot vállaltak a Hatayból kiinduló Aszad-ellenes hadműveletben. Az “al-Kaidától függő” Nuszra Fronton kívül többek között figyelemre méltó még a Sám al-Iszlám, amelyet az a marokkói Ibrahim Binsekrun (mozgalmi nevén Abu Ahmed al-Magrebi) alapított, aki megjárta Guantánamo fogolytáborát is. Az észak-afrikai terroristát a közelmúltban meggyilkolták Kaszab téségében. Fennmaradt egy hírhedt mondása, amely az általa alapított szervezetének megalakulása alkalmából hangzott el 2013 augusztusában: “a demokrácia istenkáromlás”. Ugyanebből az alkalomból “ellenségnek nyilvánított minden alevitát és síitát.”

A Kaszab elleni támadás annyira váratlan volt, hogy sok örmény alig tudott magára kapni valamit, s így hiányos ruházatban menekült. Volt aki pizsamában indult útnak. A török határ felől ugyanis senki nem számított ilyesmire. Ahmet Davutoğlu török külügyminiszter kitartott ama állítása mellett, hogy Kaszab az FSA és türkmének megszállása alá került. A BBC-nek nyilatkozó Harout Ekmanian örmény újságíró szerint azonban egyszerre több felkelőcsoport is részt vett a hadműveletben. Valóban voltak ott még türkmén csoportok is Kaszab környéki településekről, ők szintén a szíriai rendszer ellen fogtak fegyvert. Az egyik kaszabi örmény lakos – nevét nem árulta el – elmondta, hogy a várost három éve a helyi lakosságból jelentkező civilek őrizték. Az egyik éjjel észrevették, hogy a határról visszavonják a túloldali török katonákat, majd hajnalban tehergépkocsikon ismeretlen fegyveresek érkezteka határon át, akik aknavetővel megtámadták a város közelében lévő szír rendőrség ellenőrzőpontjait. Sorozatos robbanások zaja töltötte be a levegőt. Az embereknek fogalmuk sem volt arról, hogy kik a fegyveres támadók. Megkezdődött a menekülés a városból, ki gépkocsin, ki motorkerékpáron igyekezett minél távolabb kerülni.” A támadók rögtön fegyverek után kezdtek kutatni, s eközben megölték a 23 éves Kevork Jouriant. Az eset körülményei tisztázatlanok. Más áldozatokról nincs jelentés.

“Én gyermekeimmel, valamint 88 éves apámmal és rákbeteg anyámmal keltem útra – mesélte az egyik örmény. Baj nélkül az elsők között jutottunk el Latakiába, ahol a nem sokkal utánunk érkezettekkel együtt, összesen több mint hatszáz családdal az ottani örmény temlomban és magánházaknál találtunk menedékre. Kaszabban mintegy 40-50 idős ember maradt. Felhívtam az otthoni szomszédjaimat, de akik felvették a kagylót, már “Allahauekber”-rel köszöntek, vagyis “Isten a legnagyobb” – mondták a telefonba, s érezhetően nem arab anyanyelvűek voltak. Úgy hallottam, hogy csecsenek is voltak a fegyveresek között.” Később a Titizyan nővérek után újabb 19 örménynek, többségükben szintén időseknek sikerült eljutni Vakıflıköybe. Előtte még otthon először a Kaszab belvárosi örmény katolikus kolostorban gyülekeztek, ahol imádkozhattak, és filmre vették csoportjukat. Ezután autóbuszokon a török határra vitték őket. Itt a lázadók elvették személyi okmányaikat és útlevelüket. Csak néhány nővel tettek kivételt, nekik meghagyták irataikat. Az Agos című isztambuli örmény–török hetilap jelentése szerint a Kaszabból eltávozott örmények közül már csak kilenc sorsa ismeretlen. Előfordulhatott, hogy a felkelők fogságban tartják őket. Az isztambuli örmény pátriárkátus felkutatásukhoz kérte a török külügyminisztérium segítségét.

Az ellenzéki török sajtó egy része mindamellett azzal vádolja a kormányt, hogy propagandacélokra használta fel azt a körülményt, hogy a Kaszab városából való, jobbára idős örmények beléphettek Törökországba. Az egyik vezető török–örmény újságíró, Karin Karakaşlı szerint “erős túlzás”, hogy Törökország “tárt karokkal fogadta az örményeket“. A szerző, aki egykor a 2007 januárjában meggyilkolt Hrant Dink örmény újságíró közvetlen munkatársa volt, most hosszú riportot közölt az Agosban “Egy Kaszabtól Vakıflıig tartó csúf showműsor belső természetrajza” címmel. Fehim Taştekin pedig a Radikalban burkoltan arra céloz, hogy az örmények iránti mostani török készség összefügghet a közelgő április 24-ei örmény emléknappal, amikor a világ örményei felidézik 1915-ös nagy tragédiájuk fájdalmas eseményeit. A törökök valószínűleg azt remélik, hogy az örmények iránti hajlandóságuk hangoztatásával talán némileg el lehet venni az élét a Törökországgal szembeni bírálatoknak.

Ezzel szemben Verda Özer, a Hürriyet cikkírója felhívja a figyelmet arra, hogy Aszad, aki a világ szemében igyekszik a “terrorizmus elleni küzdelem erődítményének” feltüntetni rendszerét, vagyis a “terrorista kártyát” játszotta ki, most az “örmény kártyával” próbálkozik. Például az AFP hírügynökségnek nyilatkozva azt állította, hogy az ellenzéki terroristák kegyetlensége őt az örmények oszmánok keze által 1915-ben történt legyilkolására emlékezteti. Kihasználja azt is, hogy állítólagos “kaszabi örménymentéséért” az örmény elnök dicséretben részesítette.

“Most azonban azok az örmények, akik annak idején túlélték a mészárlásokat, és Hatayban és Kaszabban találtak menedékre, Törökországban találkozhattak – írja Verda Özer asszony. Nagyon fontos ugyanis, hogy Törökország kitárja kapuit bármely vallás és nemzetiség képviselői előtt. Szintén sorsdöntő, hogy Törökország magatartásában radikális változás tapasztalható a kisebbségek iránt. A jövő szempontjából viszont az egyik legfontosabb feladat, hogy ezt a változást még határozottabban demonstrálják az örmények és a nemzetközi közösség színe előtt“ – olvasható a cikkben.

Flesch István – Turkinfo

id.flesch.istvan@me.com

2014.április 18.