A fájdalom akkor is öröklődik, ha a szülők sohasem beszélnek arról, miért menekültek el a hazájukból

Nicosia az egyetlen kettéosztott főváros a világon. Más nyelv, más írás, más emlékezet uralkodik a két oldalon – írja Elif Shafak új regényének elején. Mégis van, ami akadálytalanul jár át a görög és a török Ciprus határán: a szél, a madarak – és a szerelem. De mennyi esélye van a hetvenes években az egyik napról a másikra földi pokollá váló Nicosiában az elszabaduló erőszak közepette egy görög fiúnak, Kosztasznak, és egy török lánynak, Defnének, hogy felülírják a gyűlölet törvényét a szerelem törvényével?

Évtizedek telnek el, mire sorsuk beteljesedhet, ám az ezredforduló után új, választott hazájuk fővárosában, Londonban sem ereszti el őket a múltjuk. A traumák velük élnek. Lányuknak, a gimnazista Adának anyja halála után pedig azzal kell szembesülnie, hogy a fájdalom akkor is öröklődik, ha a szülők sohasem beszéltek arról, miért jöttek el Ciprusról. Kétséges, hogy fel lehet-e dolgozni a kettős identitás terhét tizenhat évesen. A Londonba érkező török nagynéni, Meryem mindent egy lapra tesz fel, amikor elmeséli a szülők történetét, amelyről egy ciprusi vendéglőből Londonba telepített és a téli vihar elől a föld melegébe menekített, elásott fügefa monológjából is értesülünk.

Elif Shafak: Az eltűnt fák szigete

Ezer tövis

Ciprus, a 2000-es évek eleje

Kosztasz Kazantzakisz komppal érkezett Észak­Ciprusra, mivel nem akart repülőre szállni. Bár a nyolcórás hajóút nem volt különösebben kimerítő, mégis zavart volt, és kifacsartnak érezte magát. Arra gyanakodott, hogy talán tengeribeteg lett. Az is lehet, hogy semmi köze a tengerhez, talán valami egészen másról volt szó. Lehet, hogy a teste gyorsabban reagált a történésekre, és az agya még nem tudta felfogni. 

Több mint huszonöt év után most tért vissza először a szülőföldjére.

Barna kordnadrágot viselt, lenvászon inget és sötétkék sportdzsekit. Fekete hullámos haját borzolta a szél, tekintete élénken fürkészte a kikötőt. A hömpölygő utasáradatba beleolvadva végighaladt a kikötőn, majd kisétált a rámpán. Annyira erősen szorította a korlátot, hogy egészen elfehéredtek az ujjpercei. Minden egyes másodperccel egyre nőtt a nyugtalansága. Az erős délutáni napsütésben hunyorogva szemügyre vette a közelében levő táblákat, de nem tudta értelmezni a török feliratokat, amelyek annyira különböztek a görögtől. Megpróbált kimenekülni a tömegből, de mindhiába. Akármerre fordult, mindenütt kisgyerekes családokat látott, amint babakocsit toltak maguk előtt, vagy a hőség dacára alaposan bebugyolált csecsemőket cipeltek. Követte a tömeget: úgy sodorta őt ez az emberáradat, mintha nem lett volna szilárd talaj a lába alatt, csupán levegő.

Sor került az útlevél-ellenőrzésre, ami a vártnál sokkal gyorsabban zajlott. A fiatal török rendőrtiszt rövid biccentéssel köszöntötte, miközben figyelmesen, de semmiképp sem tolakodóan szemügyre vette. Nem tett fel személyes jellegű kérdéseket, ami felettébb meglepte Kosztaszt. Gondolatban lejátszott néhány lehetséges forgatókönyvet a fogadtatásával kapcsolatban, és egészen az utolsó pillanatig volt benne némi félsz, hogy annak ellenére, hogy brit útlevél van a birtokában, talán nem fogják majd beengedni a sziget törökök által lakott részére.

Részletek>>>