A magyar közgondolkodásban a katonai puccs egyértelműen negatív fogalom, a kegyetlenség és a szélsőjobboldali elnyomás párosul hozzá. A török történelem utolsó száz esztendejében azonban a katonai hatalomátvétel több esetben is a progressziót, az ország nyugatos fejlődését szolgálta. A Török Köztársaságot megalapító legendás Kemal Atatürk maga is egy katonatiszti mozgalom vezetőjeként került az ország élére.
A törökök atyjaként tisztelt Kemal rövid egy-két évtized alatt hatalmas reformokat hajtott végre, a szétmálló ottomán birodalom törökországi maradékát modern állammá alakította át. Bevezette a latin betűs ábécét, a nyugati értelemben vett postát és közigazgatást, sok ezer iskolát építtetett, törvénybe iktatta a nők és férfiak egyenjogúságát. Még a ruhaviseletet is kemény kézzel szabályozta, betiltotta a jellegzetes turbánt, a tisztviselőknek fez helyett kalapot kellett hordaniuk.
Atatürk reformjai sok tekintetben hasonlóak voltak azokhoz, amelyekkel a bolsevikok modernizálták a cári Oroszországot. Az ő célja azonban nem a kommunista társadalom, hanem az állam és az egyház szétválasztásán alapuló, modern polgári állam volt, amelyben a laikus és nyugatos rend legfőbb őre a hadsereg. Ezt alapvetően és a felszínen sikerült elérnie. A török nagyvárosok látványosan modernizálódtak, kialakult egy széles urbánus réteg, 1945-ben bevezették a többpártrendszert, és az ország 1952-ben a NATO tagja lett. De a lakosság többségét mindvégig a szegénységben és elmaradottságban élő anatóliai parasztok alkották, akiknek az életét továbbra is az iszlám vallás határozta meg. S akiknek a szavazati jog mellé nem sikerült jólétet, anyagi biztonságot nyújtani. Így a rendszerbe a kezdetektől bele volt építve a többségi akarat és a progresszió közti potenciális ellentét.
A szavazati joggal rendelkező lakosság jelentős része, egyes választásokon a többsége az atatürki reformok eltörlését és az iszlám térnyerését támogató erőkre szavazott. Ezért állhatott elő az a helyzet, hogy a mi fogalmaink szerinti laikus demokráciát csak erővel érvényesíthette a hadsereg a demokratikusan kifejezett, többségi akarattal szemben. Ez kétségkívül nehéz dilemma azok számára, akik hisznek a demokrácia alapelveiben. Atatürk mindenesetre azt a megoldást választotta, hogy a laikus állam védelmét végső soron a hadseregre bízta az alkotmányban. Ilyen értelemben a török hadseregnek alkotmányos kötelessége volt megakadályozni, hogy a mindenkori kormány esetleg kikezdje az állam és az egyház szétválasztásának, a köztársaság laikus jellegének az elvét.
A cikk folytatása >>>