A békekonferencia és az arab világ

Az első világháború előtt az arabok lakta területek többsége tényleges vagy névleges oszmán uralom alatt állt. Az Oszmán Birodalom szerves részét képezte a mai Szíria, Libanon, Izrael, Jordánia és Irak csakúgy, mint az Arab-félsziget ma Szaúd-Arábiához tartozó széles vörös-tengeri parti sávja csaknem Ádenig.

A szultán fennhatóságát Egyiptom egészen 1914-ig elismerte, bár a tényleges sztambuli uralom már egy évszázaddal ezt megelőzően megszűnt.

I. Törökország „békéje”

Az első világháború előestéjén az Oszmán Birodalom jellege eltért a 15. és 19. század közötti időszakra jellemző és a köztudatban rögzült képtől. Ekkorra már elvesztette európai területeit (kivéve egy kicsiny, ma Törökországhoz tartozó földsávot az Égei-tenger partján), vele együtt elvesztette keresztény alattvalóinak többségét, az európai hatalmak egymás után foglalták el észak-afrikai, dél-arábiai és a Perzsa-öböl térségbeli területeit és fennmaradása főleg a nagyhatalmak egymás közötti rivalizálásának eredménye volt.A szultáni fennhatóság alatt álló arab tartományokban eltérő mértékű, de mindenütt érezhető európai, főleg brit, kisebb mértékben francia gazdasági és politikai behatolás kezdődött. Amit a Törökországgal kötött sevres-i békeszerződés tartalmazott, az nem más, minta 19. század második felében és a 20. század első évtizedeiben követett angol és francia gyarmatpolitikai törekvések nyílt, nemzetközi jogi megfogalmazása.

A sevres-i döntések nem egyszerűen a világháború Törökországra szerencsétlen kimeneteléből származtak és semmiképpen sem az araboknak kedvező nemzeti önrendelkezési elvek megnyilvánulásai voltak, hanem mindenekelőtt a már kialakult gyarmati jellegű függést regisztrálták, illetve a teljes gyarmati alávetést irányozták elő.

Érdemes egy pillantást vetni a függő helyzet történelmi kialakulásának mechanizmusaira. Három kategóriát veszünk szemügyre: az első kategóriába azokat a területeket soroljuk, amelyeket valamely gyarmati hatalom katonailag elfoglalt és saját közigazgatását vezette be. Bizonyos területek közvetlen katonai elfoglalása a gyarmati közigazgatás bevezetése.Ez történt az Ázsiával való tengeri kapcsolat biztosítása szempontjából kulcsfontosságú Áden esetében: a város és egyre hatalmasabb kiterjedésű környéke brit koronagyarmat lett. Algériát 1830-tól kezdve fokozatosan Franciaországhoz csatolták. A világháború előestéjén, 1911-ben Olaszország hadat üzent az Oszmán Birodalomnak, és háborús győzelme következtében elfoglalta a líbiai partvidéket.

A második kategóriába Kuvait, Bahrein, Oszmán és néhány Perzsa-öböl menti sejkség tartozik. Az Oszmán Birodalom fennhatóságától tartó vagy megszabadulni kívánó helyi uralkodókkal olyan szerződéseket kötöttek a nagyhatalmak, elsősorban Nagy-Britannia, amelyek értelmében a szóban forgó országok lemondtak önálló külkapcsolataik viteléről és biztosították az idegen csapatok állomásoztatását.

A harmadik kategória azokat a területeket ölelte fel, amelyek pénzügyi függésbe kényszerítése vezetett el a csaknem teljes politikai és katonai alávetéshez. A Porta 1854 és 1879 között igen kedvezőtlen feltételek szerint 256 millió török fontot kölcsönzött (1 török font = 0,9 angol fonttal), amely összegből a valóságban 139 milliót vett fel, a többit levonták. 1875-ben az oszmán kormányzat bejelentette, hogy képtelen eleget tenni fizetési kötelezettségeinek, ezt követően 1881-ben a külföldi hitelezőket tömörítő Public Debt Administration a birodalom összes bevételére ellenőrzési jogot kapott és hatásköre kiterjedt minden olyan kormánydöntésre, amelynek pénzügyi vonatkozásai voltak.

Még súlyosabb következményekkel járt Tunézia eladósodása. Ezen ország fizetésképtelensége vezetett 1869-ben egy nemzetközi pénzügyi bizottság felállításához, amelynek nyomására a térség legkövetkezetesebb reformkormányzata az akkori nyugat-európai modellnek megfelelő pénzügyi, oktatásügyi és jogi reformokat vezetett be, és megnyitotta az országot a külföldi vállalkozások számára. Mindezen intézkedések azonban nem tudták csökkenteni az adósságterheket és megakadályozni a gazdasági káoszt. Az egyre súlyosbodó belső gondok között 1881-ben a francia hadsereg mindenfajta ellenállás nélkül bevonult az országba, hogy rendet teremtsen. Két évvel később a helyi uralkodó, a bej, szerződésben kötelezte magát, hogy elismeri Franciaország felelősség-vállalását a közigazgatás és a pénzügyek vitelére.

Egyiptom

A birodalom legprosperálóbb része a világháború előtt Egyiptom volt. A század közepén az egykor a Porta által kinevezett Mohammad Ali családja már örökletes dinasztiává alakult át, Iszmail khedive a gyapotexportból származó hatalmas bevételekre támaszkodva erőteljes modernizációba kezdett. A kiterjedt öntözőrendszer, a gyorsan kiépített vasúthálózat vonzotta a külföldi érdeklődést és tőkét. 1869-ben megnyílt a Szuezi-csatorna, az osztrák császár, a francia császár felesége, a porosz koronaherceg mellett megjelenő európai tudományos és kulturális nagyságok, mint Zola és Ibsen, erősítették az egyiptomi elit azon meggyőződését, hogy országuk tulajdonképpen „Európa része”, utánozni kezdték az európai stílust és divatot, Kairóban megnyílt a Kelet első operaháza. A kulisszák mögött azonban az Isztambulban és Tuniszban lejátszódott unalmas műsor folyt: Egyiptom 1862 és 1873 között 68 millió angol fontot kölcsönzött (ennek kétharmadát vette fel, a többit levonták), az egyre fokozódó gyapottermelés növekvő jövedelmei sem tudták fedezni az adósságszolgálati kötelezettségeket, a kormány radikális privatizációba kezdett és minden mozdíthatót eladott (beleértve a csatorna részvényeit), a csőd azonban így is bekövetkezett. 1874-ben Egyiptom fizetésképtelenné vált, ezt követően brit–francia közös pénzügyi ellenőrzést fogadott el. A növekvő adóterhek és az élet minden területén egyre inkább jelentkező és domináló külföldiek miatti általános elégedetlenség Arabi pasa 1881. évi felkelésében tetőzött. A felkelésnek 1882-ben brit katonai intervenció vetett véget, arra hivatkozva, hogy az Arabi pasa által befolyásolt kormányzat szembefordult a törvényes renddel. A brit hadsereg elfoglalta Egyiptomot, és megtartva a khedive által irányított közigazgatást, az országot gyakorlatilag brit uralom alá helyezte.

1889-ben a mahdistának nevezett mozgalom brit leverése után az addig egyiptomi befolyás alatt álló Szudánban is brit gyarmati uralom kezdődött (hivatalosan angol–egyiptomi kondominiumnak nevezték).

II. Az Oszmán Birodalom és az arab nacionalizmus

A tömegméretekben ható és több országra is kiterjedő arab nacionalizmus késői jelenség. Igaz, a múlt század második felétől, főleg végétől sok olyan jelentős politikai és vallásfilozófiai mű vagy irodalmi alkotás született, amelyet az arab nemzeti gondolat előzményének vagy kifejezetten alkotóelemének lehet tekinteni, ám ezek a kortársakra alig vagy egyáltalán nem gyakoroltak hatást.

Az első világháborúig az uralkodó politikai gondolatok a vallás keretei között fogalmazódtak meg. Az Oszmán Birodalmat az arabok az ifjú törökök nacionalista fellépéséig nem azonosították a török etnikummal, sőt sokan a szunni iszlám utolsó védőbástyájának tartották az európai expanzióval szemben. Kétségtelen, az európai keresztény tartományok elvesztése után a birodalom muszlim jellege a belső modernizáció és az idegen hatások ellenére erősödött az arab alattvalók szemében. A birodalom hivatalnokai, katonái, kereskedői és tudósai valóban sok nemzet fiai voltak, az oszmán uralommal szembeni rendszeres lázadások a sikeres vagy sikertelen szeparatista mozgalmak általában nem öltöttek nemzeti jelleget. (A sikeresen elszakadó Egyiptom uralkodó dinasztiája nem arab, hanem albán, a franciák által támogatott szír és libanoni autonómiára irányuló mozgalmak résztvevői keresztény és nem arab identitásuk alapján keltek fel, a szultán megtorló hadjáratainak résztvevői éppen úgy voltak törökök, mint cserkeszek, kurdok és arabok.)

A modern arab nacionalizmus, abban a formában és azzal az irányultsággal, amelyben és ahogyan az első világháború éveiben megnyilvánult, alapvetően angol kreáció volt. Az arab nacionalizmusnak tagadhatatlanul más, fontosabb gyökerei is voltak és az sem kétséges, hogy előbb-utóbb mindenképpen megjelent volna, ám első történelmi színrelépése közvetlenül kapcsolódik az Oszmán Birodalom szétverésére és a Közel-Kelet felosztására irányuló európai tervekhez.

Angol érdekek

Amikor Husszein, a Hasemiták családjából való mekkai serif 1916-ban „arab felkelést” indított a szultán ellen, ezt brit pénzzel és fegyverrel tette. Ezt megelőzően éveken át intenzív munka folyt, amiről McMahon Husszeinnel folytatott levelezése tanúskodik. A londoni kormány nevében eljáró McMahon hallgatólagosan tudomásul vette, hogy a felkelés megindításának fejében a britek támogatják a térség nagyobbik részére kiterjedő független arab királyság létrehozását. Nem változtatna a megítélésen az sem, ha a kapcsolatokat a serif, és nem az angolok kezdeményezték volna. A dokumentumok alapján azonban egyértelmű, hogy a Porta Németország melletti háborús elkötelezettsége arra késztette Londont, hogy vizsgálja felül több évtizedes közel-keleti politikáját, ezen belül az Oszmán Birodalom egysége melletti csaknem töretlen kiállását. Lord Kitchener hadügyminiszter 1914 márciusában üzenetet küldött Husszeinnek, amelyben úgy fogalmazott, hogy Nagy-Britannia eddig a törökökön keresztül volt „az iszlám védelmezője”, most „a nemes arabok” töltik be ezt a szerepet.

Husszeint a legfejlettebb arab területeken, így az úgynevezett Termékeny Félholdon a lakosság nem ismerte el az „arab nemzet” vezérének. A jeruzsálemi mufti véleménye nem volt egyedülálló, amikor úgy nyilatkozott, hogy Husszein királysága nem elégíti ki az arabokat, minthogy ez a Jordánon túli beduinok királysága, de „mi más emberek vagyunk”. A radikális arab politikusok Husszeint egyszerűen angol ügynöknek tartották. Pozícióját nagymértékben aláásta, hogy az angolokkal szintén kapcsolatban álló Ibn Szaud 1919-ben vereséget mért rá, és a későbbiekben az egész Arab-félszigetről kiszorította.

Új nemzet

A brit magatartás logikáját az arab felkelés kirobbantásában és irányításában meghatározó szerepet játszó Lawrence a következőképpen magyarázta: „Mi úgy láttuk, hogy új tényezőre volt szükség a Keleten, valamilyen hatalomra vagy embercsoportra, amely túlszárnyalja a törököket számban, teljesítményben és mentális tevékenységben. Semmi sem hatalmaz föl bennünket arra…, hogy ezeket a minőségeket Európa hozzájárulásában láthatnánk… Többen úgy ítéltük meg, hogy az arab népekben egy látens hatalom létezik, amely a legnagyobb komponense a Török Birodalomnak, egy gyorsan növekvő sémita képződmény, amely nagy a vallási gondolatban, meglehetősen iparkodó, kereskedő szellemű »politikus« mégis jellemeit tekintve inkább oldott, mint domináns.” Ez a kissé zavaros fejtegetés azt a következtetést hivatott indokolni, amelyet Lawrence nem éppen szerényen úgy fogalmazott:

„Új nemzetet kívánok létrehozni és visszaállítani ennek elveszett folyását.”

A brit ösztönzés sikerrel járt: Husszein beduin serege megjelent a „Termékeny Félhold” területein és hozzájárult a török hadsereg kiűzéséhez.

III. A háború alatti felosztási tervek és a békekonferencia

Nagy-Britannia Husszeinnel kapcsolatos politikája arra enged következtetni, hogy London többé-kevésbé az egész arablakta Közel-Keletet saját birtokának kívánta megszerezni. Ez a nyilvánvaló törekvés azonban nem zárta ki azt, hogy a világháború éveiben konzultálni kényszerült a térségben érdekelt fő szövetségeseivel, mindenekelőtt Franciaországgal és Oroszországgal.

Francia–angol osztozkodás

Az antanthatalmak a háború kitörése után a török kérdésről először 1915. április–májusban tárgyaltak. Mindnyájan körvonalazták igényeiket: Anglia végre teljes biztonságot remélt pozícióinak a Szuezi csatorna környékén, Oroszország elérkezettnek látta az időt az évszázados álom, a déli tengeri kijárat megszerzésére, közvetlenül birtokba akarta venni a Dardanellákat, Trákia egy részét és Isztambult, Franciaország történelmi kapcsolataira hivatkozva ellenőrzést követelt magának a levantei partvidéken és Moszul térségében. Közben áprilisban Londonban megállapodás született az angolok és az olaszok között, s az előbbiek elismerték a Dodekanészosz és Adala vidékének olasz okkupációját.

1916 májusában került sor az újabb angol–francia megállapodásra, amely Sykes–Picot-egyezmény néven vált is mertté. Az egyezmény „a közvetlen vagy közvetett igazgatás vagy ellenőrzés” terminust használva Franciaországnak juttatta a Damaszkusz–Moszul vonaltól északra eső, stratégiailag fontos és olajban gazdag területet, míg Nagy-Britanniának ettől délre a Gaza–Kirkuk vonaltól terjedő térséget. Palesztina kérdését illetően nem született végleges döntés. Abban állapodtak meg, hogy a terület esetleges nemzetközi irányításáról Oroszországgal, a többi szövetségessel és a mekkai seriffel konzultálnak. A McMahon–Husszem- és a Sykes–Picot-egyezmény tehát ellentétben állt egymással. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy az angol diplomácia arab politikája önmagában is több szálon futott. London tárgyalt Hussszein riválisaival is.

A hadműveletek nem hozták meg az antantnak a remélt és várt sikert. Kemál Atatürk gallipoli győzelmével 1916 januárjában összeomlott Churchillnek a Török Birodalom gyors felszámolására irányuló terve. Most már katonailag is fontos volt az arab felkelés kirobbantása. 1916 júniusában Husszein csapatai megindultak észak felé.

A helyzet bonyolultságát jelzi, hogy az angolok által is inspirált arab felkelés újabb zavart keltett a térséget már nagy vonalakban egymás között felosztó hatalmak között. Ezért 1917 áprilisában Saint Jean-de-Maurenne-ban megerősítették a Sykes–Picot-egyezményben foglaltakat. Ugyanekkor Olaszországnak további területeket biztosítottak Kis-Ázsiában.

Görögország jelentkezése

1917 márciusától Oroszország kivált a Törökország elleni háborúból, majd az októberi forradalom első napjaiban nyilvánosságra hozták és széles körben terjeszteni kezdték a Sykes–Picot-egyezmény szövegét. A török vezetőkben alighanem most tudatosult teljesen, hogy a töröklakta Törökország is az antanthatalmak közötti osztozkodás tárgyát képezi.

Oroszország kiválása csapást mért az antant közel-keleti hódító terveire. A veszteséget a nyugati hatalmak a törökországi nemzeti kisebbségek szeparatista mozgalmainak határozott ösztönzésével akarták ellensúlyozni. Venizélosz görög miniszterelnök eközben „Nagy-Görögországról” álmodott, amelybe beletartozott volna az európai Törökország, Konstantinápoly és Kis-Ázsia nyugati partvidéke is. Mozgalmak indultak Nagy-Örményország és az önálló Kurdisztán létrehozására.

„Zsidó nemzeti otthon”

Palesztina sorsát illetően egyre nagyobb jelentőségre tett szert az a fejlemény, hogy a csatorna mindkét partját szilárdan ellenőrizni kívánó angol vezető körök mind határozottabban felkarolták a cionista aspirációkat. A brit kabinet 1917 márciusában erről nyilatkozatot tett közzé, majd Rothschild báró javaslatára válaszolva lord Balfour 1917. november 2-i deklarációjában kimondta „egy zsidó nemzeti otthon” („a national home for the Jews”) megteremtésének szükségességét. A Balfour-deklaráció mindamellett elismerte a Palesztinában döntő többségben lévő arab lakosság polgári és vallási jogait.

A világháború éveiben tehát olyan tárgyalások folytak és megállapodások születtek, titkosak vagy nyíltak, amelyek különböző megfontolásokat, érdekeket tükröznek. Az említett dokumentumokról maga Balfour 1919 augusztusában úgy vélekedett, hogy „ezek nem konzisztensek egymással, nem képviselnek világos politikát… egyikük sem vesztette el érvényességét… mindegyiket idézni fogják (az érdekeltek) saját céljaik érdekében… amíg csak nem érünk el végső rendezést a Közel-Keleten.”

Nagyhatalmi cserebere

A végső rendezés a békekonferenciára várt. Csoda-e, hogy ilyen előzmények után semmiféle végleges rendezés nem következhetett be? 1918 őszén Törökország elvesztette az arablakta területeket, sőt az október 30-án aláírt mudroszi fegyverszünet értelmében megmaradt birtokainak minden stratégiailag fontos pontját is átengedte az antantnak. A térség felosztásával kapcsolatos tárgyalások folytatódtak. Közvetlen a versailles-i értekezlet előtt Lloyd George és Clemenceau Londonban egyeztette az angol és francia álláspontot. Clemenceau a Rajna-vidéken kilátásba helyezett pozíciók fejében átengedte tárgyaló partnerének a Moszul-vidéket és Palesztinát.

Ilyen előzmények után a békekonferencián a Közel-Kelet felosztásában általános bizonytalanság és tanácstalanság uralkodott. Az angol–francia klasszikus osztozkodási tervek nyilvánvalóan a gyarmati szisztéma kiépítésére irányultak. A békekonferencia légkörében ennek formális elfogadására azonban nem nyílt lehetőség. A fő akadályt nemcsak az arab függetlenségi törekvések képezték (nagyrészt azok, amelyeket az angolok ösztönöztek), hanem az angol–francia rivalizálás és igen nagy mértékben az Egyesült Államok és személy szerint Wilson oppozíciója. Az amerikai álláspont kétségkívül „a nyitott kapuk” elvét képviselte és nem elhanyagolható módon – egy az Egyesült Államokban ekkor erőteljesen ható gyarmatosításellenes hangulatot tükrözött.

Ebben a légkörben még Lloyd George is kénytelen volt 1918 januárjában úgy nyilatkozni, hogy az önrendelkezést alapelvként ismeri el a gyarmatokra nézve is. A hagyományos, tipikus „birodalmi” törekvés és gondolkodásmód azonban semmit sem változott; jól bizonyítják ezt Curzon szavai: „Hajlok arra, hogy értékeljem az önrendelkezést mint érvet, mert úgy hiszem, hogy a nép legnagyobb része a javunkra döntene… Ha nehézségeinkből nem tudunk más módon kijutni, akkor az önrendelkezést kellene kijátszani (bármit ér is az) mindenütt, ahol nehézségekbe ütközünk a franciákkal, az arabokkal vagy bárki mással, és az ügy eldöntését eme végső érvre kellene bíznunk, szívünk mélyén tudva, hogy nekünk több esélyünk van belőle »hasznot húzni« mint bárki másnak.” Egyrészt az annexióról való lemondás és az önrendelkezés elvének elismerése valamilyen formában, másrészt a titkos szerződésekben rögzített osztozkodás terve nyilvánvaló ellentmondásban állt egymással. Ennek az ellentmondásnak a feloldását szolgálta a vesztes hatalmak területeinek nemzetközi felügyelet alá helyezése és egyes gyarmati közigazgatási tapasztalatokban jártas tagállamok megbízása a közvetlen igazgatási teendőkkel. A Népszövetségtől a megbízásokat (mandátumokat) azok a tagállamok kaptak, amelyek a háború folyamán már előzőleg megegyeztek a vesztesek területeinek felosztásában. Az általuk igazgatott országok határait főleg az egymás közötti megállapodások alakították ki.

Mandátumterületek

A mai a gyarmati rendszer részeinek tekinthetők. Ugyanakkor a mandátum forma megjelenése azt mutatja, hogy a gyarmatosítás önmagában már erkölcsileg igazolhatatlan és tarthatatlan jelenséggé vált. Az ekkor kidolgozott népszövetségi egyezségokmány az első olyan nemzetközi dokumentum, amely az igazgatást ellátó hatalom kötelességeit helyezi előtérbe: „… alapelvül mondatik ki, hogy ezeknek a népeknek a jóléte és fejlődése a civilizáció szent hivatása, amelynek biztosítékait fel kell venni a jelen egyezségokmányba.”

Részletek

2010-07-13

BALOGH András