Behçet Çelik: Vágy a nap közepén

Folytatódik török sorozatunk: Behçet Çelik prózája Schmidt Szonja Emese fordításában.

Hát ott vannak. Csaknem fél évszázad eltelt közben, de ott vannak, ahol hagytam őket. És bár lehet, hogy most kurd dalok szólnak a kazettaárusnál, a hangvétel mit sem változott, az énekes hangja ugyanolyan meggyötört; a mozgópulton az ingek zsebén már nincs ceruzatartó, szűkebb fazonúak, de árnyalataik mégis jól kiemelik az őket viselő emberek sárga, sötét arcának gondterheltségét; a gyümölcsöket vastag por lepi, az eladó nyilván azt mondta magában, hogy mit számít, ha letörli őket, nem azért, mert azt gondolja, hogy így természetesebbnek hatnak, hanem mert már rég megtanulta, hogy ha letörölné, nem jutna semmivel sem több időhöz ahhoz képest, mint ha nem törli le; a minibusz mellett az utasterelő rikoltozása is csak megszokás, nem jókedvében vagy bánatában kiabál; a sofőröknek láthatóan elegük van abból, hogy ugyanazokat a poénokat sütik el; a srác, akinek kilóg az inge a nadrágjából, mindjárt felugrik a buszra a lány után, akit kinézett magának, gerjedelme nem csillapodik, bármelyik pillanatban egy nagymellű nő felé veheti az irányt; a szürkészöld öltönyt viselő férfi táskájában nincs semmi fontos irat, talán egy tojás van benne, amit reggel főzött, esetleg egy fogkefe vagy fésű, szeretné, hogy komolyan vegye az ismerőse, akivel találkozni fog, habár tudja, hogy nem fogja, de az is lehet, hogy más is ott lesz vele, legalább gondolja azt az a valaki, hogy valami fontos személyiséggel van dolga, még valami munkalehetőség is adódhat abból, ha megismerkedik ezzel a kérdéses férfival; a nagymellű nő, akit kisvártatva megkíván az imént említett fiú, elég trehányul vitte fel a sminkjét, azt gondolhatta – mint hogy gondolja már jó ideje –, „Éveken át odafigyeltem rá, aztán mire mentem vele”, még becsülném is érte, hogy nem hagyott fel vele teljesen azonnal, ha biztos lennék abban, hogy kacéran elmosolyodik egy pillanatra, amikor a tükörbe néz; felújították a több emeletes áruház homlokzatát, pedig ha tudnák, belülről rohad az épület.

Ha tudnák, hogy vártam valamire, magam sem tudom, mire, talán egy különleges napra, hogy lássam őket azután, hogy visszajöttem, ha tudnák, hogy ma, mikor végre összeszedtem az erőt, hogy közéjük vegyüljek, ellógtam a munkából – mit számít egy olyan munka, amiből ellógva senki nem veszít semmit –, ha tudnák, hogy különös nyugalom tölt el mindig attól, hogy köztük lehetek – évekkel ezelőtt ők voltak a külvilág, egy másik élet, őket tekintettem a valódi életnek, ők voltak a bizonyítékai a reménykedésemnek, a hitnek, hogy egy nap, a nem messzi jövőben én is, biztosan én is egy leszek közülük –, mi változna, ha tudnák? Talán azt mondanák, hé, itt a megmentőnk? Hát nem azt mondogatta egyre az apám, hogy előbb mentsem meg magamat? Közben meg ő maga tönkretette az életét. Egyáltalán nem haragszom rá, sőt, még szimpatikus is, amit csinált. Amikor esténként megláttam a gyászos képét, legszívesebben azt mondtam volna neki: „Akkor lesz rend a világban, ha mindenki saját magát teszi tönkre.” Ha ki tudnám mondani, akkor nem mondaná, hogy hülyeséget beszélek, és hogy ez a felfogás téves.

Folytatás

Forrás: 1749.hu