Börtönben “Vörös Macskával”, avagy a török újságírás legbátrabbjai

Mint vízbe dobott súlyos kődarab, úgy keltett máig tovagyűrűző hullámokat egy szinte már megszokásból, pontosabban szólva régi politikai reflexből fakadó hatósági döntés híre Törökországban és külföldön. Miután az antalyai repülőtéren “terrorpropaganda terjesztéséért” még augusztusban őrizetbe vették, majd diplomata-útlevelének felmutatása ellenére több órán át fogva tartották Gökay Akbulut asszonyt, A Baloldal pártjának (Die Linke) parlamenti képviselőjét, a Német Újságírók Szövetsége (DJV) sürgős figyelmeztetésében egész tagságát eltanácsolta bármi célú jövőbeni törökországi beutazástól. Közben a német diplomácia határozott fellépésének, “magas szintű, erélyes és többcsatornás” tiltakozásának hatására szabadon engedték a gyors közbelépéséért kormányának köszönetet mondó képviselőt. Az eset ezzel azonban nem zárult le.

Mint német források emlékeztettek, Gökay nyolcévesen, gazdasági és politikai okokból menedéket kérő kurd alevi szülők gyermekeként 1990-ben érkezett új hazájába. Kiváló képességei és iskolai eredményei képesítették arra, hogy Heidelberg világhírű ősi egyetemén folytathasson tanulmányokat, s doktorálhasson ott politológiából, szociológiából és közjogból. Közben alkalomszerűen pincérként és egy telefonos tudakozóban dolgozott. Egyetemi évei alatt részt vett a Kurdisztáni Diákok Szervezetének munkájában, és tevékenykedett a kurd Civaka Azad (Szabad Társadalom) tájékoztató központban. 2017-ben beválasztották a szövetségi gyűlésbe, ahol alelnöke lett a német-török parlamenti csoportnak. Testvérpártként támogatta a törökországi ellenzéki kurdbarát HDP-t, a Népek Demokratikus Pártját, követelte bebörtönzött tagjainak szabadlábra helyezését, de azt is, hogy szüntessék meg a terroristának minősített Kurdisztáni Munkáspárt, a PKK németországi tevékenységi tilalmát. Ismeretlenek többször halálosan megfenyegették. Másfelől napvilágra került az is, hogy megfigyelte a német belső elhárítás, az alkotmányvédő hivatal is, ami ellen, a megalázó és hátrányos titkos intézkedés jogi megalapozottságát tagadva, pártjával együtt hivatalosan fellebbezett.

Mindamellett törökországi ideiglenes őrizetbe vételének legfőbb okaként azt valószínűsítik, hogy a közösségi médiában sorozatosan megbélyegezte az észak-szírai kurd önkormányzat, a Rodzsava területén végrehajtott török hadműveleteket és ott terrorellenes céllal úgynevezett biztonsági övezetek létrehozását.

A német újságíró kollégák számára kiadott szigorú DJV-figyelmeztetés időszerűségét, célszerűségét azonban megkérdőjelezték olyan német és török média-képviselők, akik egyébiránt általában a törökországi politikai viszonyok, kiemelten pedig a sajtót megszorongató kormánypolitika éles bírálói. Őket szólaltatta meg a Der Freitag című berlini lap tudósítójaként Barıṣ Altıntaṣ isztambuli újságírónő, a Média- és Jogi Tanulmányok Szövetségének (MLSA) alapító társigazgatója. E szervezet jogi védelmet, illetve szakmai-anyagi támogatást nyújt veszélyeztetett vagy munkanélkülivé vált újságíróknak. A nyilatkozók nem vonják kétségbe a DJV állásfoglalásának igazát, amely szerint Erdoğan tekintélyuralmi rendszere hovatovább már kritikusait is az állam ellenségeinek, vagyis közellenségnek tekinti, és üldözi is őket, ha módja nyílik rá.

Ám felmerül a kérdés, hogy ez esetben a DJV nem eltúlzottan reagált-e a történtekre. Különbséget kell tenni ugyanis egyes politikai események, politikusok megnyilatkozásai és adott politikai légkörben végzett kritikus nemzetközi újságírás között – mutatott rá a Törökországban működő Külföldi Médiák Szövetségének (FMA) elnöke, Chris Freiland tudósító és tévérendező. Az évtizedek óta Törökországban élő német újságíró szerint vitathatatlan, hogy bizonyos témák kockázatosak mind a török, mind a külföldi újságírók számára. Nem minden kritikus tudósítás hoz azonban bajt a szerzőjére. Jelenleg attól sem lehet eltekinteni, hogy az utóbbi három évben a velük szembeni súlyos kihívások ellenére külföldi újságírók is sokkal többször nyúlhattak kritikusan érzékeny témákhoz, mint 2016, tehát a katonai puccskísérlet éve és 2018 között, vagyis olyan időszakban, amikor 200 újságíró került rács mögé.

(Freiland nemcsak munkájából kifolyólag és azért “ért jól” Törökországhoz, mert felesége is török, hanem mert régi “örökletes” kapcsolatok is fűzik az országhoz. Egyik felmenője, Johann Meyer ugyanis 1876-tól II. Abdulhamid szultán és előkelő környezete fő órásmestere volt a Yıldız-palotában. Ottani szolgálati idejének letelte után virágzó boltot és műhelyt nyitott Konstantinápoly Galata negyedében.)

Keményebben fogalmaz Özgür Öğret, aki Törökországot képviseli az 1981-ben alapított New York-i Újságírók Védelmének Bizottságában (CPJ). “Sajnos Törökországról némelyeknek csak az jut eszébe, hogy ott problémák vannak a sajtószabadsággal, s hátrányt szenvednek a kormánykritikus újságírók – jelentette ki. Mégsem lenne korrekt dolog azt állítani, hogy a kormányt bíráló összes újságírónak ebből baja lesz, akár török állampolgár, akár nem.”

– Inkább arról lehet szó – folytatta feltűnést keltő nyilatkozatában a török JCP-képviselő -, hogy olyan véletlennek tetsző kormánypolitikával van dolgunk, amely azonban minden bizonnyal stratégiai indíttatású. Vagyis – hogy úgy mondjam – tiszta lutri ugyan, hogy a sok újságíró közül, aki hasonló “érzékeny” témát dolgoz fel, vagy a közösségi médiumokban nyilvánít véleményt, ki lesz az az egyetlen vagy az a néhány, akinek meggyűlik a baja a kormánnyal. De szerinte annak az újságírónak “van nagyobb esélye ezen a szerencsétlen szerencsejátékon”, aki a kormány által érzékenynek besorolt témát, jelenséget tűz tollhegyére. Márpedig ennek a gyakorlatnak az az egyértelmű célja, hogy öncenzúrára kényszerítsen. S mindenképpen fokozott kockázattal kell számolnia annak, aki “bizonyos témák” feszegetésére adja a fejét – hangsúlyozta Özgür Öğret, aki korábban írt a The New York Times és a londoni The Times, valamint a baloldali török BIANET (Független Kommunikációs Hálózat) hírportál számára is.

Szintén kétli, hogy célravezető-e a DJV újságírókat törökországi utaktól eltanácsoló felhívásának követése Bülent Mumay, a Deutsche Welle isztambuli irodájának török koordinátora. Az isztambuli újságíró, aki a Frankfurter Allgemeine Zeitung internetes oldalain két nyelven közölt Isztambuli leveiben régóta ostorozza az erdoğani politikai berendezkedést, most kijelentette: minthogy Törökországban mind jobban korlátozásnak van alávetve a külföldi média, életbevágóan fontos a nemzetközi újságírók jelenléte az országban. Csak így lehet ugyanis elfogulatlan képet alkotni a törökországi eseményekről. Mumayt nemrégiben 20 hónapos felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték “személyes adatokkal való visszaélésért”, illetőleg azért, mert nem volt hajlandó magát alávetni a cenzúrának egy államközeli építőipari vállalkozásnál tapasztalt rendellenességekkel kapcsolatban.

A török újságírók közül azonban az utóbbi időben ténylegesen alighanem Barış Pehlivant fosztották meg szabadságától leggyakrabban. Az ellenzéki és baloldali Cumhuriyet híres riportere szomorú csúcsot mondhat magáénak: valóságos ingajáratot volt kénytelen teljesíteni fegyintézetek és a külvilág között. Három esztendő alatt rövidebb-hosszabb időre ötször fordult meg börtönben. Legutóbb augusztus elején SMS-ben értesítették, hogy meg kell kezdenie egy korábbi büntetésének letöltését is az Isztambul külterületi Silivri börtönében. Ott, ahol közismerten sok kormánybírálót tartanak elzárva. Nyolc hónapra történő mostani “behívásának” alapjául az az ítéletindoklás szolgált, amely szerint “államtitok elárulásával megszegte a nemzetbiztonsági törvényt”. Más laptárskollégákkal együtt ugyanis 2020-ban ő is tudósított egy Líbiában elhunyt török titkosszolgálati ügynök temetéséről…

Ám Pehlivan megalkuvást nem ismerő publicisztikai és riporteri tevékenysége mellett kínos leleplezéseket tartogató könyvek népszerű szerzője is. Nevéhez fűződik SS címmel megjelent műve, amelyben Süleyman Soylu volt belügyminiszternek a szervezett bűnözéshez fűződő gubancos kapcsolati szálait igyekezett szétbogozni. A másik szenzációs munkája, amelyet barátjával, szerkesztőségi kollégájával és harcostárs druszájával, Barış Terkoğluval együtt írt, Kiszivárogtatás, avagy a Wikileaks-oldalak híres törökjei címmel látott napvilágot. Ebben – mint írták – titkos amerikai okmányok alapján nyilvánosságra hozták, kik és miként terveztek meg “Törökországban igazságtalanságokat”.

Csakhogy ezt a könyvet, amelynek gondozását a Vörös Macska Kiadó (Kırmızı Kedi Yayınevi) vállalta, nem szabadlábon, hanem börtönben, egymástól elkülönítve, más-más cellában ,mégis közösen, és ami szinte hihetetlen, titokban alkották… egy védőügyvéd közvetítő közbenjárásával. Ezt a régi történetet sok év távlatából a napokban mondta el először a Cumhuriyet hasábjain a most negyvenéves Barış Pehlivan.

A szerző 27 éves volt, amikor azzal vádolták meg, hogy terrorszervezet tagja. Vele egyidős barátjával együtt 2011. február 14-én tartóztatták le, mielőtt még le tudták volna adni a kiadónak a már kész kéziratukat. Aznap reggel tucatnyi rendőr jött értük, megbilincselték őket és lefoglalták a számítógépeket. “A könyvnek kampec, kár volt a melóért!” – kiáltottam oda a másik Barışnak. S amit ekkor ő válaszolt, az lett ennek az emlékező cikknek a mottója: “Ne csüggedj, testvér, megírjuk újra!”- így most Pehlivan. És aztán valóban ez történt – de már a börtönben.

Tizenkilenc hónapot raboskodtak. Az író természetesen igen szófukar módon adta elő a történteket. Szavaiból azonban annyi kivehető, hogy fejből rekonstruálták az elkobzott könyvet. A hosszú éjszakák csöndjében folyamatosan vetették papírra, majd egymással egyeztették és kicserélték mondataikat. Annyit körmöltek, hogy nagy bőrkeményedések keletkeztek az ujjaikon. A kicsempészett szöveget a két feleség számítógépen öntötte nyomdakész formába. Persze mi olvasók érthető módon most sem tudhattunk meg pontos részleteket, hogy egy ilyen vakmerőség miként volt lehetséges egy “állambiztonsági” fegyházban. De nagyon valószínű, hogy ügyvédjük nem egyedül dolgozott. Gyanítható, hogy néhány benti őr vagy talán titkos politikai elkötelezett rokonszenvező támogatta, segítette is őket, szemet hunyva e zárkabeli különös ügybuzgóság felett. Tény, hogy amikor egy engedélyezett látogatás alkalmával először láthatták szeretteiket, velük jött a Vörös Macska Könyvkiadó tulajdonos-igazgatója is. Haluk Hepkon az őt kísérő börtönőrök szeme láttára és teljesen zavartalanul átnyújthatott egy papírlapot. Senki nem tudta, mi az. A könyv szerződése volt. Aláírták és visszaadták. Aztán a megjelenésre való várakozás hosszú börtönnapjai következtek. S végül felvirradt ama nagy nap is: már újságokban olvashatták, hogy könyvük megjelent, méghozzá Törökország egyik legnevesebb baloldali publicistájának, Doğan Yurdakulnak az előszavával. E szintén többszörösen börtönviselt veterán újságírónak menekülnie kellett puccsista tábornokok vészbírósága elől, s hosszú éveket töltött emigrációban Brüsszelben, Genfben és Párizsban. S legutóbb is szintén “nemzetbiztonsági vétségért” egyévi börtönbüntetést kellett letöltenie.

És eljött az a nap is, amikor az állam azt mondta, hogy bocsánat, más szóval felmentettek minket – eleveníti fel a török igazságszolgáltatás ritka pillanatát Pehlivan. “Győztünk. Újságcikkeinkért tartóztattak le, de a fogságban is lényegében újságot írtunk, újságírók maradtunk. Azok a bírák pedig, akik bennünket elítéltek, már nincsenek a helyükön. Hasonlóképpen elmozdították állásukból azokat az ügyészeket, akik bennünket bíróság elé állítottak, úgyszintén az utánunk nyomozó rendőröket.”

Barış Pehlivan változatlanul folytatni kívánja küzdelmét írásaival eddigi céljaiért, ahogy ő fogalmaz, a hazájáért és a szabadságért, noha tudatában van annak, hogy továbbra sincsbiztonságban. De közismerten bátor, és kemény fából faragták. Mintegy jelképesen erre utal vezetékneve, a Pehlivan is, amely magyarul birkózót, keménykötésű legényt jelent…

Flesch István – Türkinfo