“Úszóversenyző kincstári farmotorral” – egyenlőtlen elnökválasztási küzdelem Törökországban

Vajon szükséges, vagy egyáltalán megengedhető-e, hogy korlátozzák a női kacagást? Igen, jól olvasták, ez a különös kérdés valóban felmerült Törökországban. Tehát abban az országban, ahol – úgy látszik – a jelöltek még egy korszakváltó első közvetlen elnökválasztás zajos előcsatározásai közepette is ráérnek ilyesmiről vitatkozni. Boldog ország! – mondhatnánk irigykedve, amelynek ilyenkor sincs egyéb gondja-baja. Pedig van, méghozzá ennél sokkal több és sokkal nagyobb is, csakhogy a politika és nyomában a média egy része néha “csodákra képes” a problémák önkényes fontossági sorrendjének sugalmazásában.

Az ankarai kormány szóvivője, aki egyben a miniszterelnök egyik helyettese is, egy pártgyűlésen a közerkölcsök hanyatlásán búslakodott. Ekkor tette fel azt a kérdést hallgatóságának – amelynek soraiban ott ült Recep Tayyip Erdoğan kormányfő és fejkendős felesége -, hogy “hol vannak már azok a leányok, akik ha rájuk nézünk, szendén elpirulnak, lehajtják fejüket, elfordítják tekintetüket, és ezzel a szűziesség jelképévé válnak?” Az erényesség – jelentette ki Bülent Arınç – nem csupán elvont fogalom, hanem egyként ékessége férfinak és asszonynak. Az erényesség nagy értékei közé sorolta a házastársi hűségét, valamint azt, hogy az asszonyok nyilvánosan ne nevessenek hangosan, s ne hivalkodjanak vonzó női bájaikkal. A lánynak tudnia kell, hogy az iszlám vallás tiltása (mahrem) szerint kihez nem mehet hozzá a közeli rokonok közül és milyennek kell lennie annak a férfinak, akivel házasságra léphet. Arra is figyelmeztette a lányokat, asszonyokat, hogy “ ne lógjanak órákig a mobiltelefonon”, mert pletykálkodni és ételrecepteket cserélni legjobb személyes találkozásokon. A fiatalokat intette a kábítószer-élvezettől, a “szexfüggőséget” okozó tévéműsoroktól, s elítélte a nők elleni erőszakot. Mindezek ellen azt ajánlotta a muzulmán hívőknek, hogy minél többet olvassák a Koránt.

Arınç szavaira, aki egyébiránt főnökénél nagyobb megértést tanúsított a Gezi parki tüntetők kezdetben csupán környezetvédelmi céljai iránt, s akit így általában is toleránsabb politikai szemléletűnek tartanak, azonnal válaszolt a hetvenéves ellenzéki elnökjelölt, Ekmeleddin Ihsanoğlu professzor. Az Iszlám Együttműködés Szervezetének (OIC) korábbi főtitkára a Taraf című napilap jelentése szerint tweetüzenetében erősen helytelenítette a nők “nyilvános helyen való nevetéstilalmának ajánlását”, s megállapította, hogy “az országnak éppen arra van mindenekelőtt szüksége, hogy asszonyaink felszabadultan kacaghassanak, s mindenki vidáman nevethessen”! A világi beállítottságú Ihsanoğlut 2004-ben az OIC ankarai kongresszusán éppen az istenfélő és gyakorló muzulmán Erdoğan közbenjárására választották meg a szervezet vezető tisztségviselőjének. A miniszterelnöknek akkor éppen ezzel sikerült kivonni a szervezetet a konzervatív szemléletű mohamedánok nemzetközi ellenőrzése alól. A politikus azonban azóta – mint több más ismert liberális török – elhidegült a miniszterelnöktől, és szembe is fordult vele az utóbbi egyre inkább megtapasztalt önkényeskedései, hatalmaskodó kormányzása miatt.
Ihsanoğlu azonban sokak meglepetésére és döbbenetére elvállalta, hogy közös elnökjelöltje legyen a magát szociáldemokrata irányultságúnak feltüntető Köztársasági Néppártnak (CHP) és a nacionalista-szélsőjobboldali, sőt némely megnyilatkozásában kifejezetten rasszista, főként kurdellenes Nemzeti Cselekvés Pártjának (MHP). Ez nem kevesek szemében nemcsak hogy politikai képtelenség, hanem egyenesen botrányos elvtelenség is. Az “összegyeztethetetlen összeegyeztetése” már korábban sem volt kivételes politikai jelenség Törökországban. Például a CHP hajdani vezére, a mérsékelt baloldali Bülent Ecevit, aki korábban mindig nagyra volt önmaga “elvi szilárdságával”, 1974-ben kormánykoalícióra, magyarán szólva politikai érdekházasságra lépett a bigott iszlámbarát Necmettin Erbakannal, a Nemzeti Megváltás Pártja (MSP) elnökével. Miután azonban – leginkább baloldalon – általános megrökönyödést tapasztalt, hamarjában azzal az ideológiai magyarázattal állt elő, hogy ilyen eredeti módon igyekezett véget vetni “világiak és iszlámbarátok hagyományos viszályának”, amely voltaképpen nem más, mint csak “történelmi félreértés”. Valójában azonban Erbakan körüludvarlásával – a napokban elhunyt nagy brit történész, Andrew Mango szerint – egy kevéssé nemes szándék, bár Törökország szempontjából haszonnal kecsegtető elgondolás vezérelte; úgy vélte, hogy Erbakan olajügyekben igen alkalmas “török kijáró vagy közvetítő” lehetne, mivel amúgy is fölöttébb szoros kapcsolatokat ápolt Szaúd-Arábiával és általában a muzulmán világgal. Akkoriban ugyanis egyre jobban éreztette hatását az OPEC “olajárfegyvere”, amelyet a kőolajternelő országok szervezete az 1973. októberi izraeli-arab háború után vetett be. Ecevit taktikája nem vált be, a koalíció felbomlott, amit aztán egy másik politikus hazárdjátéka követett: a pártstratégiai ügyeskedés és a fondorlatos alkudozások nagymestere, Süleyman Demirel szövetkezése az Ecevit által “dobott” Erbakannal és ennek nyomán a hangzatos nevű Nacionalista Arcvonal kormányának megalakulása. Ennek a kabinetnek akkor részese lett – talán nem felesleges erre emlékeztetni – az az MHP is, amelynek egyik vezéralakja a puccsista-terrorista katonatiszt, a kalandor “szürke farkas” Alpaslan Türkeş volt. Ami pedig a fent említett Erbakant illeti, “vele parolázni” akkor még nem számított akkora vétségnek, mint később, amikor igazából csak miniszterelnökként mutatta ki foga fehérjét, azaz vallási elvakultságát, politikai veszélyességét. Ám napjainkban egy olyan kétes múltú párt jelöltjeként fellépni, mint amilyen a szélsőségesen nacionalista MHP, aligha fogja növelni Ihsanoğlu tekintélyét, öregbíteni hírnevét. De ez a “közösködés és politikai összeborulás” az MHP-vel, bizonyár nem tesz jót a CHP “szociáldemokrata” hírnevének sem.

A hatvanéves Erdoğan mint az Igazságosság és Fejlődés Pártja (AKP) elnökjelöltje minden bizonnyal nem tart ilyesfajta kihívóktól. Már csak azért sem, mert a nagy befolyású állami média, vagyis a túlsúlyban lévő kormánypárti tévé- és rádióállomások, valamint országos napilapok összehasonlíthatatlanul többet foglalkoznak a kormányfő kampányával, mint Ihsanoğluéval, akinek neve felmérések szerint különben is csak a lakosság 32 százalékának fülében cseng egyáltalán ismerősnek. Legutóbb volt olyan hét is, amikor az elektronikus média mintegy 550 percben sugározta Erdoğan beszédeit, miközben a két ellenéki párt közös jelöltjének megnyilatkozásaira 3 nyomorúságos percet szánt. Ám emögött nem szükséges rögtön tudatosan megtervezett hátrányos megkülönböztetést feltételezni: Ihsanoğlu ugyanis a maga kissé professzoros modorával és azzal a nyilvánvalóan tapasztalatlanságból fakadó “választási taktikájával”, amelynek “szellemében” kerüli a hangszórós nagygyűlési szónoklatokat, már eleve lemondott a lelkesítő-mozgósító választási eszközök igénybevételéről, várható hatásáról. Ehelyett kisebb támogató összejöveteleket rendeznek, szűkebb közönséggel, de viszonylag sok újságíróval. Itt viszont néha felmondja a szolgálatot a technika, s előfordult, hogy végig recsegett-ropogott a mikrofonja. Legalábbis az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy Ihsanoğluból hiányzik a vérbeli politikai szónok képessége, és sajtóértekezletein is általában kitér olyan kérdések elől, amelyek konkrét terveire és a szakkérdésekre vonatkoznak. Ez szöges ellentétben áll azzal, aminek a török lakosság a kormányfő-elnökjelölt pompázatosan megrendezett tömeggyűlésein lehet tanúja. İhsanoğlunak így valóban nehéz lesz elhitetnie a nagyközönséggel, hogy ő a törvény uralmának őre kíván lenni, szemben az öntelt Erdoğan tekintélyuralmi rendszerével.

Erdoğan vitathatatlanul kiváló szónok, ékesszólása lebilincselő, muzulmán tömegeket képes megmozgatni, bűvkörébe vonni. Fellépéseit roppant hatásosan rendezik meg. Például mielőtt kampánygyűlésein kifejtené óhajtott elnökségének hármas célját: a kurdokkal való megbékélés véglegesítését, a tengerentúlról ellene “uszító hamis muzulmán” Fethullah Gülen hitszónok aknamunkájának felszámolását és az Európai Unióba vezető út folytatását, tisztázza, hogy a mostani választás lényege, hogy örökre elbúcsúzhassanak a katonaság és a levitézlett kemalista túlzók “társadalmi gyámkodásának” korszakától. Egy hatalmas kivetítőn a tömeg előtt a rendezők lepergetik, felidézik az AKP-jelölt életének legfontosabb állomásait. Többek között indulásának azokat a fontos éveit, amikor Isztambul főpolgármestereként elindította az elhanyagolt történelmi világváros rohamost fejlődését, “kitakarította” a metropoliszt, eltüntette a szeméthegyeket, s egy hívő muszlim lelkiismereti-vallási parancsának megfelelően gondoskodott a nincstelenekről, télen rendszeresen ingyen szenet osztott ki a szegények között. Az ilyen történeti visszapillantások alkalmával embertömegek előtt jellemszilárdságának bizonyítékaként emelik ki “börtönviseltségét”, igazságtalan meghurcoltatását Annak idején egy nagygyűlésen ugyanis volt bátorsága elszavalni az Atatürk által is nagyra becsült nyugati orientációjú szellemi vezér, Ziya Gökalp muzulmán-török nacionalista ideológus és költő egyik versét, amelyet indexre tett a “korábbi rendszer”:

“Minaretjeink a mi szuronyaink, kupoláink a mi sisakjaink, s mecsetjeink a mi kaszárnyáink”!

Így hangzanak a költemény legjellemzőbb sorai, amelyek deklamálásával az előadó politikus átlépte az akkori hatalom tűréshatárát. S a nagygyűléseken a közönség ütemes tapsától kísérve mindannyiszor felcsendül a Recep Tayyip Erdoğan nevének dicséretét zengő AKP-kampányinduló.

Ennek láttán állíthatja nyugodt lelkiismerettel az ellenzék, hogy a küzdelem teljesen egyenlőtlen. “Képzeljük csak el, milyen lehet egy olyan úszóverseny, ahol az egyik versenyzőnek segédmotort szereltek fel a hátsó fertályára” – olvasható a CHP-hoz közel álló Sözcü (Szóvivő) című napilap tárcarovatában. Erdoğan ellenfelei igencsak szerény eszközökkel rendelkeznek, míg neki magának lényegében rendelkezésére áll az egész kormányzati apparátus, mindenekelőtt “hatalmas közpénzek” – írja a lap. “A szultán – mármint ő – mindannyiszor testőrök százaitól körülvéve, dzsipek, limuzinok félelmet ébresztő gépkocsioszlopában érkezik. Utána autóbuszok és hosszan kígyózó személyautósorok következnek, zsúfolásig tömve híveivel, barátaival.”Erősen kétséges, hogy az ellenzéknek egyáltalán maradt-e bármilyen esélye.“ A nép ugyan választhat, de a választási szabadság korlátozott. Emiatt az amúgy is megosztott ellenzék még inkább kutyaszorítóba került. Voltaképpen ugyanis a “jámbor, konzervatív“ İhsanoğlu aligha illik össze a legnagyobb ellenzéki párttal, a szekuláris CHP-val. A CHP-hoz közel álló lapok, a Cumhuriyet és a Sözcü is, csak fogcsikorgatva erőltették magukra támogtását. “Mert ha Erdoğan kerül ki győztesen, akkor az elnök hivatali rezidenciáját az AKP pártközpontjává avatják, és hivatalosan meghirdetik a diktatúrát” – állítja a tekintélyes publicista, Emin Çölaşan, akinek rovata naponta olvasható a Sözcüben. Ő úgy látja, hogy az utóbbi években roppant harag halmozódott fel, Erdoğan megszüntette a hatalommegosztást, visszaél a vallással, amelyet politikai célra használ fel, eljátssza Atatürk örökségét, s egyre jobban megosztja a országot….

Az ellenzéki kolumnisták persze hogy ilyen mérges támadásokkal igyekeznek feltüzelni, mozgósítani olvasóikat – írja Hülya Özkan, aki török szülők gyermekeként ismert németországi publicista és tévés műsorvezető lett. Mert hát – folytatja – miért is lenne éppen az ellenzéki publicisztika tárgyilagos, amikor a kormányfő minden erejével igyekszik felszámolni a még meglévő kormánybíráló médiákat. S ahol az Erdoğan-barát Yeni Şafak című iszlámista napilap őt már közvetlenül jelölése után új török köztársasági elnökként ünnepelte, s ahol a Star és a Sabah című újságok is úgy biztosították feltétlen hódolatukról, hogy az “új Törökországot” megeremtő politikai vezérnek nevezték. A “baráti média” egész egyszerűen Erdoğan szócsöve, s az ellenzéki publicisztika tárgyilagosságának hiányán aligha lehet csodálkozni, ha meggondoljuk, hogy mennyire megosztott az egész hírközlés. A kormány nem is enged más választást ellenfeleinek, hiszen az általa vezényelt médiacsoportok összehasonlíthatatlanul előnyösebb helyzetben vannak.
A kritikát elviselni képtelen Erdoğan az ellenzéki újságíróknak évek óta százszámra akaszt nyakába “becsületsértési pereket”. Attól sem riad vissza, hogy felhívja a szerkesztőségeket, hogy beavatkozzék munkájukba, vagy “írásaik miatti jogos felháborodásában” követelje újságírók elbocsátását. Az állami médiafelügyeletet is az AKP uralja. Csakis ezzel magyarázható, hogy ez a hatóság kétes indokokra hivatkozva miért sújt súlyos pénzbüntetésekkel szinte mindig csak ellenzéki tévéállomásokat, néha egy időre még fel is függesztve működésüket. Így “bírságolták meg” például a Halk TV-t, amely heteken át tudósított a Gezi parkban kirobbant és országossá vált kormányellenes tüntetésekről, vagy a Samanyolu TV-t, amely erős kritikai éllel számolt be kormánytényezők korrupciós botrányairól, a kormányfő és némely családtagja állítólagos érintettségéről. A Cumhuriyet ezért legutóbb határozott bírálatnak vetette alá az állami TRT rádió- és tévéadót. “A TRT egyszerűen Erdoğan adóállomásává silányult” – írta. Közvetítéseiben, adásaiban most már csak a kormányfő látható, lényegében csak ő fordul elő. “De hiszen nem volt ez másképpen 34 évvel ezelőtt sem, amikor katonai kormányzat volt uralmon ”- állítja.

Törökország “erős emberének “ kihívói között az elnökválasztási küzdelem porondján csak egyvalaki akad teljesen makulátlan politikai múlttal és támadhatatlan jelennel. Ez Selahattin Demırtaş, a Népek Demokrata Pártjának (HDP) elnöke. A 41 éves energikus és fiatal kurd személyiség nevét a közvélemény már korábban is megismerhette, amikor a főleg kurdok, de baloldali törökök által is támogatott párt mostani köztársasági elnökjelöltje még az emberi jogok védelmében folytatott ügyvédi gyakorlatot a kelet-törökországi “kurd fővárosban”, Diyarbakırban. A kurd jogászt hazai szakértők és külföldi hírmagyarázók Törökország egyik legtehetségesebb politikusának tartják. Tudatában van annak, hogy az augusztusi elnökválasztáson csakis akkor jöhet el az ő ideje, ha az AKP-jelölt Erdoğannak a 10-én megtartandó első fordulóban nem sikerül megszereznie a szavazatok több mint 50 százalékát. Akkor a 24-ei második, döntő fordulóban esetleg ő lehetne a mérleg nyelve….A HDP-t, a kurd Béke és Demokrácia Pártjának (BDP) mintegy “városi megfelelőjét ” 2012-ben alapították. Alapítóinak szeme előtt az a cél lebegett, hogy a kurdokon kívül mozgósíthassák az önálló anatóliai vallásukat gyakorló, ugyanakkor kemalista hagyományú, demokratikus szemléletű aleviket, más mérsékelt baloldaiakat és további olyan csoportok tagjait, akiket eddig egyik politikai párt sem képviselt Törökországban. Demırtaş önmagát olyan vallásos emberként jellemzi, akinek szívügye a laicizmus és az egyenjogú vallások változatossága. Mindamellett programjának részeként – az említett szavazókra támaszkodva – követeli a központi vallásügyi hatóság, a diyanet megszüntetését, mert ez a hivatal szerinte eddig mindenkor az állam valláspolitikájának megtestesítője volt, s a szunnita muzulmánokkal szemben elhanyagolta, hátrányos helyzetbe hozta más vallások követőit, például az aleviket. Ez a véleménye azonban nyilvánvalóan éppoly kevéssé számíthat a legtöbb török támogatására, mint az a nézete sem, hogy számolják fel a hadkötelezettséget, amely jelenleg Törökországban nem teszi lehetővé a fegyvertelen civil szolgálatot, s így sérti az emberi jogokat. A kurd politikus – fő török politikai ellenfeleihez hasonlóan – legutóbb szintén kampánykörutat tett Németországban, ahol 1,5 millió olyan török él, aki törökországi választójoggal is rendelkezik, s most szavazhat a törökországi elnökválasztáson. Egy Kölnben tartott gyűlés alkalmával nyilatkozott Michael Martensnek, a Frankfurter Allgemeine Zeitung isztambuli tudósítójának. Jelentős fordulatnak tekintette, hogy személyében egy kurd most először pályázhat a legmagasabb törökországi állami méltóságra. Jelölése azonban egy hosszú távú ellenzéki stratégiának csak egyik állomása. “Törökországban Erdoğan körül olyan politikai szerkezet alakult ki, amely egyáltalán nem demokratikus. Éppoly kevéssé demokratikus megalapozottságú az ellenzéki CHP és az MHP, amelyek elmaradottak, és egy olyan Törökországban élnek, amely harminc éve már nem is létezik” – hangsúlyozta. Most mindkét tábor igyekszik a maga oldalára csábítani őt az esetleges szükséges második fordulós döntő szavazásra. Így még “királycsináló” is lehet belőle. Némelyek ugyanis azt remélik – írja a tudósító -, hogy akkor majd felszólítja párthíveit az İhsanoğlura való szavazásra. De ez egy sokismeretlenes egyenlet, mert Erdoğan továbbra is népszerű nemcsak a törökök nagy többségének körében, hanem bizonyos kurdok között is. Emellett kétséges, hogy Demırtaş egyáltalán ilyesmire szólítja majd fel híveit. Elvégre İhsanoğlu két nacionalista párt jelöltje, amelyektől a kurdok soha semmit nem remélhettek. “Nem engedjük bárki szekerébe befogni magunkat „- jelentette ki a HDP jelöltje. Mert Törökországban jelenleg létezik egy harmadik tábor is, amely a politikai sokszínűségért és a polgári szabadságjogok szavatolásáért indul harcba. Soraikban vannak kurdok, alevik, szocialisták, szociáldemokraták, demokratikus konzervatívok, nőmozgalmak és környezetvédő aktivisták.” Természetesen nem tartozik a politikai realitások közé, hogy őt Törökország elnökévé válasszák, e csoportok egyesülése mindamellett igenis szilárd alapja lehet annak, hogy hiteles ellenzék jöhessen létre a következő választásokon.

Demırtaş elismeri, hogy a kurd mozgalomban a döntő hatalmi szót változatlanul az egykor terroristának bélyegzett és halálra ítélt Abdullah Öcalan PKK-vezér mondja ki, s ezért rendszeresen látogatják őt a Márvány-tenger börtönszigetén, ahol életfogytiglani elzárásra változtatott büntetését tölti. A rab továbbra is élvezi a kurd lakosság támogatását, ezért nincs is más politikus, aki háttérbe szoríthatná. Arról is végső soron a PKK és Öcalan dönt, hogy a fegyverek továbbra is hallgassanak-e, avagy sem – hangoztatta Demırtaş, aki gyűléseken mindannyiszor kifejti, hogy nincs már visszatérés a fegyveres harc korszakához. S politikusként változatlanul tartja is magát ahhoz, hogy politikai viszályokat nem szabad erőszakkal megoldani. Ám a kizárólagos döntés joga Öcalant illeti. A vele folytatott tárgyalásokat, amelyek során a felek nem mindig vannak egy véleményen, “nézetegyeztetésként” írja le. Ezen mindig jelen van egy török állami felügyelő, így bizalmasan nem is lehet beszélgetni. De erre nincs is szükség. Az eszmecsere eredményéről aztán otthon tájékoztatják a párttársaikat. Öcalant mint a török állam első számú közellenségét 1999 óta teljes elszigeteltségben tartották, de miután Erdoğan felismerte, hogyha nem kezdenek tárgyalásokat az İmralı szigeti fogollyal, akkor nem lehet békét kötni a PKK-val sem, azóta engednek hozzá magas szintű kurd küldöttségeket.

A törökországi helyzetre jellemző módon a hivatalos kurd elnökjelölt gyengén beszél kurdul, s fogyatékos nyelvtudását magánúton igyekszik feljavítani. Politikai tárgyalásokat kizárólag törökül folytat. Ankara ugyanis hosszú évtizedekig elnyomó, kényszerasszimilációs politikát alkalmazott, s a kurd nyelv részben még ma is ki van rekesztve a közoktatásból. Demırtaş is ennek a politkának a szenvedő alanya volt. Jóllehet a kurdok még ma sem egyenrangú állampolgárai Törökországnak, az utóbbi években – éppen a mostani miniszterelnök kormányzása alatt – megszüntették a legkirívóbb igazságtalanságokat. Amióta felavatták a TRT 6 állami kurd nyelvű adót, a kurdok anyanyelvükön hallgathatják “Ankara Erdoğan-propagandáját” – jegyzi meg a tudósító. Hozzáfűzi azonban, hogy az egyetemeken kurd szakokat is nyitottak, s éppen magának, Demırtaşnak az elnökjelöltsége is fontos lépés a kurdok integrációjának útján.

Amikor annak lehetőségéről beszél, hogy hamarosan megalalkulhat egy kurd állam Észak-Irakban, gondosan kerül minden esetleges szakadárságra utaló szónokiasságot. “Nem biztos, hogy az állami függetlenség és a szuverenitás békés életet garantálna a kurdok számára, mert ezzel még nem szünnének meg a térség vallási és etnikai konfliktusai. Az a fontos, hogy az egész terület megbékélhessen “- jelentette ki. „Egyébként – mondta – napról napra kisebb a valószínűsége annak, hogy Irak jelenlegi határain belül az emberek egymással békében élhessenek. Bár hivatalosan még nem húztak határokat Irakban szunniták, síiták és kurdok között, ezek a határok ténylegesen már léteznek” – mondta Demırtaş. A kurd elnökjelöltet támogatásáról biztosította a Nor Zartonk (Új Reneszánsz) törökországi örmény szervezet. Nyilatkozata szerint az egyszerű nép, a munkások és mind a társadalom mellőzöttjei Demırtaş személyében az igazi változtatás lehetőségét láthatják a konzervatív, nacionalista és az önkényes állami ellenőrzésre épített hagyományokkal szemben.

A törökországi választási harc felforrósodott légkörében a jelöltek többször elejtettek fölöttébb szerencsétlen megjegyzéseket, vagy ragadtatták magukat kifejezetten ízléstelen megállapításokra. İhsanoğlu például a világbíró Napóleon császár alakjával példálózva próbálta tisztázni magát a veszélyes politikai maradiság vádjával szemben. Az Atatürk alapította és keményen szekuláris-kemalista Cumhuriyet című napilap ugyanis mellének szegezte a kérdést, mi lehet igaz “szigorúan világi köröknek” ama állításából, hogy a CHP és MHP közös elnökjelöltje szemben áll a köztársaság alapítójának örökségével, szellemiségével. Miután a kérdezett felháborodottan visszautasította ilyesminek még csak a leghalványabb feltételezését is, kijelentette: “A történelmi igazság megcsúfolása lenne, ha tagadnánk, hogy Atatürk ma is úgy él a török nemzet szívében, mint a függetlenségi harc hőse és a Török Köztársaság megalapítója. Törökország számára Atatürk olyan, mint Franciaországnak Napóleon, az Egyesült Államoknak pedig George Washington. Nem szabad azonban sem szentséges alakká emelni, sem pedig elutasítani. Törökországnak már réges-régen túl kellett volna jutnia ilyen vitákon”. E válasszal, az Atatürk-Napóleon párhuzammmal kapcsolatban viszont felmerülhet, hogy a korábbi professzor “nem jól készült fel Atatürkből,” utóbbi ugyanis egyszer kijelentette: “Egyáltalán nem szeretem Napóleont, mert mindenkor és mindenben saját személyét tolta előtérbe. Nem is valamilyen ügyért harcolt, hanem saját magáért. Ezért is ért olyan rossz véget. De hát ilyen embereknél ez elkerülhetetlen.” A nagy török államférfi ezt 1923-ban mondta az 1935-ben elhunyt Grace Ellison világutazó angol újságírónőnek, aki a török kultúra lelkes tanulmányozójaként, tisztelőjeként több könyvet is írt Törökországról.

İhsanoğlu valamivel jobb vitatkozónak bizonyult, amikor azt akarta kimutatni, hogy a török kormányfő-elnökjelölt minden durva Izrael-ellenes kirohanása ellenére is voltaképpen “óvatos duhaj” s “Ankarában azért nem eszik olyan forrón a kását”. Gáza lövetése, bombázása és a palesztin lakosság szenvedései láttán Erdoğan ugyanis példátlanul erős szavakat használt, s őt is, mármint İhsanoğlut azzal vádolta, hogy kesztyűs kézzel bánik Izraellel. A legdélkeletibb Hatay tartományban tartott választási beszédében egyenesen “hitleri mentalitást” vélt felfedezni az izraeli katonai akciók mögött. Az Anadolu Ajansi (AA) hírügynökség jelentése szerint a tömeg ünneplése közepette Erdoğan kijelentette: „Mi elítéljük Hitler kegyetlenségét. De ugyanúgy elítéljük a Hitler nyomdokaiba lépő izraeli terrorállamot is”. Ugyanakkor arról beszélt, hogy “nem fogják a pártját egyik hitnek vagy vallásnak sem.” De hát akkor pártatlanok vagyunk? Akkor kinek, minek a pártján állunk? – tette fel a kérdést, rögtön válaszolva is: „Mi mindenkor a jog és az igazságosság oldalán álunk, a béke megteremtésének pártján”. Ezek után Washingtonban és Tel-Avivban hivatalos nyilatkozatokban antiszemitizmussal vádolták Erdoğant.

Ankara először mérsékelt hangú levélben válaszolt az Amerikai Zsidó Kongresszus (AJC) közleményére, amelyben felszólították a kormányfőt, hogy tűrhetetlen kirohanásaiért, amelyekben Izraelt a náci Németoszághoz hasonlíotta, szolgáltassa vissza a szervezet által 2004-ben adományozott kitüntetését. Jack Rosen AJC-elnök emlékeztetett arra, hogy a magánszemélyeknek járó Bátorságért kitüntetést akkor azért ítélték oda neki, mert így akarták elismerni érdemeit, bátor helytállását a terrorizmus és a vallási fundamentalizmus elleni harcban, továbbá kiállását az izraeli-palesztin viszály békés rendezéséért, nemkülönben a törökországi zsidó közösség védelmében. Most azért kérik vissza, mert – Rosen megfogalmazása szerint – “egy évtizeddel az adományozás után ön jelenleg a világon valószínűleg a legindulatosabb Izrael-ellenes vezető, akiből – nyilvánvalóan politikai haszonlesésből – valósággal dőlnek a veszélyes szónoklatok, s aki a török lakosságot erőszakos cselekményekre tüzeli fel zsidók ellen.” A washingtoni török nagykövet által jegyzett és átnyújtott udvarias, de határozott hangú válaszlevélben visszautasították a török kormányfőt ért vádakat. Egyúttal jelezték, hogy Erdoğan nem érvényteleníti Izrael-bírálatát, de “szívesen visszaadja a kitüntetést. ”Azok a kísérletek, hogy antiszemita megnyilvánulásnak tüntessék fel a kormányfő jogos bírálatát civilek ellen végrehajtott izraeli katonai támadásokkal szemben, a tények nyilvánvaló eltorzítása és arra irányuló próbálkozás, hogy eltereljék a figyelmet az izraeli kormány történelmi jogsértéseiről” – olvasható a levélben, amely felidézi, hogy “Erdoğan az egész világ nyilvánossága előtt kinyilvánította: az antiszemitizmust emberiség elleni bűncselekménynek tekinti”. Az AJC csakis úgy képviselheti hitelesen az általa hirdetett értékeket, ha Izrael palesztinai cselekményeivel szemben szintén kritikai magatartást tanúsít. A levél megemlíti, hogy a törökországi “zsidó közösség sem szemléli közömbösen a palesztinai mészárlásokat, s elítélte az AJC eljárását, a kormányfő kitüntetésének visszakérését.”

Erdoğan azonban néhány nappal a levél elküldése után a kelet-törökországi Van városában megtartott tömeggyűlésen megint nem fékezte magát, s minden politikai gátlást levetkőzve támadta Izraelt és az AJC-t. Az Anadolu Ajansi szó szerint idézte szavait: “Izrael el akarja hitetni a világgal, hogy kérlelhetetlensége, igazságtalansága és erkölcstelensége jogszerű, törvényes. Fájdalmas, hogy ennek felül a világ sok országa. Már ismert, hogy az AJC visszakérte tőlem a kitüntetését. Hát ha valóban támogatják ezt a kegyetlen, népirtó, hitleri típusú fasiszta és gyermekgyilkos rendszert, akkor tessék, itt van, tűzzék kalapjuk mellé!” İhsanoğlu szerint azonban Erdoğannak csak a politikai retorikája ilyen szenvedélyes, döntő pillanatokban az AKP-vezér mindig kiáll Izrael mellett. Ezt azzal az esettel vélte illusztrálhatónak, hogy az AKP-kormány 2010-ben visszavonta Izrael OECD-tagságával szembeni régóta érvényes vétóját. Ankara magatartásának megváltoztatásával tette lehetővé Izrael tagságát a Gazdasági Együttműködés és Fejlődés Szervezetében – állította sajtóértekezletén İhsanoğlu. Arra is hivatkozott, hogy hozzá hasonlóan az AKP jelenlegi alelnöke, Numan Kurtuluş – mielőtt még belépett volna a pártba, és még egy másik párt tagjaként – erélyesen bírálta a kormányfőt amiatt, hogy szükség esetén mindig felsorakozik Izrael mögé. Több látványos fellépése, így például emlékezetes “tiltakozó kiviharzása” a 2009-es davosi Világgazdasági Fórum színpadáról az izraeli elnök jelenlétében csupán szemfényvesztő mutatványnak bizonyult – mondta korábban Kurtuluş. Az ellenzék köreiben arra is felhívták a figyelmet, hogy Erdoğan minden haragos szóbeli támadása és a török-izraeli politikai feszültség ellenére minden eddiginél jobban fejlődnek a két ország gazdasági kapcsolatai. A 24.news tv hírportál jelentése szerint a Törökországba irányuló izraeli export az év első három hónapjában 949,2 millió dollár értékű volt, Törökország pedig 956 millió dollár értékű árut szállított Izraelnek. A török gazdasági partnerek főként izraeli kémiai termékek, műanyagok és gumiáruk iránt érdeklődtek élénken, Izrael viszont főként műanyagot, gumit, ásványi kincseket, textiltermékeket, betont, azbesztet, kerámiai cikkeket, ipari üveget és gépkocsikat importált.

Törökország emberbaráti segítségként 17 tonna gyógyszert és orvosi felszerelést szállított Gázába, s a lebonyolítás részleteiről a török és az izraeli külügyminisztérium államtitkár-helyettesei telefonon egyeztettek. A törökországi elnökválasztási harc közepette vált ismeretessé, hogy a hivatalos izraeli vélemény szerint lényegében már befejezett tény az önálló észak-iraki kurd állam létrejötte, s ha a függetlenséget hivatalosan is kikiáltják, Izrael el fogja ismerni a jelenlegi regionális autonómia területén elhelyezkedő új államalakulatot. Izrael számításba veszi, hogy szemlátomást Törökország is elfogadja ezt az új kurd státust, s az észak-iraki kurdokkal eddig is már fenntartott baráti kapcsolatainak erősítésében olajbehozatali érdekei is meghatározók. A fentiekből, vagyis a kurd probléma egyre szerteágazóbb vonatkozásaiból adódóan Ankarának is nyilvánvaló érdeke, hogy normalizálja politikai viszonyát Izraellel – vélik a megfigyelők.

Az egyszerre több közel-keleti szomszédos országban szorító problémává vált kurdkérdésre egyre élénkebb figyelem irányul, s ennek jele az is, hogy a Middle East Quarterly című folyóirat nyári számában tanulmányt közölt Meglepő kapcsolati szálak Izrael és a kurdok között címmel. A szerző, Ofra Bengio asszony a kurd történelem avatott ismerője, aki a Tel-Avivi Egyetem Mose Dajan Közép-keleti és Afrikai Tanulmányi Központjának kutatója. De valóban már az is meglepő, ahogy a szerző által idézett egykori iraki hadügyminiszter 1966-ban azzal vádolta kurd honfitársait, hogy egy “második Izrael” megalapítására törekszenek a Közel-Keleten az 1948-as első mintájára. S Nyugat és Kelet ugyanúgy támogatja a kurd lázadókat, mint ezt annak idején tették a zsidók esetében.

A negyvenes és ötvenes években kivándorolt kurd zsidók később Izraelben kiválóan képviselték az iraki kurdok ügyét, s miután például Szaddám Huszein 1991-ben leverte a kurdok felkelését, a százezres lélekszámúra becsült izraeli kurd zsidó közösség kiterjedt mentőakciókat hajtott végre az iraki kurdokért. Rokonszenvtüntetéseik hatására Samir miniszterelnök az iraki kurdok megoltalmazására kérte fel az amerikai kormányt… A kapcsolatok azonban még a zsidó államalapítás előtti időkre nyúlnak vissza, némely források szerint a kurdokkal való érintkezés fonalát az izraeli titkosszolgálat, a Moszad későbbi első igazgatója, Reuven Siloa vette fel még a harmincas években, amikor riportere volt a palesztinai brit mandátumterületen megjelenő Palestine Bulletinnek. A hatvanas-hetvenes évektől kezdve a felek között titkos kapcsolatok bontakoztak ki, Musztafa Barzáni kurd vezető, majd fiai, Maszud és Idrisz utaztak Izraelbe, onnan viszont különböző rangú izraeli tisztségviselők látogattak Irak kurd vidékeire. A házigazdák hírszerzési adatokkal látták el a vendégeket, és segítettek kijutni az országból a több ezer zsidónak, akik a Baasz-rendszer elől menekültek. Az izraeliek emberbaráti segítséget nyújtottak és hozzájuttatták a kurdokat a külvilággal, főleg az Egyesült Államokkal való kapcsolatokhoz. Jeruzsálem csak 1980 szeptemberében ismerte el, hogy Izrael “támogatta a kurdokat az 1965 és 1975 közötti felkeléseikben” és hogy „Washington tudott erről.” Kiképzőket küldtek és fegyvert szállítottak, de katonai egységeket nem dobtak át – közölte Menáhem Begin kormányfő. Később viszont fokozatosan bővült a fegyverkínálat: kézifegyver és lőszer után már komolyabb hadifelszerelést bocsátottak a kurdok rendelkezésére, például tankelhárító és légvédelmi fegyvereket. Izraeli katonai kiképzők és tanácsadók tevékenykedtek a térségben, ahová még kinevezése előtt ellátogatott Rafael Ejtan vezérkari főnök is. Izrael azonban tartózkodott a törökörszági PKK-val való együttműködéstől, mivel különleges kapcsolat és barátság fűzte Törökországhoz, másfelől pedig a terrorszervezetnek nyilvánított Kurdisztáni Munkáspárt Szíria és radikális palesztin csoportok, közöttük a Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PLO) katonai segítségét élvezte és kenyerét ette. PKK-gerillákat is bevetettek Libanonban izraeli erők ellen, s közülük vagy két tucat el is esett 1982-ben az izraerli fegyveres erők libanoni hadműveletei alatt. Bár ezt Izrael mindig tagadta, makacsul tartották magukat azok a hírek, amely szerint Jeruzsálem részt vállalt Öcalan 1999-es elfogásában, vagy legalábbis az egyik nyomravezető volt. Berlinben emiatt hatalmas kurd tiltakozó megmozdulást szerveztek a török főkonzulátus előtt, s a rendőrséggel való összecsapásban három kurd tüntető életét vesztette.

A kurd-izraeli kapcsolatok fejlődése kiváltképp lendületessé vált a 2005 utáni új nemzetközi geopolitikai helyzetben: Dzsalal Talabani elnök nem habozott nyilvánosan kezet fogni Ehud Barak miniszterelnökkel, de egy évvel korábban, 2004-ben még csak titokban találkozott Ariel Saron, Maszud Barzani és Talabani. Állítólag Benjamin Netanjahu is tárgyalt a kurd regionális autonómiát képviselő Necsirvan Barzanival. Napjainkban elmélyülnek az izraeli-kurd biztonságpolitikai és gazdasági kapcsolatok, az iraki regionális autonóm területen széles körű az együttműködés. A híres amerikai nyomozó újságíró, Seymour Hersh értesülése szerint izraeli hírszerzők és katonák zavartalnul tevékenykednek ott, kiképeznek kurd kommandós alakulatokat, és titkos bevetéseket irányítanak Irán és Szíria kurdlakta területeire. Izrael kiképzi a kurd pesmerga harcosokat is. Emellett részt vesz az erbili nemzetközi repülőtér építésében. “Izraeli gyártmány” jelzéssel többtonnányi felszerelés érkezik Észak-Irakba: motorkerékpárok, traktorok, szimatoló rendőrkutyák, kalasnyikovok felújítására alkalmas szerszámpadok, golyóálló mellények és elsősegélyeszközök…

Úgy fest, hogy változóban van Izrael és a PKK viszonya is. Öcalan ugyan változatlanul tesz antiszemitának minősített kijelentéseket, de ezek – némely szakértő szerint – inkább csak arra szolgálnak, hogy behízelegje magát a török kormánynál, amellyel most együtt fáradozik a török-kurd békefolyamat előmozdításán. Állítólag az izraeliek és a PKK képviselői egyaránt béketapogatózásba kezdtek a közöttük meglévő feszültség enyhítése végett – olvasható többek között Ofra Bengio írásában.

2014-08-07
Flesch István – Türkinfo