Feyyaz Bursában 1. rész – Focirajongóknak kötelező!

Az elmúlt héten Bursában jártunk, az úti élményeimet szeretném megosztani veletek. Ketten utaztunk a feleségemmel, repülőgéppel. Bár Bursa városának is van nemzetközi repülőtere, de az interneten sehonnan sem találtunk oda járatot, hiába szerepelt néhány honlapon, hogy Bécsből, Münchenből is mennek gépek Bursába, ez nem bizonyult valóságnak. Ezért az “ősi módszert” választottuk: Budapestről elrepültünk Isztambulba, majd hajóval átkeltünk a Márvány-tengeren. Előzetesen csak annyi volt a gondom, hogy a Zöld Városban korábban még sohasem jártam, ezért nem tudtam, hogy miként fogok ott mozgolódni. Ekkor sietett a segítségemre Tarkan barátom İzmirből és Cybermacs barátom İstanbulból (a www.isztambul.info honlap főszerkesztője). Ők sok hasznos dolgot elküldtek nekem e-mailben.

Amikor induláskor beléptem a THY gépébe, a török stewardess hölgy azonnal elmarta a nyakamban lógó Beşiktaş érmémet és addig el sem engedte, amíg el nem magyaráztam neki, hogy ez miért is van rajtam. Sima utunk volt a legnagyobb török városba. Az első “kaland” az İstanbulkart volt. Cybermacs előre elmondta, hogy inkább hagyjuk ki az automatát és a reptéren töltessük fel az én régi kártyámat valami olyan helyen, ahol csak oda kell adni és egy ember rátölti a pénzt. Ugyanez lett volna az eljárás a feleségem teljesen újonnan vásárlandó kártyájánál is. Én ezt az ötletet nagyon támogattam, mert nem ismertem az automata működését. Csakhogy bárkitől kérdeztem, mindenki magyarázta, hogy csak menjünk lefelé, lefelé a metróba, majd ott lehet kártyát tölteni. Nos, természetesen a metrónál nem volt semmi egyéb, csak az automata! Segítséget kértem az egyik biztonsági őrtől, aki mindjárt kikapta a kezemből az 50 TL-t, én meg mindjárt megörültem, hogy el is intézi helyettem, de nem ez történt, hanem felváltotta nekem két húszasra meg egy tizesre. Akkor mentem oda az automatához és láttam, hogy 5,10, ill. 20 lírásokkal működik. Beadtam egy tizest és kaptunk egy új kártyát. Ez eddig rendben van, most már az én régimre kellene még 10 TL-t feltölteni. Pont odaért mögénk három fiatal srác, na mondom, ők jók is lesznek segítségnek! El akartam mondani nekik,hogy tíz líra értékben szeretném feltölteni, de nem tudtam megszólalni sem, mert egyikük máris kivette a kezemből a húszast és beadta a gépbe. Na mondom, így igen gyorsan a nyakára hágunk a 150 TL készpénznek, amit magunkkal hoztunk! (Egyszerűen nem volt több az Exclusive Change-ben). Hiába, nagy bénázás volt a részemről, de ez van: amióta bevezették az İstanbulkartot, csak egyszer voltam, akkor pedig Cybermacs előre megvette, és feltöltötte számomra a kártyát, nem volt még soha dolgom az automatával. (Aztán majd az utolsó napon látni fogjuk, hogy milyen jó is, hogy véletlenül rákerült az a húsz líra a tíz helyett…)

Tehát a szokott módon elmetróztunk Zeytinburnuig, ahol át kellett szállni a villamosra. A “csipogós” kapunál “ottrekedt” a gurulós bőröndünk a túloldalon, de a mögöttünk álló török férfi szó nélkül megfogta és átemelte a kapu fölött a nehéz csomagunkat. A tramvaynál az volt a legkülönösebb, hogy milyen lassan haladt az útvonalán. Sokszor teljesen lelassított és meg is állt két megálló között. Nézegettem az órámat és már arra gondoltam: itt még baj is lehet. Aztán Gülhanéban már azt fontolgattam: én bizony szólok Cybermacsnak, hogy valahogy próbálja meg visszatartani a hajónkat! Aztán 8 perccel az indulás előtt végül befutottunk Kabataşba! Következhetett végre a nagy pillanat: 4 év után végre személyesen találkozhattam Cybermacs barátommal! Csak hát nem pont így képzeltük a találkozást! Mint az őrült, úgy kellett rohannunk, én meg ráadásul még milyen büszke is voltam magamra, hogy milyen ügyesen megvettem az interneten a bursai hajójegyeket, aztán kiderült, hogy fenét: az csak visszaigazolás volt! A jegyeket még CM-nek kellett intéznie, automatából. És hogy minden teljes legyen: elkezdett ömleni az eső. De végül aztán minden rendben lett, csak szinte semmit nem tudtunk beszélgetni.

A BUDO hajójárata tényleg rászolgál a tengeri autóbusz elnevezésre (deniz otobüs). Valóban olyan, mint egy kétszintes busz, teljesen zárt, így nem lehetett kimenni a friss levegőre, amikor igen dobálták a hullámok. Viszont volt egy nagy előnye: negyedórával előbb kikötött Mudanyában, mint ahogy az a menetrendben szerepelt. Partra szállás után persze biztonsági kapuk voltak, amin át kellett haladnunk. De a biztonsági őr nagyon rendes volt: visszaengedett csak azért, hogy a tengeri buszunkról az Emir Sultan hajóról képet készíthessek. Mudanyában nagyon éreztük, hogy egy másik kontinensre érkeztünk! Az isztambuli vihar után fülledt, párás forróságban volt részünk! A megtakarított negyedórának az volt a hozadéka, hogy még bent állt a 16.35-ös busz, pedig én csak a 17.20-assal kalkuláltam. Volt időm venni két, 48 órás BUKART-ot. Kérdeztem az utasokat és a sofőrt, hogy ha az İnönü caddesin van a hotelünk, akkor mi a megállónk neve, egyöntetűen azt mondták, hogy Heykel. Utaztunk harmincvalahány kilométert és egyszer a hátunk mögött ülők kiabálni kezdtek: Heykel, Heykel! Jót akartak, de persze, hogy egy megállóval előbb szóltak, ez még csak az Ulu camii volt. Jó bő kilométeres séta következett még, de nem volt gond, a leszálláskor már tudtam, hogy mi az ábra, a térkép ott volt a fejemben, simán odataláltunk. Egy helyen azért megkérdeztem egy taxist, ő megerősítette, hogy jó irányba megyünk, de egyfolytában kérdezgette, hogy koszovóiak vagyunk-e? Elfoglaltuk a szobát és vacsorázóhely után néztünk. A közelben az igényes Şifa étterem megfelelő volt: két dürüm két ayrannal 16 TL-ért – teljesen rendben!

Kedden reggel metróra ültünk és jó sokat mentünk nyugati irányba. Ott jöttünk fel a felszínre, ahol kiindul a Fatih Sultan Mehmet Bulvarı, így az első látványosságunk a Fatih Sultan Mehmet camii volt. A dzsámi két minaretes, oszmán stílusú, nagyon szép épület. Itt fordultunk le a sugárútról, mert a Galatasaray Store-ba akartam menni. A Google azonban rosszul jelezte, egyáltalán nem erre volt, hanem tovább, a sugárúton. Szerencsére bárkit megkérdeztünk (nőket is), mindenki pontosan tudta, hogy merre irányítson minket, így hamar meglett. A boltban három rendkívül rendes eladó dolgozott. Egyből megengedték, hogy készüljön rólam fénykép, pedig a rivális fekete-fehér csapat mezében voltam. Beszélgettünk, kérdezgettek Budapestről, magyar fociról. Majd kézzel-lábbal magyarázták és mutatták is, hogy “Bursa’da Galatasaray problem yok, Fenerbahçe problem yok”, de a Beşiktaş mezt vegyem le gyorsan! Gondoltam kiütöm náluk a biztosítékot és megkérdeztem: “Hát akkor a Bursa Store-ba se mehetek be ilyen mezben?” Szegények,majd elájultak, égnek dobálták a karjaikat és úgy magyarázták: hát ilyet aztán pláne ne csináljak! Miután elköszöntünk és elindultunk, egyszer csak a hátunk mögül dobogó lábak zajára figyeltünk fel. Az egyik Galata boltos dolgozó volt. A kezében egy Galata Store feliratú reklámtáskával futott utánunk. Benne ajándékok: sárga-piros öngyújtók és tollak voltak! Hát, ilyenek az új török barátaim!

Sétáltunk vissza, a metró felé. Még az İzmir Yolu előtt volt egy olyan hely, ahol egy támfalon szép kőfaragással kialakítottak egy Bursaspor emlékfalat, a 2010-es bajnoki címük tiszteletére. Nagyon szépen meg volt csinálva: domború Bursaspor címer, egy zöld-fehér labda, a mintákban a bajnokcsapat játékosainak neve, valamint a bajnoki serleg. Egy életem, egy halálom – gondoltam – márpedig akkor is lesz rólam egy fénykép, ahogyan ez előtt a fal előtt állok, Beşiktaş mezben! Közben sandítgattam a piros lámpánál álló kocsisorra: hányan ugranak ki megverni az arcátlanságom miatt? De megúsztam, a kép elkészült!

A metróval visszamentünk egy megállót Nilüferbe. 10-15 perc alatt simán meglett a következő úticél: a TS Club, vagyis a Trabzonspor bolt. Bementem és azonnal azzal kezdtem, hogy én egy magyar Karakartal fanatik vagyok. Çok süper! – kiáltott fel az eladó. Na mondom, itt különösebb gondjaim nem lesznek! Mire odaértem a pulthoz, feltette a kezét: mielőtt még bármit is mondanék, azonnal hozzák a teát. Aztán kiküldött, hogy hívjam be a bolt előtt nézelődő feleségemet is, mert ő is kap teát. Még egy hölgy dolgozott a boltban és nagy beszélgetés kezdődött. Beşiktaş szurkoló vagyok és leszek, de úgy szeretem az egész türk futbolt, hogy gyűjtöm a török mezeket és vettem náluk egy szép Trabzonspor mezt. Érdekes volt, hogy a pultra öt kártyalehúzó terminál is ki volt téve. Az első kettő valamiért el sem fogadta a VISA kártyámat. Gondolom, valami olyasmi lehetett az oka, hogy azok a bankok nem állnak partneri viszonyban az én itthoni bankommal. A harmadik lett a jó, a Ziraat Bankası. Gondolom ők lehetnek az Erste Bank törökországi partnere. Persze megengedték,hogy lefényképezkedjem fekete-fehér mezben a boltjukban. De ezzel még messze nem volt vége! A nejemmel együtt mindenféle trabzonsporos ruhaneműt magunkra kellett húznunk és ezekben töméntelen fotót készítettek rólunk. Még jó,hogy ezeket nem tették fel a Facebook oldalamra! Eléggé értetlenkedett volna a majd’ 5000 Kartal drukker ismerősöm!

Miután mindennel megvoltunk, azt mondta a boltvezető, hogy most kimegyünk az udvarra és leülünk a kerti asztalhoz. Minden érdekelte, rólunk, a munkánkról, Magyarországról, az ország vallásáról, mindenről tett fel kérdéseket. Majd hozták a tejeskávét. Ezután a főnök elővett egy nagyon szép albumot, mely Trabzont és környékét mutatta be, azt néztük végig. Időközben megjött az unokatestvére is és leült közénk. Kiderült, hogy mindketten ős-trabzoniak, ott is születtek, de már Bursában élnek. Gondoltam megvillantom egy kicsit magam, és elsoroltam a Trabzonspor 1993-1995 közötti játékosait nekik. Teljesen odáig voltak! Legvégül Yılmaz megkérdezte, hogy mi a további tervünk, innen hová akarunk menni. Mondtam, hogy a Carrefour SA AVM-be gondoltuk, mert majd ott akarunk ebédelni is. Metróval vagy busszal, nem tudom, még nem döntöttem el, mert úgy tudom, hogy mindkettő jó oda. Na hát az egész biztos nem úgy lesz, mert én viszlek bennetek a saját autómmal! – vágta rá Yılmaz. Így is történt, amikor kiszálltunk, megölelt, így búcsúzott tőlünk legújabb barátunk.

A plázában nagyon hamar megtaláltuk az ottani Galatasaray Store-t. Itt is két hihetetlenül jószándékú fiatalember dolgozott. Mindjárt nagyon jó barátok lettünk. Azonnal megengedték, hogy az ellenfél csapat mezében lefényképezkedjek a boltjukban. “És készülhet rólam kép a bolt előtt is?” – kérdeztem. Tabii-mondták egyszerre. És ekkor ütött be a krach! A két fotó között lemerült az akkumulátorom! Pedig előző este a hotelben feltöltöttem…. Látták a borzasztó elkámpicsorodott képemet és erre azonnal benyúlt egyikük a pult fiókjába és adtak két tartóselemet! Nem engedték kifizetni! Így oldódott meg a nap második felére a fényképezésem! Búcsúzáskor hozzátették, hogy ne mászkáljak Bursában Beşiktaş mezben! Most már tényleg ebédelni akartunk és ezért felmentünk egy szintet. Mindjárt megkerestük a HD İskender lánc éttermét, mivel tavaly Ankarában nagyon jókat ettünk náluk, pl. dönerhúsos hamburger, stb… De úgy látszik, Bursában szigorúan veszik, hogy ez a város az iskender kebab hazája, mert itt szó szerint nem volt semmi más a kínálatban, csak iskender! Nagyon jó kaja az is, csak éppen voltak már „gondjaim” tőle máskor, ezért az utazás elején nem mertünk ezt ebédelni. Átsétáltunk az İkbal éttermébe, ott bőségesen volt minden a választékban.

Majd a napnak egy igen nehéz része következett! Megmondta előre Cybermacs, hogy reggel rakjam le az asszonyt az AVM-ben (a bankkártyámmal egyetemben) és hagyjam magára, mert jobban járok! Borzasztóan igaza volt! 3 óra nézelődés következett, boltról boltra, mindenhová bementünk! Közben vennünk kellett fel kp-t is, mert mint mondtam, otthonról csak keveset tudtunk hozni. Érdekes volt, hogy a plázában 11(!) különböző bankhoz tartozó ATM állt egymás mellett! Akartunk a fiunknak venni egy sakkórát, de nem tudtam törökül a nevét. A boltban nagyon rendes volt az eladó, behívott a pult mögé,hogy a számítógépén írjam be a fordítóba, de sajnos nem árultak ilyesmit. Szóval 3 óra múltán nem bírtam tovább és én mondtam ki, hogy elég volt az üzletekből!

De ezalatt úgy elfáradtam, hogy nem volt kedvem elkezdeni a buszmegállót keresni. Két török hölgytől kértem segítséget. Ők nem tudták a buszt és a 10 méterrel mellettünk lévő feleségemhez fordultak információért. Ő meg borzasztóan élvezte, hogy most először töröknek nézték. Ellenben már nagyon szerettem volna a török építészet híres remekműveit látni, hiszen igazából ezért jöttünk. Egy takszistól megkérdeztem, hogy mennyibe kerül az út a Hüdavendigár dzsámihoz. Gyanúsan olcsó árat mondott és gyanúsan keveset is utaztunk. Kiszállás után mindjárt megkérdeztem az első urat,aki a camii felől gyalogolt: “Ez a Hüdavendigar dzsámi? Nem,ez a Mihraplı dzsámi.” – mondta. Ezt még kétszer megismételtem, mindig ugyanaz volt a felelet. Hát,most már akkor ezt fogjuk megnézni! Én végül nem tudtam meg, hogy milyen lett volna a Hüdavendigar dzsámi, (az két km-rel még tovább lett volna), de ez a Mihraplı dzsámi belülről lenyűgöző volt! Gyönyörű, kék és fehér csempeburkolat és a mihráb ezen belül varázslatos, arab kalligráfiákkal díszítve! El sem lehet mondani, ezért inkább mellékelek egy képet az írásomhoz. És a csillár… Simán versenyre kelt az ankarai Kocatepe dzsámi csillárjával! A nejem egyébként csak a galéria szintre mehetett fel. A mecset inkább kívülről volt kissé jellegtelen, a téglatest forma nem volt valami különleges. Mindezt pótolta az árkádokkal körülvett udvar, melyben egy ritka szép díszkút található és figyelemreméltó a két, háromerkélyes minaret is. Kifelé jövet láttuk, hogy az épület egyik sarkán egy fürdőszoba felszerelési szaküzlet(??) található. Amúgy minden rendben volt, nagyon tetszett, amit láttunk. Csak éppen arról nem volt semmi fogalmam,hogy most hol vagyunk és hogy jutunk el a következő célunkhoz.

Csak az égtájat tudtam biztosan, ezért elindultunk kelet felé, mert arra volt a Muradiye komplexum. Kérdezősködtünk az utcán és az egyik megkérdezett, egy ingatlanközvetítő tulajdonosa kint ácsorgott a járdán és nézelődött. Azonnal azzal kezdte, hogy behívott az irodájába és leültetett minket. Sajnos nem tudta ő sem, hogy melyik busz lenne a megfelelő. De hamar megoldotta: egyenként állítgatta meg a járókelőket és érdeklődött tőlük – helyettünk! Végül meglett a járatszám. Megköszöntük és felléptünk a buszra. Hopp, a 48 órás BUKART-unkra azt írta ki, hogy érvénytelen! (Még 24 órája sem volt, hogy megvettük). A sofőr bácsi nagyon rendes volt. Intett, hogy nem számít, maradjunk nyugodtan! Útközben a buszról megtekinthettük a két komédiás, Karagöz és Hacıvat emlékművét. Sofőrünk szólt, hogy megérkeztünk a Muradiye komplexumhoz, lehet leszállni! Csak pár tíz métert kellett sétálnunk, és akkor mintha hideg vízzel nyakon öntöttek volna! Az egész komplexum,a dzsámi, a papnevelde, a türbék: felújítás miatt ZÁRVA! Hát ez aztán nagyon nem hiányzott! Így csak kívülről nézhettük meg Bursa utolsó, szultán által épített dzsámiját, melyet 1426-ban fejeztek be, két minaretes és stílusára jellemző a keresztfolyosós kivitel. A türbéket még jobban sajnáltam. Legalább Cem hercegét és Mustafa hercegét mindenképpen szerettem volna látni! Bementem a kertbe és azt láttam, hogy ideiglenes fa korlátokkal le vannak zárva. De az ellenkező irányból érkező török járókelők szépen mind fogták és félretolták a korlátokat, kijöttek, majd visszatették az útlezárást! Na, ezt nyilván én is kipróbálom,de nem mertem, mert pár méterre tőlem ott ácsorgott a két özel güvenlik. Inkább megkérdeztem őket. Nem lehet, mondták és az egyik behívott a fülkéjükbe. Megmutatta a biztonsági kamerákat: mindegyik türbében a szarkofágok építési fóliákkal le voltak takarva, a munkálatok miatt.

Útban a buszmegállóhoz egy pékségben megláttuk az oly nagyon szeretett, hosszúkás török kenyeret. Bementünk venni egyet vacsorára az ayranhoz, de megállapíthattuk (a további napokon is), hogy sehol sem ért nyomába a tavaly Ankarában, a hotelünkkel pont szemben árusított trabzonlu ekmeknek. Itthon megnéztem, hogy a Muradiyétől melyik busz visz minket vissza a szállásra, de azért megkérdeztem az eladó srácot is. Ő egy abszolút másik számú járatot mondott és neki volt igaza: az volt a jó busz. Felszálltunk, és a leolvasó megint azt mondta, hogy nem érvényes a két napos jegyünk! (Akkor volt éppen 24 órája, hogy vettük). Ez a sofőr is azt mondta, hogy jól van, maradjunk! Ráfordultunk az İnönü caddesire és mindjárt mondta, hogy akkor megérkeztünk! Igen-igen, – feleltem – de a szállónk még messzebb van, a felüljárón túl. Na, ez már nem tetszett neki, angolul mondta, hogy a jegyünk nem is érvényes, most már majd szálljunk le. Tamam, a következőnél tényleg leszállunk. Az meg úgy 50 méterre volt a hoteltől, tehát csak hazaértünk szerencsésen. Ott már nem voltunk barátok, a sofőr vissza sem köszönt, amikor mi elköszöntünk tőle. Így zajlott le az első bursai napunk, ami összességében azért nagyon jól sikerült.

Folytatása következik.

Üdvözlettel:

Feyyaz

2014-07-08