Tárt karokkal várt minket a török „vadkelet”

Túrakerékpárom nyergében jutottam el Kelet-Anatóliába, erre a sokak számára ismeretlen, és nem túl bizalomgerjesztő kurdok lakta vidékre, mely Törökország keleti régióját alkotja. Alapvetően hatalmas, háromezer méternél magasabb, sziklás hegységrendszerek, kopár félsivatagos vidékek és termékeny folyóvölgyek jellemzik ezt a ritkán lakott tájat, ahol még a természet az úr.

Az Erciyes vulkán lábánál fekvő, egymillió lakosú Kayseri zsongó belvárosában egy ízletes dönert falatozva és a hozzá dukáló ayrant (török joghurtital) kortyolgatva, kellemes hangulatban telt az este újdonsült török barátainkkal. Ám amikor úti célunkra terelődött a szó, elkomorodott a hangjuk. Bár még egyikünk sem járt országuk keleti, főként kurdok és zazák lakta vidékén, ám a „török vadkeletnek” egyáltalán nincs jó híre errefelé. Meghallgattuk intelmeiket, tanácsaikat, miszerint mindig biztonságos, zárt helyen éjszakázzunk és napközben mindig maradjunk együtt. A hajnal már a kelet felé robogó expresszvonaton köszöntött ránk. Ahogy kivilágosodott, megébredtem és nem is bírtam tovább aludni. Eszméletlen helyeken – szűk szurdokokban, folyóvölgyekben – kanyargott a pálya, több száz alagúton bújtunk át, kristálytiszta vizű, rohanó folyók zúgtak mellettünk, felettünk kietlen sziklafalak magasodtak. Azt hiszem, megérkeztünk Kelet-Anatóliába, a magashegyek birodalmába!

Az ember mindig kétségekkel teli szívvel utazik el egy számára ismeretlen vidékre, hiszen – bármennyire is felkészült – mégsem tudhatja, hogy pontosan milyen körülmények között kell majd teljesíteni. Milyen utak, természeti viszonyok várnak rá és főképp milyen emberek akadnak az útjába. Ez utóbbi nagyon meghatározza egy adott túráról és egy adott országról alkotott véleményét. Törökország keleti része számunkra ebben a tekintetben is minden előzetes várakozást felülmúlt.

Munzur Vadisi – a vad tájak és szelíd emberek hazája

A vonat elrobogott és teljes csend honolt a tájon. A körülöttünk elterülő hatalmas néma vidéket körülbelül olyannak tudnám leírni, mintha a Vadnyugatra tévedtünk volna a 18. században. Település nincsen a közelben, csupán a Calti-folyó zöldes színű völgyét véljük felfedezni, melyben az elmúlt órában kanyargott vonatunk. Erről kapta a kis világvégi állomás a nevét. Fölénk pedig hatalmas szürkésfehér színű kopár hegyek magasodtak.

További részletek>>>