Török talány – miért “bántja” az igazhívő kormányfő a “tiszteletreméltó vallástanítót?”

Törökország miniszterelnöke a napokban házi feladatként egy többismeretlenes egyenletet adott fel a török médiának és az érdeklődő világsajtónak: miért és miért éppen most akarja politikai vesztét egy hozzá közel állónak hitt muzulmán mozgalom vezérének. Recep Tayyip Erdoğan ezzel sok fejtőrést okozott a megoldással azóta is bajlódó szerkesztőségeknek.

Az egész nagyon különös. Az elsöprő 2002-es választási győzelme óta kormányzó Igazságosság és Fejlődés Pártjának (AKP) elnöke ugyanis, aki már jófejű isztambuli diákként is kedvelte az iskolai feladatok elegáns megoldását, egyben mélyen vallásos ifjú volt, és felnőtt korára is istenfélő maradt. Szakállas ifjúként szívesen elmélyedt az iszlám misztika szúfi mestereinek szívet-lelket gyönyörködtető tanításaiban. Kiválóan futballozott, s csak a szakállviseletéhez való következetes hitbéli ragaszkodása okozta, hogy végül edzői meghívás ellenére sem lett tagja a “kötelezően sima arcú világi futballisták” nagy hagyományú híres csapatának, a Fenerbahçénak. A későbbiekben is – már miniszterelnöki dicsőségre jutván – előbb muzulmán, majd egyszerűbben konzervatív demokratának jellemezve politikai irányzatát, az európaiak pártok közül a német kereszténydemokratákat (CDU/CSU) érezte legvonzóbbnak és legközelebbinek. Az Európai Unióba igyekezvén feléjük tájékozódott. Szellemi-lelki, vagy akár “stratégiaiként” értékelhető szövetségesének pedig egy muzulmán mozgalmat választott. A “Szolgálat”, törökül Hizmet országosan és külföldön is egyre nagyobb befolyást élvez. Főként a feltörekvő új anatóliai társadalmi rétegek tagjai, a sikerüket kemény munkával megalapozó üzletemberek, vállalkozók lelkesednek érte, köreikből táplálkozik népszerűsége. Ennek az élénk mozgalomnak a vezetője Fethullah Gülen, a nagy hitszónok, akit szaporodó számú hívei és tanítványai kitüntetően “hocaefendi” vagyis “tiszteletreméltó vallástanító” néven szólítanak, említenek. Tanítását némelyek egyfajta “muzulmán kálvinizmusként” értékelik.

És most legalábbis felbomlani látszik az okkal vagy tévesen szellemi ikertestvéreknek tartott Erdoğan-Gülen kettős szoros szövetsége. Sőt a páros két tagja szembefordult egymással. Helyesebben előbbi fordult szembe utóbbival, aki viszont ezt nem hagyta annyiban. Jóllehet mindkét tábor részéről már most hallhatók békítő-békítgető hangok, s olyan értelmű kijelentések, hogy “azért nem eszik olyan forrón a kását”, a viszály kétségtelenül elmérgesedett. Ez már önmagában is felvet kérdéseket. A “kormányfői egyenlet nagy ismeretlenje”, hogy vajon miért és miért most jelentettek be egy olyan intézkedést, amely nyilvánvalóan érzékenyen érinti a “Szolgálatot”. Ez jogos felvetés, miután nyilvánossá vált a kormánynak az a terve, hogy megszüntetik az egyetemi felvételre felkészítő magániskolák (dershane) rendszerét, amelyek nagy hányadát éppen a “Szolgálat” tartja fenn. Feladataikat a jövőben állami iskolákra kívánják átruházni. Orhan Atalay AKP-képviselő azonban kikottyantotta az igazi indítékot: az állam nem tűrheti ilyen “terorrista jellegű párhuzamos struktúrák” működését. Hozzáfűzhette volna – de nem tette – , hogy ez a güleni iskolarendszer egyben a mozgalom toborzóirodája is, s a kormány éppen ezt tartja tűrhetetlennek.

Mindamellett furcsa, hogy éppen az az Erdoğan szánta rá magát erre a lépésre, aki közismerten lekötelezettje a mozgalomnak és személyesen a “tiszteletreméltó vallástanítónak” is: 2002-es választási diadalát egyértelműen neki és az általa mozgósított anatóliai új vallásos diplomásoknak köszönheti. E már tanult, magabiztos és önáló vállalkozói réteg otthoni hitbuzgó indíttatásánál fogva is benne látja a modern társadalomban helytálló , a Nyugat előtt is “szalonképes” demokratikus iszlám felvilágosult török képviselőjét.. Az ő támogatásukkal szinte egyenértékű, sőt az ország jövője szempontjából talán még jelentősebb tényező volt, hogy ez a muzulmán mozgalom segített visszaszorítani az állam irányításában túltengő katonai befolyást, megrendszabályozni a vezérkart. Ezzel hozzájárult ahhoz, hogy be lehessen világítani a demokráciaellenes erőktől fertőzött úgynevezett mély állam sötét titkaiba is. Ehhez a kockázatos politikai kezdeményezéshez nyújtott segédkezett Gülen. Erkölcsi súlyával az imádságos muzulmánok millióihoz eljuttatott prédikációival, a Koránra és a prófétai hagyományokra alapozott, de a gyakorlati élet útvesztőiben is eligazító vallási üzeneteivel.

“Ezzel most tőrt döftek szívünkbe” – írta Gülen az iskolabezárás tervéről honlapján. S ezzel félreérthetetlen összefüggésben szólt a tábornoki puccsok idején a mozgalma elleni korábbi merényletekről. Elvakultságukban az államcsínyek végrehajtói “még az egek kapuit is be akarták volna zárni” – célzott nem is nagyon burkoltan a mostani eseményekre is. “Ezt láttuk az 1960-as puccs idején, amidőn nagy csapás ért bennünket. Hasonlóképpen 1971-ben is belénk tapostak, majd 1980-ban, amikor mindannyiunkra lecsaptak.” De tudásának gazdag tárházából felhozott más intő példákat is a mai hatalmasságokkal szemben, megcsillogtatva hallgatósága előtt kivételes ékesszólását:

“Ha hitetlenek, rossz emberek vagy gonosz szellemek gyötörnek benneteket, akkor ez azt mutatja, hogy jó úton jártok. Ti jártok a helyes úton akkor is, ha hiába ígérgetnek nektek fűt-fát bizonyos földi szolgálatokért. Ha maga a Fáraó vagy a Krőzus fordul ellenetek, akkor ebből tudhatjátok, hogy ti a helyes úton jártok.” Nem volt nehéz kitalálni, kire célzott. Eközben gyorsan peregtek az események: a Taraf című ellenzéki liberális napilap, amelyhez függetlensége okán a legkülönbözőbb odalakról szívesen juttatnak el a velük szemben állók visszaéléseit leleplező hiteles okmányokat, most az utóbbi évtized egyik legkínosabb ügyét fedte fel. Mint dokumentumokkal igazolta, az AKP-kormánya még 2004-ben a nemzetbiztonsági tanácsban elfogadtatott egy határozatot, amelynek alapján “leszámoltak volna Gülen mozgalmával, valamint más vallási csoportokkal.” A lapok alján olvasható a miniszterelnök és Sezer akkori köztársasági elnök és az akkori külügyminiszter, a mai államfő, Gül saját kezű ellenjegyzése. Mindez akkoriban történt, amikor még úgy látszott, hogy Gülen és Erdoğan viszonyában minden a legnagyobb rendben van. A rákövetkező napokban egyre újabb és újabb leleplezések láttak napvilágot a Tarafban: a nemzeti hírszerző szervezet otthon és külföldön folyamatosan figyelte a “Szolgálat” munkatársait, nemkülönben azoknak az üzleti csoportoknak a működését, amelyeknek bármi közük volt valamilyen vallási közösséghez. Érdekes, hogy egykor a Tarafról is azt terjesztették nacionalisták, hogy a güleni “Szolgálat” pénzeli.

A kormány teljesen szokatlan módon négy hosszú órán át tárgyalta, hogy mit és miként válaszoljon ezekre az állításokra, majd igen hamar “államtitok nyilvánosságra hozatala és megsértése“ címén bűnvádi eljárást indított a lap ellen. A Taraf viszont a kormányfőt perelte be rágalmazásért. Ezután az isztambuli és az ankarai rendőrség csalás és megvesztegetés vádjának gyanújával őrizitbe vett 52 személyt. Közöttük a belügy-, a gazdasági, valamint a környezetvédelmi és városfejlesztési miniszternek a fiát. Már egy éve titkos nyomozás folyt ellenük “állami közbeszerzési pályázatok állítólagos tisztességtelen befolyásolása” ügyében. Nem sokkal e bejelentés után egyszerűen leváltották az ügyben nyomozó 29 rangidős rendőrtisztet. Erre már megszólalt a miniszterelnök is, és azzal vádolta az elbocsátott rendőröket, hogy “visszaéltek hatalmukkal.” Egyébiránt pedig – mondta pártjának egy ankarai gyűlésén – a megvesztegetési ügy voltaképpen “Törökország ellen kivülről és belülről szőtt összesküvés, “nagyon mocskos akció”. Több lap mindezt összefüggésbe hozta a Gülen mozgalma körül kirobbant viszállyal. Felmerült az is, hogy a kormányfő a háttérben valamiféle Gülen-Izrael tengely létrejöttét gyanítja az ő megdöntése céljából. A muzulmán hitszónok ugyanis 2010-ben helytelenítette. hogy Törökország addigi szövetségese, Izrael ellen fordult, miután a Gázába tartó Mavi Marmara nevű “blokádtörő” segélyhajón rajtaütöttek izraeli katonák, s kilemc török állampolgár életét vesztette. És az is megtörtént, hogy egy pusztító izraeli erdőtűz után Gülenék a régi helyén új erdőt telepítettek a Szentföldön.

Közben lemondott parlamenti mandátumáról Hakan Şükür AKP-képviselő, török közönségkedvenc, volt válogatott labdarúgó. Arra hivatkozott, hogy ellenzi az általa nagyon szeretett Gülen-féle közösség (cemaat) és mozgalom előkészítő iskoláinak bezárását. Most a pártban attól tartanak, hogy Hakan távozása belső bomlást indíthat el a kormánypártban. Általános megütközést keltett, hogy tovább bővítve az elbocsátott kormánykritikus újságírók táborát, a kormánybarát Sabah című lapnál felmondtak a tekintélyes Nazlı llıcak újságírónőnek, amiért bírálta az állítólagos közbeszerzési korrupció ügyében folyó letartóztatásokat, és általában is már hosszabb ideje kritikus hangot ütött meg a kormánnyal szemben.

A kormánybarát sajtó egyre ördögibb szándékokat kezdett tulajdonítani a közösségnek. A kormányhoz közel álló Yeni Şafak (Új Hajnal) című lapban Cem Kücük szemleíró legutóbb már arról számolhatott be, hogy a “rendőrség és az igazságügyi apparátus kebelében Gülenék létrehozták közösségük “saját juntáját.” Ennek az egyesülésnek az lett volna a célja, hogy megbuktassák, majd letartóztassák a kormányfőt… Most már mesébe illő, fantasztikus színezetet öltött az egyre szerteágazóbb történet. Mint az ellenzéki Radikal megírta, a “tiszteletreméltó vallástanító” a honlapjára feltett videón elmondta, hogy “ágyjelenet közben való lelepleződéstől” megmentett egy igen magas állású személyiséget. Ezt eddig még nem mondta el senkinek, de őrzi a bizonyítékokat. Ez a nevezetes eset pedig úgy történt, hogy a önkéntes száműzetésben Amerikában élő “hocaefendit” valaki Törökországból felhívta éjjel telefonon. Közölte vele, hogy a szóban forgó személy “nem tudott ellenállni alantas nemi ösztöneinek”, s már úton is van egy kéjnőhöz. Ez azonban csapda lehet. Gülen ekkor rögtön felhívta egy törökországi barátját, és sürgette, hogy rohanjon a veszélyben forgó illetőhöz, s akadályozza meg, hogy a jelzett helyre menjen a prostituálthoz, és ott vétkezzen. Bizony ha nincs a figyelmeztetés, az illető ma nem lenne abban a nagyon magas állásában – jelentette ki Gülen, és sokatmondóan, még inkább figyelmeztetően hozzáfűzte, hogy szükség esetén akár még 10 hasonló esetről is be tudna számolni…. Az ilyesmi igen hatékony politikai fegyvernek bizonyulhat.

Törökországban sokan emlékeznek arra, hogy a Köztársasági Néppárt (CHP) elnökét, Deniz Baykalt miként kényszerítették lemondásra, miután nyilvánosságra került egy videó, amely a nős pártvezért félreérthetetlen helyzetben mutatta egy magas beosztású pártbéli kolléganőjével, egy férjezett asszonnyal. “Ágyjelenetes” felvételek bemutatása után hasonlóképpen lemondatták a szélsőjobboldali Nemzeti Cselekvés Pártja (MHP) több parlamenti képviselőjét.

De voltaképpen kicsoda is Fethullah Gülen? Nem könnyű pontos választ adni erre a kérdésre. Már születésének időpontja is vitatott, sokáig 1941-et emlegettek, ma inkább arra hajlanak, hogy 1938-ban jött a világra a kelet-törökországi Erzurum tartományban, s apja falusi imám volt. Egy erzurumi mecsetben végezte tanulmányait. Ez idő tájt kezdtek hatni rá az egész életében üldözött kurd prédikátor és szúfi misztikus, Said Nursî (1876-1960 tanításai. E vallásszónok egyik vezéreszméje az volt, hogy az ateizmus és a materializmus csak az iszlám teljes megújulásával győzhető le. Ő vezette be az iszlámba a kételkedés jogát, és azt tanította, hogy a nyugati civilizációban meg kell látni a jót, s át is kell venni. Követőit arra buzdította, hogy küzdjék le a három fő bajt, a szegénységet, a megosztottságot és a tudatlanságot. Nursi elméletéből Gülen nindenekelőtt ezt óhajtotta átültetni a gyakorlatba.

Gülennek iistenigazából a nyolcvanas években virradt fel a napja, amikor az ankarai kormánykörök a kommunizmus elleni harcban a török-iszlám szintézis új eszmevilágára hivatkoztak. Híres mecseti prédikációiban ő is az iszlám megújulásának szükségességét hirdette, és a kommunizmust bélyegezte az emberiséget sújtó csapások leggonoszabbikának. Hamarosan megkezdte iskolák alapítását Törökországban és külföldön. Híre-neve hatását mutatta, hogy később tanácsadójává tette meg a világi beállítottsági Tansu Çiller miniszterelnök asszony. E kezdetekből nőtt ki a “hocaefendi” birodalma, a világ négy égtáján és majd minden földrészen tevékeny “világnézeti konszernje”. Saját pénzügyi bevételeiből, valamit hozzá közel álló válallkozók és pártfogók adományaiból 130 országban több mint ezer magániskolát, akadémiát és más oktatási központot alapított az Egyesült Államoktól Közép-Ázsiáig számos országban, így Németorszában és Magyarországon is. A mozgalomé az isztambuli Fatih Egyetem, a legnagyobb példányszámú török napilap, a Zaman, Gülenék továbbá magukénak mondhatják tévéállomások, internetportálok, bankok, biztosítótársaságok, egyesületek, tanácsadó cégek és lobbycsoportok hosszú sorát, nem utolsósorban a Fény Házait, amelyek lakóközösségek és Korán-iskolák ötvözetei. Gülen maga híveit a “fény katonáinak” nevezi, akik a sötétség erői ellen küzdenek.

Tevékenységének európai fogadtatása – akárcsak hazájában – rendkívül ellentmondásos, megítélése erősen szóródik, még egyazon országban is, attól függően, hogy méltatója vagy kritikusa milyen politikai-kulturális hátterű, szemléletű. Németországban például a Der Spiegel című hetilap egyértelműen elutísító vele szemben, ez már 2012. augusztusi cikkének “A keresztapa” erősen kétértelmű címéből is kitetszik, s nem is kapott tőle lehetőséget interjúkészítésre. A Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) ellenben – ugyanazon év novemberében és decemberében közölt tárgyilagos ismertetőjében, illetve interjújában túlsúlyban van az elismerés. Utóbbi lap – előbbitől és sok más külfölditől eltérően – részletesen ismerteti is a “hocaefendi” tanításának lényegét.

Gülen 1999 óta a pennsylvaniai Sailorsburgban él, hazulról az akkor még nagy hatalmú hadsereg űzte el. 2000-ben perbe is fogták, el is ítélték, de 2008-ban felmentették. Az ügyészség arra építette a vádat, ami videokazettákból kiderült. Ezeken a prédikátor arra szólítja fel híveit, hogy alapozzák meg a muzulmánok új korszakát, hatoljanak be a török állam intézményeibe, s mindaddig titokban szervezkedjenek, amig el nem jön az ő idejük, a hatalomátvétel órája. Ő azt állította, hogy szavait kiforgatták eredeti értelmükből, kiragadták logikai összefüggésükből, és megkérdőjelezte a felvétel hitelességét is.

Sok rosszat mondtak róla azok a volt tanítvényai is, akik azóta szakítottak vele. Szerintük a közösség nem más, mint egy őskonzervatív titkos szövetség, a szcientológiához hasonlítható szekta. Van olyan szakértő, aki a katolikus Opus Deihez hasonlítja, akad viszont olyan is, aki egy második Khomeini ajatollahot lát benne. Egy török államügyész egyszer arra az állításra ragadtatta magát, hogy a “tiszteletreméltó vallástanító” voltaképpen a katolikus egyház “titkos bíborosa a római pápa szolgálatában.” Azt is felróják neki, hogy emigrációja előtt a Nyugat volt számára a fő ellenségkép. “Az ítéletnapig hiába vártok a nyugatiaktól emberséges magatartást” – mondta. Az Európa felé tájékozódó törököket pedig egykor a társadalom “élősködőinek”, “parazitáinak”, “vérrákjának” nevezte, továbbá állítólag kétségbe vonta Darwin evolúcióelméletét. Ellenségei politikai arculatához tartozónak tartják, hogy 2011 novemberében a török hadsereget megsemmisítő támadásra sarkallta a kurd szakadárok ellen.

2004-ben az AKP-képviselőknek az egyötöde a Gülen-közösség tagja volt, a magasabb rangú rendőrtiszteknek pedig nyolcvan százalékát “fethullahçik” alkották. Az imám hadserege című könyvében Ahmet Şık újságíró, nyomozóriporter és a Bilgi Egyetem docense is éppen azt tett szóvá, hogy a török rendőrséget és az igazságügy rendszerét teljesen átitatja a mozgalom embereinek jelenléte, s ily módon mind nagyobb befolyást gyakorolnak a biztonsági szolgálatokra. A docenst őrizetbe vették, kiadójának iirodáját karhatalom szállta meg, kéziratát pedig elkobozták. Nemzetközi tiltakozások hatására aztán kiengedték. Még azzal is meggyanúsították, hogy tagja a kormány megdöntésére szövetkezők Ergenekon nevű titkos szervezetének, amelynek “mély állami” létét és bűnös tevékenységét az elsők között éppen ő leplezte le. Az újságíró a Gezi parkban kitört zavargások során gumilövedék okozta fejsérülést szenvedett, és kórházba kellett szállítani.

A betegeskedő Gülen, akin több koszorúérműtétet hajtottak végre, elvonultan él azon a kis birtokon, amelyet hívei Arany Nemzedék nevű vállalkozói csoportjának alapítványa vásárolt számára 175 ezer dollárért. Házát csak akkor hagyja el, ha orvoshoz viszik, de üzeneteire ma is milliók figyelnek. Interjút ritkán ad, mindig vele van török háziorvosa és néhány bizalmasa. Ellenben délelőtt mindennap oktat fiatal teológusokat, és hetente kétszer videóra veszik egy-egy prédikációját, amelyet internetes portáljának közbeiktatásával tévéállomások sugároznak.

Rainer Hermann, a FAZ tudósítója, aki tanulmányai és török, arab, perzsa nyelvtudása alapján az iszlámtudományok és a Közel-Kelet szakértője, a Gülennel készített interjújában megállapította, hogy a “hocaefendi” hazájától való távolléte ellenére otthon is nagy hatalmú embernek számít. Hatásának köszönhetően alakult ki az anatóliai muszlimokból egy napjainkban dinamikusan fejlődő középréteg. Ő a hangja ezeknek a “fekete törököknek”. A “fehér törökök” viszont Kemal Atatürk hívei. A kemalizmusé, amely Isztambulban, később pedig Ankarában is a városi, művelt és elvilágiasodott felsőbb társadalmi réteg ideológiája lett. Ez a réteg uralkodott Törökországban, lenézve az anatóliaikat, akik műveletlenek voltak, vidékiek, szegények és istenfélők. Gülen tanításain felbuzdulva azonban közülük is sokan arra törekedtek, hogy tudást, műveltséget szerezzenek. Aztán ily módon tehetősek is lettek, de változatlanul megmaradtak istenfélőnek. Minthogy Gülen hatékonynak bizonyult abban, hogy kétségessé tegye a kemalista elit előjogait, az állam ellenségének nyilvánították. Hazatérése feltépne régi sebeket, s ellenségeskedést szítana, ezért a konfliktusokat kerülő Gülen inkább Sailsburgban marad.

Az épület, amelyben lakik, belülről mértéktartóan elegáns oszmán lakóházra emlékeztet, szobája falát lendületes kalligráfiák díszítik – írja a tudósító. Jól is illenek Gülen beszédstílusához, aki nem a mai egyszerű modern török nyelvet beszéli. Őt még az oszmánok is megértették volna, de ma már még törökök számára is kihívás gondolatmenetének követése. Hosszú mondatokat kapcsol össze a Korán szúráival, a Próféta mondásait és a misztikusok tapasztalatait a modern világ követelményeivel, és a hit világát egyezteti az élet valóságával. Hangsúlyozza a tudás és a vállalkozói siker fontosságát. Az iszlámmal nagyon is összeegyeztethetőnek tartja a modern kort és a demokráciát, ellenben kiemeli, hogy mennyire összeegyeztethetetlen az iszlám az erőszakkal. Az öngyilkos merénylők nem a paradicsomba, hanem közvetlenül a pokolra jutnak – mondja. A vallás nevében nem szabad embert ölni, semmibe venni a jogot és az igazságosságot, eltulajdonítani mások dolgait, s a vallást úgy feltüntetni, mint valami bestialitást. Híveit arra ösztönzi, hogy kezük munkájával teremték meg jólétüket, és ne feledjék, hogy ezt a jólétet meg kell osztaniuk a szűkölködőkkel. Tanításában központi helyet foglal el az isteni jóakarat kierdemléséhez vezető utak felkutatása, az Allahnak tetsző dolgok művelése. Például ha egyengetjük segítségre szoruló diákok útját, vagy hidakat építünk egymáshoz a párbeszéd és a béke előmozdítása. a tudás terjesztése végett. Mindezzel az emberiséget szolgáljuk – vallja. E muzulmán mozgalom nemes szolgálatának elismeréseként is felfogható, hogy Gülen egy berlini egyesületének tanácsadó testületében helyet foglal a kereszténydemokrata dr. Rita Süssmuth asszony, a szövetségi gyűlés volt elnöke, nagyon népszerű korábbi egészségügyi miniszter, s rendezvényein részt vesznek szociáldemokrata és szabaddemokrata városi és tartományi képviselők is.

A cikkünk elején jelzett török talány megfejtéséhez, vagyis ahhoz, hogy miért és miért most robbantott ki viszályt a miniszterelnök Gülennel, nem juthattunk sokkal közelebb. A Vatan című kormánypárti napilap hírmagyarázója, Ruşen Çakır szerint Erdoğan talán azért vállal ilyen kockázatot a jövő évi helyhatósági, majd az utána következő elnökválasztás előtt, hogy a szavazóurnáknál tegye próbára a mozgalom erejét. Mások szerint is meg akarja mutatni, hogy “ki az úr a háznál.” A közvélemény-kutatások szerint még most is jól áll, a megkérdezettek mintegy ötven százaléka reá szavazna. Lehetséges, hogy a Gülen tekintélyén mégiscsak csorba esett? Legutóbbi prédikációjában mindenesetre békülékenynek mutatkozott – emlékeztet a The Economist című brit hetilap.

Ám mindezektől a magyarázatoktól merőben eltérő megfejtést ajánl Günter Seufert német Törökország-szakértő. Mint tanulmányában kifejti, Törökországban hatalmi harc folyik, de ez alkalommal nem kemalisták és az új iszlám elit között, hanem az iszlám eliten belül. Ezt a külföld szinte alig észlelte. “ Az AKP és Gülen mozgalma tanúsítja, hogy kialalkult vagy kialalakulóban van egy olyan muzulmán közép- és felső réteg, amely már nem keresi az összeütközést a kemalista állammal, hanem integrálni akarja híveit a meglévő állami és gazdasági struktúrákba, s fokozatosan így akarja átalakítani az államot és a társadalmat. Az AKP és Gülen mozgalma bízik a muzulmán-konzervatív lakosság által elindított gazdasági dinamikában. Ha különböző mértékben is, mindketten megteremtették saját művelt elitjüket, s mindkettőjüknek az az ábrándja, hogy növeljék országuk befolyását a régióban és világszerte. És most, amikor az iszlám szövetségesek a maguk javára döntötték el a régi hatalmi réteg részét alkotó “világiak”, “kemalisták”, katonaság és igazságügy ellen vívott hatalmi harcot, a zsákmány felosztásáért törnek ki újabb konfliktusok.

Ekrem Eddy Güzeldere német-török politológus onnan eredezteti viszályukat, hogy a miniszterelnök most már elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy lemondjon olyan szövetségesekről, akiket – saját pártjával ellentétben – képtelen kézben tartani. Igaz, Gülen mozgalma nem utolsósorban azért juthatott olyan erős képviselethez a minisztériumokban, a rendőrségen és az igazságügyben, mert az AKP időlegesen pártfogolta. Miután azonban a hatalmuk megszilárdult, az AKP és Erdoğan egyre kevésbé tartják fontosnak, hogy legyenek partnereik és kikovácsoljanak szövetségeket. Kormányozni ugyanis egyedül akarnak – véli az FAZ által idézett politológus.

2013. december 21.

Flesch István-Turkinfo