Vita egy álnok módon kivégzett muzulmán pap becsületének helyreállításáról

Napjaink Törökországában egyre szélesebb körben követelik “a történelmi múlt hiánytalan feltárását.”. Ez cseppet sem meglepő, ha meggondoljuk, hogy a köztársaság kilenc évtizede alatt is sokszor súlyos sérelem ért hithű muzulmánokat, kurdokat, alevitákat, görög és örmény keresztényeket. Közösségeik egyre erősödő hangját azonban ma már nem tudja elnyomni a parlamenti összeszólalkozások durva lármája, a heves tömegtüntetések és ellentüntetések zsivaja, de még az ország szíriai határvidékén mindennapos fegyverropogás és egyéb csatazaj sem. A török társadalom többségét ugyanis áthatja az a felismerés, hogy a demokratikus berendezkedést nem lehet tartósan megalapozni anélkül, hogy ne tegyenek jóvá múltban megesett, de a szélesebb társadalom elől elhallgatott vagy egyenesen hamis megvilágításba helyezett vérlázító igazságtalanságokat. Olyanokat, amelyeknek utóhatása még évtizedekkel később is érződik. Sőt egyre jobban, a sajtó, a média sokszínűsége, a nyilvánosság bővülése folytán.

Az Igazságosság és Fejlődés Pártjának (AKP) ankarai kormánya már többször tanújelét adta annak, hogy kész meghallgatni, és ami a fő, orvosolni is e régi fájdalmakat. Elsősorban a vallási-etnikai kisebbségek régi panaszait.

Recep Tayyip Erdoğan miniszterelnök legutóbb úgy készített fel a közvéleményt a szeptember végén bejelentett úgynevezett demokráciabővítő intézkedések csomagjára, hogy már jóval előtte mély beleérzéssel kezdett foglalkozni ezekkel a kényes kérdésekkel, amelyeket elsősorban az ellenzéki sajtó feszegetett. Például – politikai kockázatot vállalva és így kétségtelenül nem kis bátorságról téve tanúságot – az ország teljes nyilvánossága előtt bocsánatot kért azokért a tömegmészárlásokért, amelyeket a török fegyveres erők vittek végbe 1937-1938-ban az egykori Dersim tartományban. Ennek a felföldnek az eredeti nevét még előtte Tuncelire, vagyis szabad fordításban Bronzföldre változtatták. Az akkori nacionalista hullám idején ugyanis ezzel is jelezni akarták “jogos birtokigényüket”, azt, hogy e terület eredeti gazdái “már a bronzkorban is törökök voltak.” S a jövőben is megfellebbezhetetlenül ők maradnak Tunceli kizárólagos urai.

A kormányfők közül elsőként éppen a muzulmán konzervatív demokrata Erdoğan követte meg a kurd lakosságot a török állam nevében – sok ezer ember, nemcsak harcosok, hanem vétlen és védtelen nők és gyermekek szörnyű haláláért. E hegyi hadműveletek során légi bombázásokat hajtottak végre, géppuskatűzzel árasztottak el egész falvakat, csöveken keresztül gázt vezettek be előzőleg befalazott barlangokba, ahol menekültek húzták meg magukat, végül sokakat elűztek a térségből. A hatalom így torolta meg véresen a kurdok elkeseredés szülte fegyveres felkelését. A miniszterelnök erre vonatkozóan cáfolhatatlan régi okmányokat mutatott fel. Ma már szó van arról is, hogy visszaállítják a tartomány eredeti Dersim nevét. Nem kizárt – mert a kurdok ezt követelik – , hogy megszüntetik a Sabiha Gökçen pilótanő, Atatürk egyik fogadott leánya emlékét övező hivatalos dicsőítő kultuszt, és a jövőben már nem az ő nevét viseli majd az egyik isztambuli repülőtér. A Szovjetunióban kiképeztetett hadirepülő ugyanis, akit hivatalosan a katonai bátorság és hősiesség női példaképének tettek meg, 1937-es harci bevetése alatt kurd felkelőket bombázott…Pisztolyt is vitt magával, hogy védekezni tudjon, ha gépét lelövik, és ejtőernyővel földet ér. Az ankarai repülőtéren a hazatérő “győztes pilótanőt” nevelőapja, az államfő fogadta….

Újabban azonban leginkább İskilipli Âtıf hodzsa tragikus sorsának hivatalos felidézése korbácsolta fel a politikai szenvedélyeket. A muzulmán hittudós nevét a kormányfő egyik helyettese hozta szóba, s ez a tény még inkább súlyt adott a dolognak. De hát ki is volt ez a mohamedán pap, akinek a nevét korábban hivatalosan legfeljebb csak csúfra emlegették? Történetében még mindig vannak homályos pontok, annyi azonban bizonyos, hogy életének az “igazságügyi terror” idején kirívó jogriprással vetettek véget. Az ötvenöt éves vallástudós valóban nem volt híve a formálódó új rendszernek. Már gimnazista korában megtanult arabul, hogy olvashassa és recitálhassa a Koránt. A híres régi konstantinápolyi egyetem, a Dâr-ül Fünȗn teológiai karán doktorált. Mustafa Kemal hazafias népi erőinek legénységét zsiványokhoz hasonlította, s megalakította a Magasztos (vagy Felbuzdult) Iszlám Társaságát. Kiváltképp nem tudta megemészteni a köztársaság egyik fontos törvényét. Ez a jogszabály 1925 novemberében tilalmasnak nyilvánította a fez és a turbán viselését, s férfiak számára fejfedőnek kötelezően előírta a kalaphordást. A hodzsa ezt egy vitairatban kifogásolta, s a “nyugatiak majmolásának“ nevezte. Jóllehet az “izgatás bűncselekményét” másfél évvel a törvény hatálybalépése előtt “követte el”, a “kalaptörvény” más ellenzőivel együtt őrizetbe vették, majd fegyveres kísérettel 1925 decemberének végén Ankarába szállították. A következő év januárjában bíróság elé állították. A tárgyaláson terhére rótták azt is, hogy társasága még a felszabadító háború alatt állítólag nyilatkozatban fordult szembe a kemalista nemzeti mozgalommal, s ezt az iratot a Nyugat-Törökországot megszállva tartó görög betolakodók katonai repülőgépekről szórták le szerte Anatóliában.

A hodzsa határozottan tagadta, hogy köze lett volna a nyilatkozathoz, s ezt a cáfolatot a nemzeti mozgalmat támogató Vakit (Idő) című újságban közzé is tétette. Szerinte az isztambuli főmufti a nyilatkozathoz csak bitorolta az ő társaságának nevét. Éppen akkoriban vallott kudarcot ugyanis a kemalistákra kimondott fetvájával. E muzulmán vallási átok meghirdetésének az lett volna a célja, hogy eltántorítsa az igazhívőket Mustafa Kemal támogatásától.

Az államügyész ezek után a hodzsa büntetéséül háromévi szabadságvesztés kiszabását indítványozta. A bíróság, hogy időt adjon a védelemnek, egy napra visszavonult. Másnap azonban a bíróság elnöke a védelem meghallgatása nélkül váratlan döntést hozott: rövid úton halálra ítélte a vádlottat, akit ezután egy hét múlva nyilvánosan fel is akasztottak az ankarai Samanpazarı téren, s holttestét közszemlére téve három napig függni hagyták a bitófán. İskilipli Âtıf hodzsát ismeretlen helyen földelték el. Így lelki üdvéért felesége és leánya soha nem imádkozhatta el sírjánál a Fatihát, a szent könyv első szúráját: a Mindenható és Könyürületes Allah nevében…kezdetűt. A hodzsa jeltelen nyugvóhelyét csak 2008-ban találták meg. Földi maradványait a következő évben átszállították szülőföldjére, a fővárostól északkeletre fekvő İskilipbe, s ott a Gülbaba temetőben helyezték örök nyugalomra. Legutóbb unokája, Ahmet Faruk İmal szorgalmazta, hogy végre-valahára szolgáltassanak igazságot nagyapja emlékének, akit az állam annak idején szégyenletes módon kivégeztetett. A Yeni Šafak (Új Hajnal) című kormánypárti lapban kérte, hogy hivatalosan rehabilitálják a hodzsát, amivel nagymértékben emelnék a nemzetgyűlés tekintélyét, erősítenék a törvényhozás iránti bizalmat. Példásan erkölcsös cselekedetnek nevezte, hogy a kormányfő az állam nevében bocsánatot kért a dersimi vérengzésekért. Mint mondta, ez azt mutatja, hogy kezdenek leomlani a “félelem birodalmának bástyái.” A hodzsa ügyében is állami bocsánatkérésre lenne szükség – mondta.

İskilipli Âtıf hodzsa emlékével és esetleges rehabilitációjával kapcsolatban a török nagy nemzetgyűlésben éles vita robbant ki. Az ellenzéki Köztársasági Népppárt (CHP) egyik képviselője azzal állt elő, hogy egy “hazaáruló rehabilitációja nyilvávalóan csak nagyfokú ügyeskedés, csűrás-csavarás eredménye lehetne”. Ezt nem hagyta annyiban a kurd Béke és Demokrácia Pártja (BDP) szónoka, s kijelentette: “a hodzsa egy elnyomott, szerencsétlen muzulmán volt, de csak egyvalaki ama több ezer ember közül, akiket a kemalista diktatúra idején lemészároltak. Nekünk az ő emléke előtt is meg kell hajtanunk fejünket, Isten irgalmát kérve számára. A kemalista diktatúra közös vonása az volt, hogy ölt, akasztott és kínzást alkalmazott, aztán az áldozatokat angol ügynököknek tüntette fel.”

A teremben erre kitört a szóvihar. “Gyalázza a felszabadító háborút!” ,“Faragatlan, erkölcstelen tuskó!!”, “Megrovásban kell részesíteni!”, “Szégyen,gyalázat!” – kiabálták a CHP és a szélsőjobboldali Nemzeti Cselekvés Pártja (MHP) padsoraiból. A kurd képviselőt néhány kormánypárti képviselő is megtapsolta, volt aki még kézszorítással is kifejezte egyetértését. Nyilvánvalóvá tették azonban, hogy csak az tetszett nekik, amit a hodzsával kapcsolatban mondott, de nem azonosulnak a “kemalista diltatúrára vonatkozó szavaival.” A kurd szónok maga is szükségesnek tartotta tisztázni, hogy távol állt tőle bármiféle személyeskedés, legkevésbé Mustafa Kemal Atatürk megsértése. A parlament elnöke elszomorítónak minősítette a nemzetgyűlés plénumán lezajlott durva vitát, s emiatt írásos intelemben részesítette a képviselőket. Felhívta a figyelmet arra, hogy a törvényhozók a szólásszabadság gyakorlásának körülményei között is nagyfokú felelősséggel és tisztelettel tartoznak a köztársaság és a demokratikus brendezkedés vívmányai, “elsősorban a nagy Atatürk és más állami és politikai személyiségek iránt.” A nemzet joggal elvárhatja, hogy a vitákban kulturált legyen a stílus.

A török törvényhozásban időközben megalakult egy nyolctagú szakértői bizottság azzal a feladattal, hogy feltárja a köztársaság korai szakaszára vonatkozó levéltári anyagokat, mindenekelőtt pedig hogy napvilágra hozza az úgynevezett függetlenségi bíróságok kíméletlen jogi apparátusának törvénytelenségeit. Ehhez le kell fordítani mai törökre az írásreform előtt keletkezett oszmán nyelvű okmányok vastag köteteit. A munka megkezdődött, de a történelmi áttekinthetőség és a máig sötét foltok felderítése végett szükség lesz nem csak a “függetlenségi bíróságok” tevékenyégéről őrzött iratok beszerzésére és feldolgozására, hanem a miniszterelnökség és a vezérkari főnökség mindmáig zárt levéltárainak megnyitására is. Erre azonban még hosszú hónapokig vagy egy-két évig is várni kell.

İskilipli Âtıf hodzsa is e “függetlenségi bíróságok” jogi önkényének vált áldozatává. Neve azonban most a “demokrácibővítés és múltfeltárás” szószólóinak jelszavává vált. A szerencsétlen vallástudóssal szemben elkövetett jogtiprás kiagyalója a “kalapügyben” eljáró ankarai “függetlenségi bíróság” elnöke, “Kel” Ali Çetinkaya volt. Ragadványnevét, a Kopaszt hajkorona nélküli, fénylő koponájáról kapta,. Volt azonban egy háta mögött félve kimondott gúnyneve is: “Cellât”, vagyis Hóhér vagy Bakó. Kopasz Ali minden kétséget kizáróan ízig-vérig katonaember volt. Bátor, sőt vakmerő, de eldurvult harcos. Hadiakadémiát végzett. Részt vett az ifjútörökök titkos szervezkedéséiben, győztes forradalmuk után pedig az 1909-es ellenforradalmi katonai lázadás elfojtásában és a szultán trónfosztásában. Régóta küzdőtársa volt Mustafa Kemalnak: először az utóbbi által vezetett akcióhadsereg soraiban, amely a lázadókat legyűrte, 1911-ben pedig a mai líbiai Tripolisz és környéke vidékének megfelelő egykori oszmán Trablusgarpban, ahol az észak-afrikai török birtokokat arab törzsi hittestvéreik élén próbálták megvédelmezni a támadó olasz hadsereg túlerejével szemben. Itt Kopasz Ali az oszmán katonatisztek belső viszályában először Mustafa Kemal ellenlábasa és vetélytársa, Enver pasa híveinek táborába állt, majd röviddel később végleg átpártolt Mustafa Kemalhoz, akitől aztán bocsánatot kért korábbi magatartásáért. A továbiakban egyik leghűségesebb bajtársa, egyben mindenben engedelmes eszköze maradt főnökének. Kopasz Ali hacolt a Balkán-háborúban, az első világháború kaukázusi, macedóniai és iraki frontján. Az iraki Kut al-Amaránál alezredesént 1916 áprilisában részese volt az oszmán győzelemben; a Halil pasa parancsnoksága alatt küzdő törökök bekeríthették, majd ostrommal megadásra kényszeríthették a brit-indiai helyőrséget.

A görög hódítók 1919. májusi izmiri partraszállása idején alakulata élén szembeszállt az agresszorokkal, s a hagyomány szerint ez az oszmán egység adta le “az első lövést a felszabadító háborúban.” Szakértője lett a megszállók elleni gerillaharcmodornak, eközben szervezte katonák titkokban, rejtett utakon történő kijuttatását Belső-Anatóliába, valamint az ott gyülekező nemzeti-hazafias erők ellátását csempészett fegyverrel és lőszerrel. Kérlelhetetlensége, kegyetlenségbe hajló “túlzó kemalista ügybuzgalma” egyértelműen kiütközött azután, hogy leleplezték az államfő ellen Izmirben tervezett gyilkos összeesküvést: Az utána rendezett perekben Kopasz Ali elnökölt. A “függetlenségi bíróság” tagja volt még Kardforgató ( Kılıç ) Ali, aki a felszabadító háborúban bátor partizánrajtaütések szakértő kivitelezőjeként, majd később is hűséges, közeli barátként szolgálta Atatürköt. A bíróság “harmadik Alija” Nemes (Necip ) Ali volt , aki – társaival ellentétben – némi jogi előképzettséggel is rendelkezett. Negyedikként dr. Reşıt Galip orvos csatlakozott hozzájuk, aki később közoktatási miniszterként sokat tett az új isztambuli egyetem megszervezéséért és a náci Németországból menekült német és magyar zsidó tudósok befogadásáért és alkalmazásáért.

A “függetlenségi bíróság” több halálos ítéletet szabott ki a “volt ifjútörökök perének” nevezett ankarai eljárás során, közöttük Cavid bejre is, aki az első világháború elején a török hadba lépés elleni tiltakozásul lemondott oszmán pénzügyminiszteri tárcájáról. Cavid iszlámra áttért zsidók, törökül dönmék családjának sarja és szabadkőműves volt, szoros kapcsolatokat ápolt a legmagasabb francia pénzügyi körökkel. Ám hiába kért számára kegyelmet a francia kormány és a Rotschild-ház. Azzal vádolták, hogy a háttérből ő mozgatta az összeesküvés szálait. Elítélését az igazság megerőszakolásának tartották. Történészek szerint Kopasz Ali kiélte minden rossz tulajdonságát, gyűlöleletét. Odáig ment, hogy önkényesen megvádolt és perbe fogott harctéri dicsőségtől övezett kemalista tábornokokat is. Amikor pedig İsmet pasa miniszterelnök emiatt tiltakozott, Kopasz Ali megfenyegette, hogy őt is őrizetbe véteti. Ezt a pasa cáfolta későbbi életrajzi írásában. Tény viszont, hogy Mustafa Kemal “kezdeményezésére” a kormányfőnek meg kellett követnie a bíróságot, amiért “illetéktelenül beleártotta magát a független igazságügy működésének menetébe.” Mustafa Kemal – İsmet pasa kérlelésére – ezután váratlanul feloszlatta a “független bíróságokat”. Ezt 1927 márciusában egy ünnepi bálon jelentette be, amelyet az Ankara Palace szálló felavatása alkalmából rendeztek. A volt bírák érdemeik elismeréseképpen egy-egy Benz gyártmányú gépkocsit kaptak ajándékba. Úgy tudni, hogy Kopaszt Ali elborult elmével halt meg 1949-ben. Hosszan tartó állapotát állítólag az idézte elő, hogy végig súlyos lelkifurdalás gyötörte, amiért ártatlanul akasztófára juttatta Cavidot.

Történészek azonban még említésre méltónak tartanak egy reá vonatkozó, fölöttébb érdekes másik adatot is. A korábbi “hírhedt vérbíró” még Atatürk halála előtt betöltötte a közlekedési, majd a közmunkaügyi miniszteri tisztet. 1937-ben egy küldöttséggel látogatást tett a Német Birodalom fővárosában. Ő volt az első török kormánytag, akit Berlinben fogadott Hitler. A “vezérrel és kacellárral” folytatott eszmecseréje után Kopasz Ali azzal a hírrel érkezett haza, hogy magas közméltóságú németországi vendéglátója újabb háborúba akarja taszítani a világot. Legalábbis ezt a következtetést volt kénytelen levonni a tőle hallottakból….

Flesch István

2013-11-05