Török képregények: Allahnak van humora

Muszlimok és a humor, ez olyan, mint a szabad szerelem a Vatikánban. Így gondolhatnánk. Pedig a szatíra Törökországban „népsport”, mondja Hayati Boyacioglu. A képregényrajzoló és egy német – török szatírikus magazin társkiadója szívesen dolgozna a Korán képregényváltozatán.

Ha humorról van szó, Hayati Boyacioglu komolyan veszi. „Ami engem a legjobban dühít”, mondja a Berlinben élő török, „az, ha a németek azt mondják, nekünk törököknek nincs humorunk. Pont fordítva, a németeknek nincs humora, sőt szégyellik, hogy kimutassák érzelmeiket”. A németeknek menne, az 5 millió munkanélküli ellenére, még mindig jól. „Ott, ahol valódi problémák vannak, ahol a szegénység, a félelem és az elnyomás szerepet játszik, ott van a humornak a saját szerepe.” Azaz: Törökországban. „Nálunk a szatíra népsport.”

Hayati 1960-ban született Istanbulban, egy kereskedelmi utazó és egy háziasszony házasságából az ötgyerekes család legidősebb gyermekeként. Már fiatal gyerekként elkezdett szatírikus ujságokat olvasni, többek között a „Girgir”-t, ami 500.000 példányban kiadott újság. Tizenöt évesen küldte első rajzait versenyekre és kiállításokra; az érettségi után, 1978-ban, azonnal elhatározta, hogy Németországba utazik.

Talált egy szénfűtéses szobát WC-vel a félemeleten a „Török szigeten”, Berlin – Schönebergben. Hogy a napi dönerje meglegyen és a 60 márkás havi bérleti díjat ki tudja fizetni, újságokat hordott ki, a „Morgenpost”-ot és a „Tagesspiegel”-t. Németül tanult és 1984-ben elkezdte germanisztikai és publicisztikai és szociológiai tanulmányait az FU-n (Freie Universität). Kedvenc szerzői Heine és Lessing voltak, diplomamunkáját „Résztvevő megfigyelés Günther Wallraff mellett” írta meg.

Kreatív kommentár

Tanulmányi után beütött a válság. „Minden ostobaság lett, amit csináltam. Azt gondoltam, ha dönert vagy dinnyét árulok, jobb leszek.” Mivel már házas volt és egy gyermeket nevelt, Hayati-nak gondoskodnia kellett családjáról. Színdarabokat írt, amelyek közül egyet színpadra is vittek (Az emigránsok szuperemberek), dolgozott dramaturgként német – török színházban és üzletvezetőként Kreuzberg központjában egy kulturális egyesületnél. Tevékenységével nem gazdagodott meg, de tapasztalatokat gyűjtött.

Kényszerűségből a „Hürriyet” berlini irodájába jött,, ahol 3 évig a törökök berlini hétköznapjairól írt. A századfordulón a „Star” szerkesztőségébe ment, ami egy bulvárújság. Két év után önálló lett, Schöneberg török részében kibérelt egy üzlethelyiséget és megnyitotta a „Haber” (Hírek) nevű újság és médiaszolgálatatást.

Amit Hayati előállít és árusít, az kevesebb hír és több rajzos kommentár, képregény a törökökről és a németekről, történetek új hazájáról. Képregényeinak egyikében megválaszolja a kérdést, mire jutottak a fiatal bandák képzésével. Amikor egy török apa mondja a lányának: „Nincs uszoda, felfogod? Mindenkinek téged kell bámulnia?” A következő képen egy másik apa parancsol rá lányára: „Diszkó? Nee! Nem leszel táncos!” A harmadik képen egy török anya oktatja ki lányát: „Hím légy nem jön be a házamba! Nem rintja a hírnevünket!” A negyedik kép egy apát mutat a lányával: „ Nyolc óra után jössz haza? Szó sem lehet róla!” Az ötödik képen négy lány ad interjút a riporternek: „ Bandánkat a rasszista elnyomás és a szkinhedek ellen alapítottuk!”

A társadalmi helyzetből rajzolva

Hayatinak csak ki kell lépnie irodájának ajtaján, hogy helyszínt találjon amit később megrajzol. A konfliktusokat az alapokig redukálja, tömör képnyelvet használ. Egy fiatal, csinos török lány árnyéka, amely egy elfátyolozott asszony kontúrját mutatja. Idős, imádkozó török ember, előtte bekötözött szemű disznó, mellette hosszú kés. Bárány helyett disznót áldoz, mivel hosszú ideje Németországban él. Alapvetően nincs tabutéma, a vallás sem, de „mivel a mentalitást ismeri, érzékeny keze van”. Gúny és öröm ott megszűnik, ahol a gondolat magját körbejárja. „Vannak más lehetőségek, hogy az eseményeket karikírozzuk” mondja Hayatti.

A karikatúrák, amelyek a dániai „Jyllands-Posten” című újságban jelentek meg, „nem találták jónak”, de nyugtalanságra nem adnak okot. „Ha én hívő lennék, talán izgatott lennék, de nem égetnék zészlókat és nem gyújtanék fel házakat. Rosszabbat láttam. Egy karikatúra eddig még nem okozott világháborút. Ha valamit félre akarok érteni, félre is értem.

Hayati a „Don Quichotte” című újság kiadói közé tartozik, ami egy német – török szatírikus folyóirat, amelyik rövid ideje havonta jelenik meg, eközben csak akkor nyomtatják, ha a költségek előre rendelkezésre állnak. Törökország EU-belépésének párbeszédéhez rajzolt egy méltóságteljes utcalányt, aki udvarlónak, a török miniszterelnöknek néz ki, a 2020-as év juttatásának igérkezik.

A Saarbrücken város külföldiek tanácsadásával foglalkozó irodája által kiadott „Utazás a nemzetközi konyhában” című könyv Hayati karikatúrájával kezdődik, – egy török a kebab – nyársra tűzött szakácssapkával játszik, mint egy nagybőgővel, Ludwig Feuerbach idézetét hozzáfűzve: „Az ember az, amit megeszik.”

Vallás és derű

De az ember az is, amit olvas. Hayati előhozza a könyvszekrényből kedvenc könyvét, eza a Korán, ami ami az iszlám időszámítás szerinti 1409-es évben Ramadámkor jelent meg, azaz 1989 áprilisában. Sok korán kiadás van, ez itt egyszeri és egyedüli: 48 oldalas képregény, A! Formátumban, Youssef Seddik, párizsi iszlám tudós kiadásában, akinek egy nap az az ötlete támadt, hogy a Koránt képregényként mesélhesse el.

Seddik 8 kötetet tervezett, három az „Editions Alef” kiadásában franciául és arabul megjelent. Ezután Seddiknek sem pénze sem bátorsága nem maradt. Feladta. „Kár, nagyon kár” mondta Hayati, „nagyon jó lett volna, a Biblia is megvan képregényként.” Reméli, hogy Youssef Seddik egy napon folytatja munkáját. És ő, Hayati talán rajzolhat egy fejezetet. Allah valószínűleg nem ellenezné. Allah nagy és van humora.

Henryk M. Broder – Spiegel

Fordította: Kozma Péter/ turkinfo.

2013-10-16