A beszélő fuvola

Egyszer volt, hol nem volt…Egy korábbi időben, szita volt a szalmában, és egy padisahnak volt két leánya. A nagyobbikat Levélnek, a kisebbiket Csemetének hívták.Levél és Csemete még igen kicsi volt, amikor az édesanyjuk váratlanul megbetegedett és meghalt.
A padisah azt gondolta, hogy jobb, ha a gyermekei nem szenvednek hosszan az anyátlan árvaság szomorúságától, ezért nem sokára újra megházasodott. Levelet és Csemetét mostoha anyjuk úgy nevelte, mintha a sajátjai lettek volna, dédelgette, simogatta mindkettőt.
A leányok lassacskán felserdültek, Csemete hét, Levél pedig a nyolcadik évébe lépett. De meg kell mondani, mindkettő nagyon rút volt. Hogyha csak az arcuk lett volna csúnya, az még csak hagyján, de hogy még a viselkedésük is az legyen… Sajnos az igazat megvallva, rosszviseletűek voltak.
Apjuk és mostohaanyjuk nagyon szerette őket, a leánykák minden kívánságát azonnal teljesítették, de azok engedetlenek voltak, s nem hallgattak a jó szóra. Az ételben válogattak, lefeküdni nem akartak, hívták őket, de nem jöttek, egymással meg veszekedtek…
De egy napon a padisahnak lett még egy lánya, akit Ágacskának neveztek el. Az egész szerájban mindenki repesett az örömtől, csak Levél és Csemete nem örült az új kistestvérének. Mogorván félrevonultak.
Év, év után következett, Ág is növekedett. A széparcú és jó erkölcsű Ágacskát mindenki szerette, a szerájban mindenki azon csodálkozott, hogy a kislány milyen jó nevelésű és jószívű.
A padisah és a felesége egyenlő módon bántak a gyermekekkel, ha valamit vettek az egyiknek, a többinek is ugyanazt ajándékozták. De Levélnek és Csemetének ez nem tetszett.
Egy szép napon a padisah a hindu padisahtól meghívást kapott a leánya menyegzőjére. Azonnal hozzákészültek az utazásra. Azon a napon, amikor a padisah útnak indult, magához hívta a leányait:
– Na, lássuk csak! Mondjátok csemetéim, mit hozzak nektek a messzi Indiából? – kérdezte tőlük.
– Nekem egy vég indiai szövetet hozzál édesapám. – mondta Levél.
– Én pedig édesapám egy arany karkötőt szeretnék. – kérte Csemete.
Végül a kis Ágacskára került a sor.
– Édesapám, amit te jónak látsz, azt hozd nekem. – szólt Ágacska halkan.
– Így nem lehet kislányom, mint ahogyan a nővéreid is, te is kívánj valamit. Na lássam, mit vegyek hát neked? – unszolta az apja.
– Édesapám, ha mindenképpen akarsz nekem venni valamit, akkor én egy ezüst tálkát kérek tőled. Előre is köszönöm, hogy megajándékozol. – mondta szemlesütve Ágacska.
Bezzeg Levélnek és Csemetének az eszébe se jutott, hogy előre megköszönje az ajándékot, úgy ahogyan Ágacska tette, ezért aztán utóbb szégyenkeztek is emiatt. Ágacska megint jobban viselkedett – gondoltál magukban -, s emiatt gonoszul irigykedtek rá.
Lássuk csak! A padisah nyeregbe szállt, katonái kíséretében útnak indult. Mentek, mendegéltek, hegyen, völgyön által keltek, hat hónapon át éjjel nappal ügettek. Egy tengerparthoz érkeztek, ott már várta őket a hindu padisah vitorlás hajója, abba szálltak be, s hajóval folytatták az utazást.
Hetekig hányódtak a hullámokon, mire Indiába érkeztek.
Negyven nap és negyven éjjel tartott a lakodalom, a hindu padisah lánya így ment férjhez. A mi padisahunk a legidősebb leányának, Levélnek egy vég szövetet, a középsőnek, Csemetének pedig egy arany karkötőt vásárolt, ám a legkisebbnek elfelejtette megvenni az ezüst tálkát. Hajóra szálltak, elindultak hazafelé…
Éjszaka, a padisah azt álmodta, hogy a hajójuk erős viharba került és erősen ingadozik. Ám a viharos tengerből egy hatalmas hal feje bukkan elő:
– Padisah! Padisah! Amit a legnagyobb és a középső lányod kívánt, azt megvásároltad, de miért nem viszel semmiféle ajándékot a legkisebbnek? – kérdezte tőle álmában a hal.
Válaszolni akart a padisah, de a félelemtől nem forgott a nyelve, egy szó sem jött ki a száján.
– Üres kézzel mégy a legkisebb lányod elé? Pedig ő a legjobb leányod! Még mielőtt odaadtad volna neki az ajándékot, hát nem ő volt az, aki már előre megköszönte? Fordíttasd vissza a hajót, különben el találom süllyeszteni! – folytatta a hal.
A hal, ahogy szavát befejezte, már nagy zajjal alá is merült a hullámokba. A hatalmas hullámok ide-oda hintáztatták a hajót. Nemsokára a hal ismét felbukkant, farkával néhányat odacsapott a hajó oldalára, aztán eltűnt, lebukott a mély vizekbe. A padisah álmából felriadt, és nagy félelmében kiugrott az ágyából.
Üzent a kapitánynak, hogy rögtön fordítsa vissza a hajót. Visszafordultak, s csak akkor indultak újra útnak, amikor a padisah megvette a szép ezüst tálkát.
Mentek, mendegéltek, hullámokon, nagy viharban, napokig utaztak a tengeren, míg egy szép napon elérték a szárazföldet. A padisah lóra pattant, katonái kíséretében, éjjel-nappal, hegyen-völgyön fáradhatatlanul igyekeztek, végre a hazájukba megérkeztek.
A gyerekek már nagyon várták az apjukat. Amikor a padisah belovagolt a szeráj kertjébe, legelőször a kicsi Ágacska szaladt elibe, s „Isten hozott” szavakkal üdvözölve, csókolgatta az apja kezét. Mögötte Levél és Csemete futott az apjukhoz.
– Hol az én szövetem, hol az én karkötőm? – kiáltozott máris hangosan mindkettő.
A padisah mindhárom leányának odaadta a kért ajándékot. A legnagyobb, máris rohant vállára csapva az indiai szövetet a szeráj varrónőjéhez, hogy magának szép ruhát varrasson belőle. A középső felhúzta a csuklójára az arany karkötőt, s kevélyen fel- s alá sétálva mutogatta Ágacskának.
– Nővérkém, nagyon szép lett a ruhád, egészséggel viseljed! – mondta udvariasan a kis Ágacska Levélnek.
– Nővérkém, nagyon illik az a szép karkötő a csuklódra, viseld örömmel és egészséggel! – mondta a másiknak is.
De azok bizony nem mondták Ágacskának, hogy te is használd az ezüst tálkádat egészséggel. Ők csak irigykedtek és féltékenykedtek, húguk ezüst tálacskája miatt, annak ellenére, hogy nagyon jól tudták, amit ők kaptak ajándékba, azok az ezüst tálkánál sokkalta értékesebbek.
A kicsi Ágacska, az ezüst tállal minden nap elment játszani a tó partjára a szeráj kertjébe. A nővérei utána lopakodtak, s azt lesték, hogy a nap sugaraiban fényesen ragyogó ezüst tál mikor pottyan már be a tóba. S egyszer valóban kiesett Ágacska kezéből az ezüst tál, egyenest a tóba, s azonnal eltűnt a mély vízben. Ágacska el akarta kapni, hát ő is nem belezuhant a vízbe! A tálat meg sem mentette, s magát is a vízbe temette.
Levél és Csemete, mint ha mi se történt volna tértek vissza a kastélyba. Ahol Ágacska elsüllyedt, kis hullámok keletkeztek a tavon. A hullámok a partot nyaldosták, a hullámok ki-kicsaptak a partra, s az egyik nagyobb hullám hirtelen egy nyárfát teremtett a tóparton.
Ágacska eltűnése miatt a padisah is és a felesége is nagyon bánkódott. Félelmükben se Levél, se Csemete nem mondta el, hogy mi történt Ágacskával. A szülei ezért semmi biztosat nem tudtak Ágacska elveszéséről. Egész megöregedésükig, állandóan csak siratták, se nem ettek, se nem ittak, mindketten csak szomorkodtak.
Ők csak szomorkodjanak tovább… Egyszer, amikor a kastély juhásza a juhokat legeltette a kastélykertben, megpihent a tó partján álló nyárfa tövében. Levágott a fa ágából egy gallyat, s abból egy fuvolát faragott magának, a szájához illesztette, játszani kezdett rajta.
No hát ez meg mi a csoda? Ennek egészen más a hangja, mint a többi fuvoláé, nem is hasonlít hozzá! De nagyon szépen szól, nem csak messze hallhatóan, hanem mintha ember szólna!
A juhász fújta-fújta fuvoláját, mire az így szólalt meg:
– Düttürü düüüt… Én vagyok a kicsi Ágacska! Düttürü düüüt. Én kicsi Ágacska vagyok!
Elámult a juhász, s az jutott az eszébe:
– Allah, Allah, mi lehet ez? Valószínű, hogy ez a faág, amit az előbb vágtam le erről a nyárfáról… Hát persze, hogy ág, nem is levél! Akkor ez a nyárfa Ágacska a padisah kicsi lánya! Bizonyára az ezüst tál bűvös ereje mentette meg őt a vízbefulladástól, s a parton e nyárfa alakjában gyökerezett meg. – elmélkedett magában a juhász.
A juhász kényelmesen ballagott s közben állandóan fújta a kellemes hangú fuvolát, s eközben találkozott a kertben sétálgató padisahhal. A fuvola hangja a padisah figyelmét is felkeltette. Magához szólította a juhászt, a fuvolát kivette a kezéből, s most maga illesztette az ajkához.
– Düttürü düüüt… Én a kis Ágacska vagyok! Düttürü düüüt…Én vagyok a kis Ágacska! – zengett a fuvola hangja.
Ahogy ezt a padisah meghallotta, mindjárt tudta, hogy az elveszett kicsi lánya vékony hangját hallja. Határtalan örömében kiejtette a keze közül a fuvolát. A földre leesett, s azonnal kettétört, s hopplá máris előtte állt a legkisebb lánykája, Ágacska…
Az első pillanatban, ámulatában azt se tudta a padisah, hogy mi tévő legyen. Aztán átölelte a kislányát, s örömkönnyek közt csókolgatta.
A padisah a fuvola darabjait kezébe vette, s lányával együtt indultak a kertből a palotába. Levél és Csemete a kastélyban voltak, s amikor meglátták az apjuk mellett Ágacskát is közeledni, nagyon elcsodálkoztak. Amikor találkoztak vele, hűvösen üdvözölték, álnokul még meg is csókolták.
Együtt mentek a padisah feleségéhez, aki nagyon megörült, hogy még viszontláthatta elveszettnek hitt leányát. Ölelgette, csókolgatta.
Mind együtt üldögéltek, beszélgettek. Apja és anyja kérésére a kis Ágacska elmondta a vele történteket. Ekkor tudta meg a padisah és az édesanya, hogy amikor Ágacska a tóba esett, Levél és Csemete pusztán irigységből és féltékenységből nem mentette meg kis húgát.
– Tetszik nektek, amit elkövettetek? – kérdezte haraggal a padisah, s azzal a fuvola egyik darabját Levél, a másik darabját Csemete arcába vágta.
Abban a minutumban amint a fuvola darabjai Levél és Csemete arcához csapódtak, a két irigy lány olyannyira megcsúnyult, hogy csak, na! Nem volt már senki emberfia, aki rájuk tudott volna nézni. Gonosz szívük miatt így nyerték el a büntetésüket. Mi mást tehettek volna, lehajtott fővel hagyták el a palotát.
Naki Tezel gyűjtéséből válogatta és fordította: Adorján Imre – Terebess Ázsia E-Tár