2007. novemberében Damaszkuszban jártam. Nem csak ott, hanem még néhány városban/országban a környéken. Amit itt említek azonban ott történt Damaszkuszban, mégpedig a város szívében, az Omajjád mecsetben. P. Biacsi Dávid, magyar jezsuitának köszönhetem, hogy ott jártam. Ő vezetett körül és mutatott meg fontos dolgokat, mint például az Egyenes utcát, Anániás házát ahol szent Pál megkeresztelkedett.
Valamint a világhirű Omajjád mecsetet is, ahol Keresztelő szent János fejét őrzik és ahol II. János Pál Pápa is járt mint első keresztény egyházfő. Néhány méterrel odébb van Szaladdin sírja, ama híres muzulmán vezéré aki véget vetett a keresztes hadjáratoknak. No, de amit veletek – a Jezsuiták barátaival – meg szeretnék osztani, az egy igen rendkivüli történet. Ott, a damaszkuszi óvárosban, mindig zsúfoltak az utcák. Éjjel-nappal zsong az élet. ĺgy volt ez akkor is amikor be akartunk jutni a mecsetbe. Először is nem akartak beengedni bennünket Kazahsztán elnöki delegációjának látogatása miatt. Nagynehezen mégis megnyitották a kapukat, de a belépőt az óriási mecset másik oldalán lehetett csak megváltani. Szaladtam is gyorsan az óváros kopott köves utcáján, Szaladdin sírja mellett a jegyirodába ahol még köpönyeget is adtak, hogy méltóságteljesen tudjunk bemenni a szent helyre.
Amire visszaértem a bejárathoz, Dávid már bent volt. Követtem én is a puha perzsa szőnyegeken – természetesen a lábbelinket az ajtónál hagytuk, mint a többiek is. Lenyűgöző látvány tárult elém. Nem tudtam volna elképzelni a mecset belső berendezését és a szent hely hangulatát. Gyönyörű márvány oszlopok, az említett perzsa szőnyegek mindenhol leterítve, mintha egybe szőtték volna őket és kristály csillárok melyek fénye meghitt hangulatot adott a helynek. Valahol a mecset közepén áll az a szentély ahol Keresztelő szent János fejét őrzik. Zöld ablakai különleges fényt sugároznak a körül álló imádkozókra. Épp akkor volt a muzulmán imaóra, így hát kimentünk az udvarra. Az udvar… azt nem tudom mivel összehasonlítani. Óriási hely, a falakon mozaikképek, a padló márvány, mi pedig sétáltunk a csillagos ég alatt amíg bent a mecset falai között Istent dicsőítették Ábrahám fiai. Az egyik terembe nem engedtek be bennünket, mert épp ott volt a kazahsztáni elnök, mi pedig fényképezkedtünk, majd elindultunk visszafelé a kijárat irányába. Szerettünk volna étteremben vacsorázni és már későre járt az idő. Mivel az ima véget ért, bent is fényképezkedtünk. Akkor vettem észre az elkülönítette részeket ahova a nők nem léphetnek be, a gyermekeket akik szaladgálnak és játszanak amíg várják szüleiket. A szent hely jelentőségéről gondolkodtam a kijárat felé menve és a vacsoráról, amikor furcsa érzés fogott el.
A cipőtartóra esett tekintetem ahonnak eltűntek cipőink. Az első pillanatokban bizonygattam magam, hogy biztos másik tartóba tettük, mivel sok egyforma volt az ajtó körül, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ellopták volna. Egy muzulmán imaházban, az Ommajád mecsetben ellopták a cipőmet?!? Hát nem fél a tolvaj, hogy ha megfogják levágják a kezét, vagy azt ma már nem csinálják? De cipő nincs. Megyünk hát zokniban vacsorázni? Az is egy élmény, gondoltam. Nem is volt valami cipő. Olcsón vettem még pár hónapja otthon Szabadkán. Dávid cipője azonban új volt. Két napja vette Madabában, mielőtt a Nebó hegyre felmentünk volna, oda ahonnan Mózes látta az Igéret földjét. Évekig koptatta már régi cipőjét és sok noszogatás árán cserélte le újra, ami most eltűnt. Nem is hagyta annyiba a dolgot. Szemmel adott jelet, hogy kövessük és várjunk, amig ő arabul vitatkozott az őrökkel, hogy milyen dolog ez a szent helyen lopni. Első ízben nem akartak bennünket komolyan venni, csak mielőbb kitessékelni az utcára, mert záróra volt. A Kazahsztáni delegáció is kivonult. Mint egyedüli külföldieket a mecsetben, udvariasan köszöntöttek is bennünket, mi pedig rájuk kérdeztünk: megvan-e a cipőjük? Kicsit zavarba jöttek és gyorsan továbbmentek. Most jött a papucs, mármint az őrök menesztettek két fiút, hogy valamiféle papucsot hozzanak az aggályoskodó külföldieknek – nekünk – és menjenek már Isten hirével.
Dávid meg rám kacsintott: ne vedd el. Később megmagyarázta miért kellett kitartani, én úgy mondanám keményfejűen, de a keletieknél ez igazságosságnak nevezendő, kérésünk mellett. Azért mert igazunk volt. Több ezer kilométert tettünk meg, hogy meglátogassuk ezt a szent helyet ahol a muzulmánok Istenhez intézik imáikat, és mit kaptunk – cipőink hűlt helyét. Hát ez nem vendégszeretet – amire a keletiek nagy hangsúlyt fordítanak. Vezettek is bennünket egy irodaszerű helységbe a mecset őréhez. Itt ismét elejétől kellet elmesélni az egészet, de megérte. A mecset őre személyesen vezetett el bennünket az óváros legelegánsabb cipőboltjába ahol tetszés szerint választhattunk mindhárman lábbelit, természetesen az ő számlájára. Megvédte így becsületét, a mecset becsületét, az Ommajádok és a nem messze fekvő Szaladdin becsületét, a muzulmánok becsületét.
Én pedig örömmel hordom a damaszkuszi cipőmet és ha esik, taposom Bácska sarát.
Az eset után a vacsora még jobban esett, meg a frissen facsart gyümölcslé is. Hálát adok Istennek ezért az élményért és próbálom szem előtt tartani minden nap azt, hogy azért ébredtem fel, hogy ezt a napot is az Ő nagyobb dicsőségére fordítsam. Eszembe is jut minden reggel… amikor felveszem a cipőmet |