Interjú Elif Şafak írónővel – Ayşe Arman –

HA MÁR A SZERELEMRŐL VAN SZÓ… NÉZD, ABBAN TAPASZTALATLAN VAGYOK!

Van, aki őszintétlennek tartja, van, aki azt állítja, hogy PR zseni, azt is mondják, hogy antipatikus. Mások azt mondják, a külpiacnak ír különös dolgokat, viszont Törökországhoz nincs köze; pletykálnak a magánéletéről, szidalmazzák a férjével való kapcsolatát, bírálják azt, hogy külföldön él. De kedveljük vagy ne kedveljük, szeressük vagy ne szeressük, adjuk meg neki, ami jár: ennek az országnak vitathatatlanul ő az egyik legjobb regényírója. És belőlük nincs sok. Emiatt tisztelnünk kell a munkásságát. A regényeit 41 nyelvre fordították le. És mindeközben, amíg tart az ellene irányuló lejárató kampány, ő csak alkot és alkot.

És ismét írt egy regényt, amely az ellenségeit az őrületbe fogja kergetni:

Az Építészinas. Az előző regényétől sokban különbözik, más a nyelvezete, a technikája, magával ragadja az embert. Jobban szerettem, mint a Becsületet. Az alapja nagyon színes, igazán varázslatos 16. századi panorámával rendelkezik. Emelem kalapom az alkotókészsége és a szorgalma előtt. Ez igen sok mindennek a regénye. Egy Dzsihan nevű fiú és egy Csota nevű fehér elefánt története. A 21 éves koráig keresztény, majd az iszlám vallást felvevő építész óriás, Szinán építész története, akinek minden sarkon belefutunk a munkáiba, de akit igazából nem ismerünk. Az Oszmán Birodalomnak a története, amiről úgy gondoljuk, hogy ismerjük. Nem padisahok és szultánok, hanem hétköznapi emberek története. Kőművesek, szerzetesek, rabszolgák, oroszlánszelídítők és prostituáltak története. És az állatok története. A városnak, ahol élünk és a város kultúrájának története. Annak a története, hogy hogyan épültek meg azok az oszmán dzsámik, amelyek mellett minden nap elsétálunk. Azoknak a története, akik fáradságos munkával dolgoztak. Amit alkotott, a szerelemmel való kapcsolódás története. Szerelmi történet. Az árulás története. Nem gondoltam volna, hogy  sok elfoglaltságom közepette 425 oldalt ilyen gyorsan el fogok olvasni, de elolvastam, ugyanis nem tudtam letenni. És ez engem boldoggá tett. Távoli helyekre vitt, és ha egyszer meghalljátok Dzsihan hangját, titeket is el fog vinni. De természetesen, akik szeretik szidni Elif Şafakot, azok továbbra is beszélni fognak. Hadd beszéljenek! A nő alkotott!

– Elif, újra egy csodálatos regényt írtál. Őrülten jó munka. Mennyi idő alatt írtad?

Közel 3 évig tartott. Még a Becsület előtt elkezdtem írni. Építészet, művészet, tudománytörténet, kultúrtörténet, állatok… Minden témában óriási kutatómunkát kellett végeznem, könyveket olvastam, jegyzeteltem. Emiatt a munka elhúzódott, és 3 évig tartott, mire befejeztem.

– Ennek a munkának hány százalékát tette ki a történelem olvasása?

Ez a regény 600 oldalas lett volna, 120 oldalt nem jelentettem meg. Annyira belemerültem a tudománytörténetbe és az építészet történetébe! Bolond módjára állandóan olvastam, de mindezt szeretettel, élvezettel tettem. Olyan szenvedéllyel kutattam, hogy nehéz volt visszatérnem a 16. századból a jelenbe.

AKINEK EGY ELEFÁNT AZ EGYETLEN BARÁTJA

– Mi volt a célod Az építészinassal? Egy olyan Oszmán Birodalom bemutatása, amilyet a mai napig még senki sem mutatott be?

Az oszmán történelem legnagyszerűbb időszakát egy állatkerten keresztül ábrázoltam. Oroszlán, zsiráf, tigris, pávák, elefánt. Mi az Oszmán Birodalmat mindig nyugat felől néztük. Én keletről szerettem volna megközelíteni. A történelemkönyvek nem az emberre fókuszálnak az Oszmán Birodalom bemutatásakor. Amikor nagy ritkán szó esett az emberekről, akkor is a szultánok és a vezetők kerültek előtérbe. Én viszont a hétköznapi embereket szerettem volna bemutatni. A kőműveseket, a szerzeteseket, a rabszolgákat, az oroszlánszelídítőket és a prostituáltakat. És az állatokról szerettem volna megemlékezni. Úgy viselkedünk, mintha a történelemben nem is lettek volna állatok, és nem lett volna semmi jelentőségük. De a háborúkban, a földrengések során és az építkezéseknél ők is ott voltak az emberrel együtt. És természetesen Szinán építészre is teljesen más szögből szerettem volna tekinteni.

– Mi lenne az a teljesen más szög?

Szinán építész nevéről beszélünk ugyan, de a lelke és a géniusza megismerése nélkül csak üresen ismételgetjük azt. De mi volt az a belső erő, amely létrehozta a műveit? Az a kor milyen kor volt? A legemberibb oldaláról szerettem volna őt megfogni, megragadni, hogy mi volt benne az ellentmondás. 21 éves koráig keresztényként élt, utána muszlim lett és gyönyörű dzsámikat épített; egy ilyen emberben ne lenne ellentmondás? Dzsámit építünk a szultánnak, de ő tekintélyelvű, és a művészetre csak a magasból tekint le. Egy művész mit érez ebben a helyzetben? Kétségtelenül olyan ember, akinek szobrot állítanak. De én Szinánt anélkül mutattam be, hogy szobrot emeltem volna neki.

– Az Oszmán Birodalomhoz is másképp közelítesz…

Igen. Az Oszmán Birodalom még a legpompásabb korszakában sem volt tövis nélküli rózsakert. Csak nézzük meg, hogyan viselkedtek például a síitákkal, a szúfikkal vagy a cigányokkal. A regényben bemutattam. A cigányokat nem tekintették egyenrangú embereknek. Amiatt, hogy ne nőjön a számuk, még abba is beleszóltak, hogy hány gyerek születhessen. Az Oszmán Birodalom egyrészt a benne élő népekre épülő rendszer, amely hatalmas kulturális sokszínűséget foglal magában, másrészt ez a rendszer szeretné, ha mindenki ismerné a saját a határait. Nagyra értékelhető oldalai is vannak, de vannak olyan oldalai, amelyeket bírálni lehet. Nem kell túlidealizálni, de nem kell befeketíteni sem.

– Mesés nyelvezete van. Egy gyermek szavaival elmesélni a történetet ártatlanságot ad vagy még inkább megragadja az embert?

Miközben Dzsihanról írtam, végig figyeltem. Megfigyeltem a magányosságát, az árvaságát. A gyermek annyira egyedül van, hogy az egyetlen barátja egy elefánt. Ugyanakkor Dzsihan a kor legfontosabb eseményeinek tanúja.

 A REGÉNYT ANGOLUL ÍRTAM

– Térjünk rá az eunuchok világára… Mesélsz a háremőrökről. Kis korukban hogyan választják ki és miként kasztrálják őket? Mennyire nagy fájdalmat kell elviselniük?

Hatalmas fájdalmat. Igazán szívszorító. A kasztrálás után nagyon sok afrikai fiú életét veszti. A rabszolgaság az emberiség egyik legnagyobb és megbocsáthatatlan szégyene. Úgy mutatjuk be a szolgákat, mint a házakban, villákban, palotákban boldogan szolgáló embereket. Holott ott hatalmas szenvedések, elszakadások vannak. Nálunk is és bárhol a világon így van.

– Prof. Dr. Gülru Necipoğlu Szinán kora című könyve egyfajta információforrás lett számodra. Mennyiben segítette a munkádat?

Nagyra becsülöm Gülru Necipoğlut. Nagyszerű a könyve, hosszú ideig a legtöbbet forgatott könyvemnek számított. Minden egyes sorát elolvastam előbb angolul, majd törökül. De vannak más kutatók is, akiknek most nem említhetem meg a nevét. Az ő nevüknek a listáját fel szeretném tenni a honlapomra azon olvasók számára, akik érdeklődnek Szinán építész iránt.

– Különbözik a könyved török és angol címe?

Még nem döntöttük el, mi legyen az angol címe. A külföldi kiadóim és az ügynökségem is úgy gondolja, hogy az “usta” (‘mester’) szónak a nyugati kultúrában nincs megfelelő párja. Igazuk van. Emiatt a cím változhat.

– Ezt a könyvedet ismét angolul írtad, aztán lefordították törökre, majd, mondhatjuk, hogy leültél, és újra alkottál. Vagyis hirtelen két könyvet írtál. Miért angolul írsz? Mi az oka?

Szeretek két nyelven létezni, két nyelven írni. Ha megtehetném, írnék három vagy négy nyelven is. A török az anyanyelvem. A szívem törökül dobban, viszont az eszem angolul olvas, elemez. Szeretem ezt a szintézist.

Ugyanaz alatt az égbolt alatt

– Számodra nem Törökország az egyetlen, 41 ország írója vagy, a te piacod a világ… Szerinted ez bosszantja az ellenségeidet?

Amikor írok, nem gondolok a piacra és nem számolom az országokat. Amikor írok, egy képzeletbeli világban vagyok. Dzsihannal és a fehér elefánttal már évek óta barátok vagyunk. Amikor véget ér egy regény, ürességet érzek, rossz kedvem lesz. Az a dolgom, hogy meséljek. És tudom, hogy a mesék egyetemesek. Nem azt nézem, hogy valaki török, kurd vagy spanyol. Az embert nézem.

– A csillagvizsgáló alapítása és lerombolása kevésbé ismert mese. Az iszlám vallásjogi tudósok azért semmisítik meg, mert azt gondolják, hogy a tudományos kutatások balszerencsét hoznak. Van bármilyen utalás ebben napjainkra vonatkozóan?

Annak a sok csatározásnak és ellentmondásnak, amiről ma beszélünk, nyoma van a történelemben, találunk benne hasonlót. Ezeket nem annyira ismerjük. A vallás és a tudomány csatározása nagyon régre nyúlik vissza. A medresze[1] és tekke[2] között feszültség húzódik. A medreszén belül megosztottság van. A csillagvizsgálót építtető és leromboltató is maga az Oszmán Birodalom. És milyen nagy kár, hiszen elvész a tudomány és az oktatás. A fanatizmus folytatódik. Ebben az értelemben igen, találunk benne utalást napjainkra nézve.

– Alapjában véve miért írtad ezt a könyvet?

Minden nap elmegyünk az Oszmán Birodalom korából megmaradt dzsámik mellett, de vajon hogyan, mennyi ember verejtékével épültek? Mi az ő történetük? Ezeket szerettem volna megtudni. A dzsámikból indultam ki. Emberek, állatok, urak, rabszolgák és így tovább, keresztények, zsidók, muszlimok… Igazából azt meséltem el, hogy mindannyian ugyanaz alatt az égbolt alatt élünk.

A MUNKA MIATT NEM MARAD IDŐ A SZERELEMRE

– Te is olyan vagy, mint Dzsihan, hogy nem marad időd a szerelemre, mert annyira fűt a tanulás utáni vágy?

Én is azok közül való vagyok, akik a tanulás szerelmesei. Állandóan az olvasást vagy a tanulást hajszolom. Ha már a szerelemről van szó…Nézd, abban tapasztalatlan, ügyetlen vagyok. Nem marad idő a szerelemre az olvasás és a munka miatt…

– Bármi is történik Dzsihannal, a kíváncsisága miatt történik. Te is ilyen vagy?

Nem, nem vagyok olyan, mint Dzsihan. Ő kalandvágyó típus, én inkább zárkózott vagyok.

– Angliában, Törökországtól messze milyen életet hoztál létre magadnak? Feszített tempóban írsz?

Az az igazság, hogy az életünk nagyon unalmas. Nagyon sok olyan fiatalt ismerek, aki író szeretne lenni, de amint elkezdik élni az írók életét, unatkozni kezdenek, majd megszöknek. Elérkezik a tavasz, megjön a nyár, odakint az emberek szórakoznak, kirándulnak, de ezeket nem tartom fontosnak. Emberkerülő vagyok. Amíg el nem készülök a regénnyel, addig kilépek az emberi létből és elmerülök magában a regényben.

– És a gyerekeid? Megértően vagy büszkén néznek rád?

Egyrészről valóban azt gondolják, hogy furcsa vagyok. Elfogadták, hogy nem hasonlítok azokra az anyákra, akiket a környezetükben látnak. Nagyon köszönöm nekik.

– A férjed, Eyüp Can hol van ebben az egészben? Milyen életet teremtettetek magatoknak?

Eyüp ennek az egésznek pont a közepén helyezkedik el. Nagyon nehéz helyzetben lennék, ha ő nem támogatna ennyire, ha nem tisztelné az írói mivoltomat és az egyéniségemet. Ez minden nőre vonatkozik. Hogyan dolgozhat egy nő szívvel-lélekkel, ha a férje vetélytársat lát benne vagy azt akarja, hogy a háttérben vagy otthon maradjon?

– Anglia helyett szóba jöhetett volna Írország vagy Új-Zéland is? A földrajz mennyire meghatározó?

Mivel angolul írok, így a nyelv meghatározó. Írország szóba jöhetett volna, de Új-Zéland vagy Kanada már nem. Nem szerettem volna ennyire távol lenni Törökországtól. A földrajz ebből a szempontból fontos.

– Te és Eyüp, valamint a gyerekek beletörődtetek ebbe a rendszerbe, abba, ahogyan éltek?

Vannak nagyon nehéz pillanataink. Nem olyan egyszerű, mint ahogy az kívülről látszik. A honvágy, a sóvárgás sem könnyű…

– Nehéz a gyerekeknek, hogy keveset látják az édesapjukat?

Természetesen vannak nehézségek. De egy csomó olyan apát ismerek, akik sokkal kevesebbet látják a gyerekeiket, annak ellenére, hogy egy fedél alatt élnek velük.

MIÉRT MONDJÁK AZT A VALLÁSI VEZETŐK, HOGY AZ ÁLLATOK NEM JUTHATNAK A MENNYORSZÁGBA?

– Dzsihan miért foglalkozik a világegyetem középpontjával?

Az építészet az egyensúly művészete. Egyéniségnek lenni is az. Különösen a mi társadalmunkban. Egy olyan állandó változásokat megélő országban, mint Törökország, vajon hogyan képes az ember kiegyensúlyozott maradni anélkül, hogy ide-oda sodródna? Az Oszmán Birodalomban ez Szinán építésznek hogyan sikerült? Az a korszak is nagyon hullámzó volt, de ő sosem vesztette el a lelki egyensúlyát. Szerettem volna, ha ezeken elgondolkozunk. A regénybéli elefánt neve Csota… Csota Baba síremlékének mi a története? Ezalatt a város alatt ugyanúgy, mint az embereknek, az állatoknak is van sírhelye és temetője. Maradt bármilyen emlék az állatokról? Ezeken gondolkozva merült fel Csota Baba síremlékének az ötlete. Dzsihan a regényben állandóan megütközik ezen. Azt kérdi, hogy a vallási vezetők miért mondják azt, hogy az állatok nem juthatnak a mennyországba? Annyira szereti az elefántot, hogy azt szeretné, hogy a mennyországba kerüljön.

A MUNKÁNAK AZT A RÉSZÉT NEM SZERETEM, AMIKOR A KÖNYVET NÉPSZERŰSÍTENI KELL

– A regény megírása nehéz. A könyv bemutatása, népszerűsítése nehezebb? Ugye egyáltalán nem szereted? Mesélj róla ott, beszélj róla itt…

Igen, a könyv bemutatása nehéz. Nem szeretem. Szeretek visszahúzódni a saját kis világomba. De egy könyvet nem hozhatunk létre egyedül. Sok ember munkája fekszik benne. A szerkesztőtől a fordítóig, a borítótervet készítő művésztől egészen a nyomdai munkásig. A könyv bemutatásáról úgy gondolom, hogy az író felelőssége. Ennek a kötelességnek szeretnék eleget tenni, ezért egy ideje népszerűsítem a könyveimet. Hogy később ismét visszahúzódhassak a saját kis világomba.

EZEN A PRIMITÍV SZINTEN VITATKOZNI AZ IRODALOMRÓL SZERINTEM SÉRTÉS AZ IRODALOMRA NÉZVE!

– Miért pont elefánt?

Az elefántokat gyermekkorom óta szeretem. Az édesanyám és a nagymamám nevelt fel. Gondolj csak bele! Mivel mindketten nagyon szerették az elefántokat, így a lakás telis-tele volt elefántokkal. A farkuknál fogva összegabalyodott elefántcsordák… Az elefánt számomra a gyermekkort jelenti.

– Az elefánt Indiában és néhány másik kultúrában szent és értékes állat, számoltál ezzel? Vagy eszedbe jutott, hogy ha az elefántról mesélsz, még több könyvet adhatsz el?

Nem voltak ilyen számításaim. Egy másik regényben akár a zsiráfról is mesélhetek. Sosem lehet tudni. A zsiráfokat is szeretem…

AMI MEGMARAD, AZ NEM AZ IRIGYSÉG, HANEM A MŰALKOTÁS

– Saramago könyvének – amelyben a spanyol királynak küldött elefánt és gondozója utazását beszéli el – a plágiumával vádolnak. Azzal, hogy „túlságosan is megihletett”. Mit mondasz ezekre a vádakra?

A könyvet még a megjelenése és a piacra kerülése előtt ugyanazok az emberek kezdték el befeketíteni! Képesek voltak azt mondani, hogy mivel ebben a könyvben is elefánt van, meg a másikban is egy elefánt a gondozójával, így mind a 480 oldal lopott. Ezen a primitív szinten vitatkozni az irodalomról, szerintem sértés az irodalomra nézve!

– Bosszantanak ezek a vádak? Ráadásul még a könyv piacra dobása előtt kezdődtek… Szerinted mi húzódik meg ezek mögött a gyors támadások mögött?

Ez a helyzet nem csak velem kapcsolatos. Törökországban minden területen szembesülnek vele azok az emberek, akik valamiben jók vagy valami mást szeretnének alkotni. A munka világában is így van és a művészetben is. Az újságírók nem szembesülnek ezzel? Vagy az orvosok, mérnökök, művészek. Sajnos kétféle ember létezik; azok, akik fáradságos munkával alkotnak, és azok, akik nem alkotnak, de támadják azokat, akik igen. Ilyen ez az egész. De gondoljunk a nagy Szinán építészre! A sok sár mellett, amit rádobáltak, ezek mind semmiségek. Szinánnak legalább annyit kellett foglalkoznia az irigységgel és a féltékenységgel, mint amekkorát alkotott. De ami megmarad, az nem az irigység, hanem a műalkotás! Szerintem az ilyen nagy emberekről kell példát vennünk!

– Igazából mindannyian köszönettel tartozunk neked, ebben a könyvben végeredményben egy varázslatos Isztambulról mesélsz. A kultúra követeként egyfajta küldetést hajtasz végre, ugyanis a könyv elolvasása után még egyszer el akartam látogatni a Topkapi palotába. Visszatérve az emberekhez…Van olyan gondolatod, hogy a „hálátlanok nem értenek meg” téged?

Az olvasók annyira odaadók… Törökországban van egy nagyon szép és bensőséges olvasó tömeg, akiket a média nem vesz figyelembe. A valódi olvasó teljesen más. Ismernek engem és én is ismerem őket.

AMIKOR ÍROK, BOLOND, A MINDENNAPI ÉLETBEN NYUGODT VAGYOK

– Jó néhány titok kiderül a könyv végén. Szerinted részben „thriller” is?

Igen. Az előző írásaimtól teljesen eltérő szerkezete és ritmusa van. A könyv végére megnő a feszültség.

– Egy olyan meséről beszélünk, amelynek a végén az összes benne szereplő „negatív hősről” megtudjuk, hogy miért vált rosszá. Végig empátiát keltesz bennünk. Így tekintesz az életre is?

Amikor írok, bolond, a mindennapi életben nyugodt vagyok. Amikor írok, okos, a mindennapi életben tapasztalatlan vagyok. Azt az Elifet, aki ír, jobban szeretem, de ő nem lép ki a színfalak mögül. Az empátia viszont benne van a regény művészetének alapjaiban.

SZINÁN ÉPÍTÉSZ OLYAN EMBER, AKI MEGTALÁLTA ÖNMAGÁT

– Miben rejlik Szinán építész varázsa? Ennyi építész között ő mitől más?

Szerintem azt kell inkább megkérdeznünk, hogy miért maradt Szinán páratlan építész? Vagyis minden száz évben vagy ötven évben miért nem lép elő egy másik Szinán? Szinánra könnyű büszkének lennünk, inkább azt kellene megvizsgálnunk, hogy egy új Szinán előtt miért zártuk el az utat. Nemcsak az építészetben, hanem minden más területen.

– Szinán építésznek milyen a személyisége?

Ő egy olyan ember, aki megtalálta önmagát. Szerelmes a munkájába. Nem kedveli a lustaságot. Elválaszthatatlan benne a kézművesség és a művészet. Miközben mások állandóan a pusztítás nyomában járnak, ő türelmesen és szenvedélyesen épít.

– Az, hogy kivétel nélkül minden alkotásában, tudatosan hagyott valami hibát, igazán lenyűgöző. Ez tudományos tény vagy a te kitalációd? Mi az igazság?

Az olvasmányaimból táplálkozva én így képzeltem el. A tökéletesség Allah kiváltsága. Szinán, azzal együtt, hogy ezzel tisztában volt, igazi perfekcionista.

– Az, hogy 99,5 éves koráig élt, a te kitalációd vagy valóság?

Köztudott, hogy nagyon sokáig élt. Azt a felet én tettem hozzá.

– Melyek a kedvenceid az alkotásai közül?

A Szulejmán-mecset és a Szelim-mecset, mint mindenki mást, engem is elvarázsol. De engem sokkal jobban magával ragad a Boszporuszhoz biggyesztett, viszonylag kicsi Semszi pasa mecset. Vagy Isztambulban a víz elvezetésére létrehozott építményei vagy a híd, amelyet Büyükçekmecében épített. Nem tudhatjuk, hol kezdődik a kő és hol végződik a természet. Rajongok ezekért.

A SZÉPSÉG PILLANATNYI DOLOG. AZ EGYIK PILLANATBAN MÉG OTT VAN, A MÁSIKBAN NINCS

– A képeken, amikor ki van engedve a hajad, olyan vagy, mint egy Vogue-modell. Zavar téged, hogy ennyire szépnek tűnsz?

A szépség változó, tűnékény állapot. Csinálj egy képet ugyanarról az emberről más fényszögben, és ugyanazon a képen ezúttal csúnyának fog tűnni. A szépség pillanatnyi dolog, az egyik pillanatban még ott van, a másikban nincs. Nem azt kell nézni, aki a képen van, hanem aki fényképezte. Zeynel Abidin érdeme.

– A szerelem nem érdekel téged, ugye? Ha van, ha nincs, a lényeg az irodalom. Ez életed végéig így lesz?

A szerelem nem független az irodalomtól. Szerelmes vagyok az irodalomba, szerelmes vagyok a könyvekbe…

RÉSZLET AZ ÉPÍTÉSZINASBÓL

„Nagyjából egy tucat süketnéma futkosott fel s alá szótlan sietségben egyik bejárattól a másikig. Néhányuk vitt magával valami zsáknak látszó dolgot. A kezükben lévő fáklyák vékony csíkokat húztak a sötétben, és amikor két fáklya fénye keresztezte egymást, az árnyékok a falon magasabbra, sötétebbre nőttek.

Dzsihan nem tudta, mire vélje a látottakat. Az épület hátsó része felé rohant, érezte a termékeny föld illatát. Hosszú léptei olyan észrevétlenek voltak, mint a levegő, amit belélegzett. Egy félkört leírva elérte a távoli ajtót. Különös módon ezt nem őrizték. Gondolkodás nélkül bement. Tudta, ha gondolkodni kezd azon, hogy mit csinál, megbénítja a félelem.”

GYERMEKTETEMEK

„Odabent nyirkos hideg fogadta. A félhomályban tapogatózva folytatta útját. Tarkója izzadtságban úszott, és a hátán is felállt a szőr. Késő volt már megfutamodni. Nem volt visszaút, tovább kellett mennie. Bemászott egy gyéren megvilágított szobába, a falak mellett lopakodott, felgyorsult a lélegzete. Körülnézett: gyöngyház berakásos asztalok, mindegyiken üvegtálak, díszpárnákkal púpozott szófák; tükrök mívesen faragott és aranyozott keretekben; mennyezetről lelógó kárpitok, és azok a kitömött zsákok a földön.

Visszapillantott a válla felett, hogy megbizonyosodjon róla, nem jön senki, majd előrearaszolt addig, míg meg nem látott valamit, amitől megfagyott az ereiben a vér – egy kezet. Fakó és ernyedt volt. A hideg márványon hevert egy szövethalom alatt, mint egy elhullott madárka. Mintha valami külső erő vezérelné, Dzsihan kibontotta a vászonzsákokat, egyiket a másik után, és félig kinyitotta őket. Zavartan pislogott, a szeme nem akart tudomást venni arról, amit a szíve már megértett. A kézfej egy karhoz tartozott, a kar pedig egy kis testhez. Nem akármi volt ezekben a zsákokban, hanem holttestek. Gyermektetemek.

Négyen voltak, mindannyian fiúk. Egymás mellett hevertek sorban, a legmagasabbtól a legalacsonyabbig. A legidősebb kamasz volt, a legfiatalabb még csecsemő. Fenséges ruháikat körültekintően rendezték el, hogy halálukban is méltóságteljesen nézzenek ki, ahogy az a szultáni sarjakhoz illett. Dzsihan tekintete a legközelebbi holttestre esett: egy világos bőrű, pirospozsgás arcú fiúra. A tenyérvonalait bámulta. Kacskaringós vonalak, melyek egymásba mosódtak, mint a homokba rótt jelek. Dzsihan kíváncsi volt, hogy vajon a város melyik jövendőmondója láthatta volna előre e nemes születésű hercegek ilyen korai és szomorú halálát?

Békésnek tűntek. Bőrük úgy ragyogott, mintha belülről valami megvilágította volna. Dzsihan önkéntelenül is arra gondolt, hogy igazából nem haltak meg. Nem mozognak, nem beszélnek, és valami olyanná váltak, ami meghaladta Dzsihan értelmét. Valamivé, amit csak ők értettek, és emiatt mintha mosoly ült volna az arcukon.

Dzsihan remegő lábbal és reszkető kézzel állt ott, képtelen volt megmozdulni. Csak a közeledő léptek zaja rángatta ki döbbenete ködéből. Épp hogy összeszedte az erejét és idejében letakarta a halottat. A sarok felé szökkent és elrejtőzött egy faliszőnyeg mögött, amely a padlótól a mennyezetig beborította a falat. Egy pillanat múlva a süketnémák beléptek a szobába és még egy testet hoztak. Óvatosan lerakták a többi mellé.

És akkor az egyik gyilkos észrevette, hogy a hozzá legközelebb eső testen a ruha elcsúszott. Közelebb lépett és alaposan szemügyre vette. Mivel nem volt biztos benne, hogy ők hagyták-e így, vagy valaki más settenkedett-e be, miután ők távoztak, kezével intett a barátainak. Azok is megálltak. Együtt fésülték át a szobát.”

MINDEZT A KÍVÁNCSISÁGÁNAK KÖSZÖNHETTE

„Dzsihan a sarokban állt, levegőt sem mert venni félelmében. Csak egy vékony szövet választotta el a gyilkosoktól. Hát ennyi, gondolta; egész élete hiábavaló volt. A sok hazugság és csalás juttatta idáig. Különös módon a szélben pislákoló lámpa jutott az eszébe, melyet a falnál hagyott. Szeme megtelt könnyel, ahogy az elefántjára és a mesterére gondolt, bizonyára mindkettő ártatlanul aludt. Aztán gondolatai a szeretett nőhöz kalandoztak. Miközben a nő és a többiek az igazak álmát alusszák az ágyukban, őt majd megölik itt, mert ott van, ahol nem szabadna lennie, és azt látja, amit nem volna szabad látnia. És mindezt a kíváncsiságának köszönhette – ennek a szégyentelen, zabolátlan kíváncsiságnak, amely csak bajt hozott rá.” 

Fordította: Isik Réka – Türkinfo

[1]              medresze: a középkori iszlám világra jellemző iskolarendszer (– a ford.)

[2]              tekke: török szerzetesek, dervisek kolostora (– a ford.)