Padre Ottomano, a domonkos szerzetes

A 17. századi Európában sokakat izgatott egy fiatal domonkos rendi szerzetes személye. Padre Ottomano (1642-1675) kilétéről még életében számtalan pletyka és legenda keringett mind az Oszmán Birodalomban, mind Európában. Történetét nevezhetnénk kora egyik bulvárcsemegéjének is. Nem csupán a kortárs történészek és írók igyekeztek támpontokkal szolgálni rejtélyes múltját illetően, titokzatos története a későbbi korok íróinak fantáziáját is megragadta. 

Tengeri ütközet Rodosz mellett

1644. szeptember 28-án Rodosztól mintegy 110 kilométernyire felbukkant egy hatalmas oszmán hajó a hat gályából álló máltai hajóraj előtt, amely Fra Gabriel de Chambres Boisbaudran főkapitány parancsnoksága alatt már egy hónapja portyázott zsákmányra lesve a Földközi-tenger keleti medencéjében. A hat máltai hajóból három, a San Lorenzo, a Santa Maria és a Vittoria azonnal a szultáni gályára támadt, majd csatlakozott hozzájuk a Capitana és a másik két kisebb hajó, a San Giuseppe és a San Giovanni is Fra Nicolò Cotoner parancsnoksága alatt, és hamarosan mintegy 400 lovag özönlötte el az oszmán hajó fedélzetét. A hét órán át tartó csata a lovagok győzelmével zárult. A támadás után többszáz halott és sebesült hevert a fedélzeten, maga Boisbaudran főkapitány is elesett. Bartolomeo del Pozzo (1637-1722) történész szerint, aki Historia della Sacra Religione Militare di S. Giovanni Gerosolimitano Detta di Malta (A máltainak nevezett Jeruzsálemi Szent János Lovagrend története) című, 18. század elején megjelent művében feldolgozta a máltai lovagrend történetét, az oszmán flotta legnagyobb hajója, a Gran Sultana töménytelen áruval és kinccsel megrakva a lovagrend kezébe került. A lovagok nemcsak a 200 000 scudi értékű rakományt szerezték meg, hanem 380 foglyot is ejtettek. A foglyok közt ott volt egy szépséges rabnő, Zafire, és annak kétéves kisfia, Oszmán. A lovagok meg voltak róla győződve, hogy a Mekkába tartó zarándokok között népes kíséretével utazó nő I. Ibrahim szultán kegyencnője, a kisfiú pedig a padisah elsőszülött fia, az oszmán trón örököse.

A máltaiak a foglyokat és a zsákmányt az akkor még velencei kézen lévő Krétára vitték. A keresztények busás váltságdíjat reméltek a kisfiúért és az anyjáért, ám azt sosem kapták meg. Az oszmánok nem ismerték el, hogy Oszmán a szultán fia lenne, de Ibrahim szultánt annyira felbőszítette a máltaiak és a velenceiek szemtelensége, hogy bosszút esküdött.

A „kizlár aga fattya”

Ahhoz, hogy kiderüljön, miért hitték a máltaiak, hogy Oszmán személyében egy trónörököst kaparintottak a markukba, vagy hogy mik ént került a kisfiú egy oszmán gályára, a bennfentesebbnek tűnő, szerájbéli forrásokra alapozó leírásokhoz kell folyamodnunk, és pár évet vissza kell mennünk az időben. Ibrahim szultán, akit a Deli, vagyis „Őrült” névvel illettek, 1640-ben, 24 évesen került az Oszmán Birodalom trónjára, miután élete nagyrészét bezárva töltötte; először a Régi Szerájban, majd a Topkapı palota háremében, végül pedig a szeráj Kafesz („Ketrec”) nevű lakrészében, ahol bátyja, IV. Murád haláláig reszkethetett az életéért. (Murád ugyanis élete utolsó napjaiban úgy döntött, hogy többi fivéréhez hasonlóan Ibrahimot is kivégezteti, és ettől csak anyjuk, Köszem szultána határozott fellépése mentette meg a labilis idegállapotú Ibrahim herceget). Mivel 1640-re Ibrahim maradt az Oszmán-ház utolsó férfi tagja, fontos volt, hogy mihamarabb örökösöket nemzzen. Csakhogy Ibrahim közel egy évig semmiféle érdeklődést nem mutatott a nők iránt, így félő volt, hogy a nagymúltú dinasztia kihal. Ibrahim anyja, a válide szultána, Köszem mindent megtett, hogy „a fenséges kakas kukorékolni kezdjen”, és bizalmas embereit azzal bízta meg, hogy kerítsenek ágyasokat fia háremébe. Köszem kérésére a fekete eunuchok vezetője, a vezíri rangú kizlár agaszi („lányok agája”), a hárem rendjéért felelős Szümbül („Jácint”) aga is akcióba lendült, és egy perzsa rabszolga-kereskedőtől egy gyönyörű rabnőt vásárolt. A lányról azonban, akit a források Zafire néven említenek, kiderült, hogy gyermeket vár. Szümbül aga a tiszttartója házába küldte Zafirét, aki pár hónappal később egy kisfiúnak adott életet. A kisfiút, aki az Oszmán nevet kapta, Szümbül annyira megszerette, hogy hamarosan adoptálta. Mivel időközben Ibrahim problémája is megoldódott, és egyik ágyasa, Hatidzse Turhán kisfiút szült neki, Szümbül elrendezte, hogy Zafirét, mint szoptatósdajkát alkalmazzák a szerájban a kis Mehmed mellett.  

Zafire korábbi életéről nem sokat tudunk. A történész és enciklopédista Reşad Ekrem Koçu Köszem szultánáról írt nagyívű történelmi regényében a lány grúz szépségként szerepel, akit elrablása után egy öszvérhajcsár többször megerőszakolt és végül teherbe ejtett. Egy dél-itáliai városka, Manfredonia lakói viszont a mai napig azt vallják, hogy Zafire valójában szultána volt, aki Giacometta Beccarino néven született, és akit a törökök Manfredoniából raboltak el.

A szép Zafirére Ibrahim szultán is hamar felfigyelt, és megkedvelte a kis Oszmánt is, akit sokkal bájosabbnak talált saját fiánál, Mehmednél, és jóval több időt is töltött vele. Ezzel azonban kivívta a hászekije (a szultánnak fiút szülő ágyas), Hatidzse Turhán féltékenységét, aki egy nap Zafirén és Oszmánon töltötte ki a mérgét. Reşad Ekrem Koçu regényében az elhíresült jelenet az Iftárije pavilonban játszódott le: Hatidzse Turhán, akit felbőszített, hogy a szultánt megint Zafirével és annak gyermekével látja, szidalmazni kezdte a dajkát, mire Ibrahim szultán olyan haragra gerjedt, hogy kikapta Hatidzse Turhán kezéből Mehmedet, és a közeli szökőkútba dobta. A kisfiút a hárem szolgálói kimentették ugyan, de az ekkor szerzett seb élete végéig ott éktelenkedett a későbbi szultán homlokán.

A történtek után Szümbül agát felmentették tisztségéből, és miután bejelentette szándékát, hogy elzarándokolna Mekkába, engedélyezték neki, hogy magával vigye a vagyonát és rabszolgáit is. Szümbülnek végül sikerült felszállnia egy Egyiptomba tartó hajóra Zafirével és a kis Oszmánnal; rajtuk kívül több rabszolgáját és tetemes pénzét, továbbá lovait és lovászait is magával vitte. A török források nem említik a hajó nevét. Reşad Ekrem Koçu regényében egy fekete-tengeri hajóépítőműhelyben készült új galleonról ír, amelynek kapitánya egy Ibrahim cselebi nevű férfi volt. Szümbül, aki tudta, hogy az élete csak egy hajszálon múlt, és továbbra sem érezte biztonságban magát, a kapitányt pénzzel vette rá, hogy a kedvezőtlen időjárás, a hajó hiányos legénysége és kevés ágyúja ellenére is kifusson. A hajó még kikötött Rodoszon, ám másnap, miután kifutott Rodosz kikötőjéből, találkozott a végzetével, amikor is a máltai „kalózok” megtámadták. Szümbül agát és embereit megölték a támadás során, a foglyokat pedig, mint fentebb írtuk, magukkal vitték Krétára.

Koçu regényében az isztambuli velencei követ, aki a máltai lovagoknak kémkedett, még Szümbül indulása előtt görög hajósokkal eljuttatta a hírt Máltára, hogy „A fő fekete eunuch aga felbecsülhetetlenül sok kinccsel indult el Egyiptomba egy ágyú és matrózok nélküli hajón. A kincseit számba sem lehet venni. Arany, ékszer, szőnyegek, sok vég a legértékesebb szövetekből, három szép lány, tizenkét szép fiú, negyven telivér paripa és egy herceg! Ibrahim szultán nagyfia, Oszmán. Hogy a trón Mehmed hercegé legyen, akit a Köszem szultána által támogatott Turhán nevű lány szült, Köszem intrikáinak köszönhetően azt terjesztik, hogy Oszmán a fő fekete eunuch aga törvénytelen gyermeke. Ha ezt a gyermeket megszerzitek, akkor a trón törvényes örököse kerül a kezetekbe.”

Koçu ezzel a levéllel magyarázza, miért hitték olyan szilárdan az oszmán gályát elfoglaló máltaiak, hogy a szultán fia került a kezükbe.

Padre Ottomano élete

A kisfiú további sorsáról nyugati forrásokból értesülünk. A krétai kitérő után Oszmán és Zafire 1645 februárjában érkeztek Máltára, ahol Jean Paul de Lascaris nagymester magas méltóságokhoz illően bánt velük. Elrendelte a szabadonbocsátásukat, és egy törökül is beszélő gazdag kereskedő, Ignazio Ribera palotájában helyezte előket.

Ibrahim szultán eközben a visszavágásra készült. Nem nyugodott bele, hogy az oszmánok régi ellenségei, a máltaiak elbántak egy oszmán hajóval, Velencének pedig nem bocsátotta meg, hogy a fennhatósága alá tartozó Krétán hagyta kikötni a máltai „kalózokat”, akiket Candia (ma Héraklion) kikötőjében ünnepelve fogadtak a lakosok. A szultán azonnal támadást akart indítani Málta ellen, ám tanácsadói meggyőzték róla, hogy Málta túl nagy falat lenne számukra. Ezért Ibrahim végül úgy határozott, hogy a hajóit Kréta ellen küldi. A készülődésről az isztambuli velencei bailo (követ) tájékoztatta Velencét. 1645 áprilisának végén a százötven kisebb-nagyobb hajóból álló oszmán flotta Nadini Juszuf pasa parancsnoksága alatt el is indult, ám az utolsó pillanatig úgy tettek, mintha Málta lenne az úticéljuk. Navarint elhagyva, június 21-én aztán a vezérhajó irányt változtatott, és dél felé, Krétának fordult. Juszuf pasának sikerült bevennie Chania erődjét, de még 25 év kellett, hogy az oszmánok meghódítsák az egész szigetet.

Az oszmán flotta készülődéséről Málta is értesült, ezért a nagymester Zafirét és Oszmánt szigorú őrizet alá helyezte a palota tornyában. Miután kiderült, hogy a törökök célpontja Kréta volt és nem Málta, Zafirét és Oszmánt visszavitték Ignazio Ribera házába, ahol két lovag, Fra Tommaso de Hozes és Fra Dionisio de Pollastron Lailliere őrizte őket. Az új jövevények sok kíváncsiskodót vonzottak, ezért a nagymester úgy döntött, hogy csak külön írásos engedéllyel fogadhatnak látogatót. Lascaris nagymester egyébként királyi bánásmódban részesítette vendégeit. Amikor Zafire egészsége megromlott, saját, Boschettóban álló rezidenciájába, a Verdala palotába vitette a rend hintóján, és ő maga is elkísérte a fiatal nőt. Zafire állapota azonban itt sem javult, és 1646. január 6-án meghalt.

A magára maradt Oszmánt egy ideig a Zafirével érkezett rabnők nevelték, ám kiváltásuk után a fiú egyedül maradt. Mivel a kért váltságdíjat a szultán nem fizette ki, további neveléséről a lovagok gondoskodtak. A nagymester a valettai domonkosokra bízta a fiút, akit 1654. novemberétől a szerzetesek oktattak. Egyik tanítója egy fiatal domonkos szerzetes, Fra Giuseppe Cafà volt. Oszmán kedves és éleseszű gyereknek bizonyult, szívesen tanult. 1656. január 6-án Fra Luca Bueno rendházfőnök (későbbi máltai püspök) megkeresztelte, a fiú a keresztségben a Domenico di San Tommaso nevet kapta, keresztapja is Fra Luca Bueno lett. Domenico 1658. augusztus 4-én konfirmált, és mivel nagyon megszerette a kolostori életet, úgy döntött, hogy csatlakozik a közösséghez. Novícius évei után 1658. október 30-án Rabatban magára öltötte a domonkos rend fehér csuháját, és egy évvel később letette ünnepélyes esküjét.

Oszmán, immár Fra Domenico di San Tommaso néven 1660 márciusában elhagyta Máltát, hogy Itáliában folytassa tanulmányait. Néhány hónapot Nápolyban töltött, majd Rómába utazott, ahol VII. Sándor pápa is fogadta. A római tartózkodását nagy kíváncsiság kísérte, ekkor kapta a Padre Ottomano nevet. Oszmán atya magányos életet élt kolostori cellájában, ritkán jelent meg a nyilvánosság előtt. Egyik ilyen kivétel volt, amikor 1665-ben Párizsban járt, ahol találkozott XIV. Lajos királlyal. 1668-ban Krétán is felbukkant Candia oszmán ostroma idején, abban a reményben, hogy segíthet, de amikor kiderült, hogy erre nincs mód, visszatért Rómába.

1675. július 4-én Padre Ottomanót kinevezték a valettai Porto Salvo dominikánus bazilika perjelévé, és a máltai domonkos rendtartomány érseki helynökévé. 1676 márciusában érkezett Máltára igen rossz egészségi állapotban, és még ugyanabban az évben meghalt október 25-én.

A három imposztor egyike, Padre Ottomano

Padre Ottomano történetével behatóan foglalkozott egy 17. századi angol polihisztor, John Evelyn (1620-1706) is. Evelyn több, mint hatvan éven keresztül vezetett naplója fontos kordokumentum. Naplóján kívül számos témában jelentek meg művei, a londoni szmogról írt értekezésétől kezdve az erdei fákról vagy a rézmetszetek készítéséről írt tanulmányáig. Munkái egyike az 1669-ben megjelent, Az utóbbi idők három híres imposztorának története című könyv, melyben Mahomed Bej (aki azt állította magáról, hogy oszmán herceg) és a zsidó ál-Messiás, Sabbataj Cvi mellett Padre Ottomanót is „leleplezi”, sőt, vele kezdi a sort: Padre Ottomano története, Az első imposztor címmel. A mű külön érdekessége, hogy még Padre Ottomano életében megjelent. A szerző megnevezi a forrását is: az információkat a törökül is tudó Signior Pietrótól kapta, aki az értesüléseit a máltai lovagok megbízásából a szultáni szerájból szerezte. A könyvecske, amely beszámol Szümbül aga és rabnője, valamint a kis Oszmán történetéről, újabb adalékokkal szolgál, ugyanakkor néhány részletben eltér az eddigiektől; jelesül a máltai hajók támadásának időpontjában, vagy Oszmán anyjának halálát illetően. A leírás észrevehető pontatlanságokat is tartalmaz; például a máltai nagymester keresztneve a műben feltüntetett Ioannes-szel szemben valójában Jean Paul volt. (Ioannes vagy Janus Lascaris ugyanis 15-16. századi humanista volt). A szerző a máltai lovagokról egyáltalán nem fest pozitív képet; mivel a célja az, hogy Padre Ottomano titkáról lerántsa a leplet, egyenesen pénzéhes csalóknak ábrázolja őket. Ha szeretnénk belepillantani azon kiadványok egyikébe, melyeknek köszönhetően Európa 17. századi lakói értesüléseket szerezhettek az őket izgató témákról, akkor érdemes ezzel a könyvecskével megismerkednünk, hiszen a mai pletykalapokat megszégyenítő részletességgel számol be Padre Ottomano legendájáról.

Evelyn azzal kezdi a történetét, hogy amikor az éppen regnáló szultán, IV. Mehmed született, anyja a Halaki (hászeki), más néven Great Sultana igen legyengült, ezért szoptatós dajkát kellett keríteni az újszülött trónörökös mellé. Ezután leírja, hogy 1640-44 között egy Giovanni Iacobo Cesii nevű, perzsiai születésű, ám római nemesi családból származó kereskedő élt Konstantinápolyban, aki nagy kegyben állt a Grand Signior, vagyis a szultán fő eunuchjánál, Iumbel Aga-nál (Szümbül aga), akit Keslar Agasi-nak (kizlár agaszi) is neveznek. Egy napon aztán Szümbül aga elküldetett Iacobo Cesii-ért, és megbízta azzal, hogy kerítsen neki egy szépséges és kedves lányt a rabszolgapiacról. A kereskedő vett is egy gyönyörű teremtést, akiről azt hitte, hogy szűz, majd elvitte az agához, aki megvásárolta tőle, és a saját házába vitte. Csakhogy a lányról hamar kiderült, hogy gyermeket vár. Az aga hiába tudakolta a lánytól, hogy ki a gyerek apja, az nem árulta el. Szümbül aga ezért a Major Damo-ja (tiszttartója) házába vitette, ahol a lány egy kisfiút szült. Az aga nagyon megszerette a kisfiút, bár a gyerek továbbra is az intéző házában maradt.

Evelyn ezután visszakanyarodik Mehmed születéséhez, és azzal folytatja, hogy Szümbül agát bízták meg a feladattal, hogy keressen dajkát az ifjú hercegnek. Az agának rögtön eszébe jutott elűzött rabnője, akit nyomban az udvarba hozatott a gyermekével együtt. A rabnő ezután két teljes évet töltött a szerájban a herceg dajkájaként. Ez idő alatt Ibrahim szultán nagyon megszerette a dajka kisfiát, mert édesebb gyermek volt, mint a sajátja. Csakhogy ez csöppet sem tetszett a Great Sultana-nak, aki nem tudta tovább leplezni a haragját és a szerencsétlen dajkát a kisfiával együtt elűzte a szerájból.

 A szultána (Evelyn nem nevezi meg Hatidzse Turhánt) ezen erőszakos cselekedete feldühítette a szultánt, aki a szívére vette, hogy kis kedvencét eltávolították a szerájból. Egy napon aztán odarohant a szultánához, kitépte a saját fiát (Mehmedet) a karjai közül és behajította a szökőkút medencéjébe. Ez az esemény még inkább az aga ellen hangolta a szultánát, és csak az alkalmat leste, hogy eltetesse láb alól. A szultána folytonos gyűlölködése, és Ibrahim szultán gyenge jelleme – ami miatt félő volt, hogy a szultána egy nap ráveszi az urát, hogy végezzen Szümbüllel -, arra késztette az agát, hogy megkérje a szultánt, engedje el Mekkába zarándoklatra. Abban bízott, hogy amíg távol van, a szultána is lehiggad, és idővel talán nyugalomba is vonulhat. Ibrahim nagy nehezen elengedte az eunuchot, aki megkezdte a felkészülést a nagy utazásra. Szümbül egy Alexandriából Mekkába tartó karavánhoz akart csatlakozni.

Az Alexandriába induló flotta nyolc hajóból állt. Evelyn felsorolja mind a nyolc hajó parancsnokát: az elsőjé Giafer (Dzsáfer),a másodiké Mahumed, a harmadiké Arab Ogli („Arab fia”, ő volt a fent említett Gio Iacobo Cesii partnere), a negyediké Cura Mahumed (Kara „Fekete” Mehmed),az ötödikéMemi, a hatodikéBodur („Köpcös”), a hetedik és nyolcadik hajóé pedig két keresztény férfi, Nicola és Ian. Az aga egész családjával és minden vagyonával az első hajóra szállt, amelynek Dzsáfer volt a parancsnoka. Kikötöttek Kiosz szigetén, ahol a kegyetlen eunuch megégettetett egy domonkos barátot, aki nem volt hajlandó elhagyni a hitét. Evelyn hozzáfűzi: mindez 1644-ben történt.

Kioszt elhagyva a hajók viharba kerültek, ezért kénytelenek voltak Rodoszon kikötni, ahonnan néhány nappal később távoztak. Május 10-én, nem messze Rodosz partjaitól hat máltai gálya bukkant fel a semmiből, amely az oszmán hajókra támadt. Az ütközetben meghalt az aga, akit egy ágyúgolyó a vízbe sodort, és a rabnője, Padre Ottomano anyja is. Evelyn ezen a ponton adja meg a rabnő nevét, akit szerinte Sciabas-nak hívtak, és orosz származású volt. Megjegyzi azt is, hogy a nőn később nem találtak sebet, ezért a lovagok úgy vélték, hogy a félelembe halt bele.

Amikor a máltaiak megtekintették a zsákmányukat, és látták, hogy mennyi nő és eunuch van a hajón – az egyik hajón csak az aga és a háznépe utazott -, megkérdezték, hogy ki az a kisfiú, akit kísérnek. A megrémült emberek félelmükben, és abban a reményben, hogy így jobb ellátásban részesülnek majd, azt mondták, hogy a gyermek Ibrahim szultán fia, akit Mekkába akartak vinni, hogy körülmetéljék. A máltaiak annyira megörültek ennek, hogy Evelyn szerint az egész keresztény világot telekürtölték azzal, hogy megkaparintották a Grand Signior fiát, és szavuknak mindenki hitelt adott. A máltaiak annyira bizonyosak voltak a kisfiú kilétében, hogy eldöntötték, a gyermeket felajánlják a szultánnak Rodoszért cserébe.

A lovagrend nagymestere ezután levelet küldött Konstantinápolyba, Szmirnába és egyéb helyekre azzal, hogy megtalálták a fiatal herceget és az anyját, és közölte a feltételeiket. A fiúról, és a már halott anyjáról portrékat festettek, ezeket Itália és Franciaország-szerte árulták, hogy alátámasszák a sztorijukat. Csakhogy az oszmánoktól többéves várakozás után sem érkezett válasz, ezért kételkedni kezdtek abban, hogy a kisfiú valóban herceg-e. 1649-re a máltaiak arra jutottak, hogy megtévesztették őket.

Evelyn ennél a résznél bemutatja azt a személyt, akitől 1649-ben az információkat kapta. Leírja, hogy Signior Pietro Rómában, a De Propaganda Fide kollégiumban tanult, majd tanulmányait befejezve vissza kívánt térni abba az országba, ahol született, vagyis Perzsiába. Útközben megállt Máltán, ahol megismerkedett a lovagrend vezető személyiségeivel, köztük a nagymesterrel, Iohannes (!) Lascaris-szal és a flotta parancsnokával. A máltai vezetők, akik szerették volna a hozzájuk került gyermekről kideríteni az igazságot, Signior Pietrót alkalmasnak találták a feladatra, mivel az járatos volt a török nyelvben, és az ország szokásaiban, kapcsolatokkal rendelkezett a Portán, és jelét adta megbízhatóságának és hűségének. Ezért úgy döntöttek, hogy 3 vagy 4 török rabszolga kíséretében, akik időközben kiváltották magukat, Konstantinápolyba küldik. Signior PietroKonstantinápolyba érkezve barátain keresztül tudakozódott a szerájban, és a kapott válaszok alapján arra jutott, hogy a szultánnak nem volt olyan gyermeke, aki eltűnt volna, vagy olyan hászekije, akit néhány éve elragadtak volna a máltaiak. Evelyn úgy summázza információit, hogy a máltaiakhoz került kisfiú történetéből egyetlen betű sem igaz, és a lovagrend nemcsak önmagát vezette félre, hanem az egész keresztény világot is.

Evelyn szerint 1650-ben Pietro megírta a máltaiaknak, és „kétségtelen bizonyítékokkal alátámasztotta, és eskükkel erősítette”, hogy az egész ügy csalás, és figyelmeztette a lovagokat arra, hogy a történetnek nem adhatnak hitelt a továbbiakban, és nem remélhetnek tőle semmiféle hasznot.

Evelyn azzal folytatja, hogy ezután a lovagok viselkedése megváltozott előkelő foglyukkal szemben; többé nem ünnepelték, rideggé váltak, és alig törődtek már vele. Ám mivel ilyen sokáig félrevezették a világot, nem akarták beismerni a tévedésüket; „ezért a fiúnak az Ottomano titulust adták, amit ma is visel, Non per dignitatem…, ma per la vanita.” (Nem rangja okán, hanem hiúságból).

Műve végén Evelyn összefoglalja, miért nem lehetséges, hogy Padre Ottomano a szultáni trón örököse. Egyrészt, mint írja, köztudott, hogy az előző szultánnak csak három fia volt: a legidősebb, a jelenlegi Grand Signior uralkodik, az öccsei pedig a szerájban élnek, amelynek elzárt területén kívülre sosem engedték őket, csak a Nagyúr társaságában, vagy a legszigorúbb őrizet alatt. Másrészt, soha oszmán herceg, vagy szultána nem utazott sehova a palotán kívülre, ráadásul felettébb valószínűtlen, hogy a szultán megkockáztatná, hogy a Great Sultana és a trónörökös egy közönséges és védtelen karavánnal utazzon. Evelyn szerint az is elképzelhetetlen, hogy a szultánt ily kevéssé érdekelte volna a fia és szultánája elvesztése, és hogy ennyire semmit sem tett volna a kiszabadításuk érdekében.

Evelyn a máltaiakra nézve nem éppen hízelgő jellemzéssel zárja a munkáját. Szerinte a máltaiak telhetetlenül pénzsóvárak, akik a saját honfitársaikat is eladnák, ha ezzel pénzhez jutnának. Evelyn hozzáteszi, hogy „e szent kalózoknál” megszokott, hogy az összes útjukba kerülő keleti keresztényt kirabolják, tekintet nélkül a hitükre vagy a foglalkozásukra. Ezért amikor olyan rabszolgák jutnak a kezükre, akik korábban a kínzások miatt elhagyták hitüket, ám a máltaiak fogságába esve örömmel visszatérnének keresztény hitükre, a máltaiak nem hallgatják meg őket, inkább másodszor is eladják a szerencsétleneket a törököknek, hogy „kielégítsék hatalmas kapzsiságukat”. Evelyn és Pietro szerint a máltaiak azért sem siettek megkeresztelni a hozzájuk került „ál királyi fiút”, mert törökként nagyobb hasznuk származott volna belőle, mint keresztényként. Végül, amikor rájöttek, hogy tévedtek a fiú személyét illetően, Itáliába küldték, és domonkos szerzetest faragtak belőle, aki azóta is a hangzatos Padre Ottomano néven él.

Valószínű, hogy Evelynnek igaza volt, és Padre Ottomano nem Ibrahim gyermeke volt, ám szultáni származásának legendája ma is eleven.

Nagy Marietta – Türkinfo

Felhasznált források:

EVELYN, John, The history of the three, famous impostors…, 1669:

FREELY, John: A szultánok magánélete, General Press, Budapest, 1999

KOÇU, Reşad Ekrem: Köszem szultána, Európa, Budapest, 2016