Aki járt már török vagy balkáni bazárban, az biztosan fel tudja idézni az ékszerboltok kirakataiban csillogó, csipkeszerű ezüst és arany fülbevalókat, gyűrűket, nyakláncokat, medálokat, díszdobozokat, tálcákat és egyéb csodákat – török nevükön telkarikat. Aki soha nem járt még bazárban, az is bizonyosan látott már filigrán ékszereket, vagy ezzel az ötvösművészeti technikával díszített tárgyakat, hiszen ez a többezer éves technika nemcsak a Földközi-tenger medencéjében ismert, hanem elterjedt szinte egész Európában – Magyarországon is gyönyörű munkák születtek az elmúlt évszázadokban — és Ázsia nagy részében is.
Mi is az a telkari?
Az elnevezés első tagja, a „tel”, a török nyelvben drót vagy huzal jelentéssel bír, a második tagja, a perzsa eredetű „kar” pedig művészit jelent; ezért a telkarit a drót művészetének fordíthatjuk. A törökök „vav işi”-nek is nevezik az arab ábécé egyik betűje, a vav (و) nyomán, ami gyakori motívuma a telkarinak, illetve használják még a „çift işi” elnevezést, arra a hegyes, csipesz-szerű eszközre utalva, amellyel a különféle, huzalból hajlított motívumokat beillesztik a készülő mű keretébe.
Magát a technikát, melyre Európában a filigrán elnevezést használják, már az ókortól kezdve ismerték. A filigrán szó a latin filum=fonal és a granum=gabonaszem kifejezések összetétele — arra a két eljárásra utal, melyekkel ezeket a tárgyakat kialakítják: a vékony arany vagy ezüst huzalból hajlított formákra, és a granulációra, azaz a szemcsézésre, melynek során apró gömböcskék ráforrasztásával díszítik a művet. Régészeti feltárások alapján Mezopotámiában már ötezer évvel ezelőtt használták, nagyjából i. e 2500-tól pedig Anatólia ókori civilizációi is alkalmazták. Az Oszmán Birodalomba a szír mestereknek, és a különböző mesterségeket képviselő, a céhekhez hasonlóan működő ahi szervezeteknek köszönhetően került a 13-15. század között.
A mai törökországi telkari nem csupán egy technika, hanem önálló ötvösművészeti ág is. Eredeti központja a 12. században Moszul lehetett, innen terjedt el Szíriában, ahonnan az imént említett módon Anatóliába került. A 15. századot követően az Oszmán Birodalom egyéb területein is hódított, de Délkelet-Anatólia műhelyei továbbra is kiemelt szerepet játszottak a telkari történetében. Törökországban manapság két nagy telkari központot tartanak számon. Mardin Midyat körzetében a régebbit, és Ankara Beypazarı körzetében pedig a később kialakult központot. A beszámolók alapján Mardinban ma már csak nagyjából tíz mester dolgozik. A mardini kormányzóság igyekszik támogatni ezt az egyre sorvadó mesterséget, nemzetközi vásárokon és brossúrákon próbálják népszerűsíteni ezt a különleges ötvösművészeti ágat. Beypazarıban valamivel jobb a helyzet, optimistább források szerint napjainkban 80-120 műhely működik a környéken. Kisebb központ Erzincan Kemaliye nevű körzete, Kars Hanak nevű körzete, Eskişehir és Şanlıurfa is. Szerencsére ezek a gyönyörű ékszerek elérhetők a nagyobb városok, így Isztambul és Ankara ékszerüzleteiben is, vagy az adott régiót bemutató kézműves vásárokon. Sőt, az interneten keresztül akár külföldről is rendelhetünk belőlük.
Hogyan készül a telkari?
A telkari készítésének minden fázisa kézimunka, ezért is felbecsülhetetlen az az érték, amit egy-egy telkari ékszer vagy dísztárgy képvisel. A folyamat első lépéseként az aranyat vagy ezüstöt magas hőfokon összeolvasztják egy másik ötvözőfémmel (rézzel vagy cinkkel), ezzel határozzák meg a kész ékszer színét és karátfokát. Az olvadt ötvözetet vékony rúd formákba öntik, később ezekből a rudacskákból dróthúzással különböző vastagságú huzalokat készítenek.
A dróthúzás során egy különleges eszközön húzzák át a fémszálakat. Képzeljünk el egy vastagabb acéllapot, amelyen különböző átmérőjű lyukak sorakoznak. A lyukak bemeneti átmérője nagyobb, mint a kimeneti, így amikor a drótot egy fogó segítségével áthúzzuk rajtuk, csökken a drót átmérője, azaz a huzal elvékonyodik. Egyetlen drótot több ilyen (egyre kisebb átmérőjű) lyukon is át kell húzni, mire a kívánt méretet elérjük. A fárasztó művelet alatt a mester egy bivalybőrből készült övet visel, melyen karikák lógnak, és ha a karjának ereje nem elegendő, a drótot átfűzi ezeken a karikákon, és a törzse erejét is beleadja a munkába. A dróthúzás művelete addig tart, amíg a fél centi átmérőjű kis rudacskákból nagyjából 1 mm-es, vagy annál is vékonyabb huzalt kapunk. Ezt a munkafázist egyre többször hagyják ki, hiszen ma már minden ékszerész könnyen beszerezheti a kívánt méretű, készen kapható arany- vagy ezüsthuzalt.
A telkari ékszerek két fő részből állnak. Az egyik a vastagabb huzalból készülő keret, törökül muntaç (kalauz, vezető), a másik a belső terek kitöltésére szolgáló motívum, melyet vékonyabb, összesodort fémszálak hajlításával, kilapításával, feltekerésével vagy megcsavarásával képeznek. A motívumok alakítása során az ezüst vagy arany huzalt újra és újra melegíteni, lágyítani kell, a kihűlt drót ugyanis merev és kemény, tehát kevéssé alakítható. A különféle kacskaringós motívumok vagy minták mind saját névvel bírnak; ilyen a már említett vav, a rózsa, a kukac, a levél, a mandula, a csillag vagy az árpa.
Az ékszer vagy dísztárgy kialakítása a keret elkészítésével kezdődik (ezt megelőzheti egy 1:1 arányú tervrajz elkészítése, amelyhez igazítva hajlítják a keretet). A keretet alkotó huzal vastagsága általában a motívumokat kirajzoló drót vastagságának a kétszerese. Miután a keret elkészült, a kitöltő motívumokat a mesterek kizárólag egy csipesz (a már említett çift) és az ujjaik segítségével illesztik a keretbe. Ez a folyamat rendkívüli türelmet és precizitást igényel. Az elkészült darab annál értékesebb, minél vékonyabb a minta kialakításakor felhasznált sodort huzal, és minél dúsabb, bonyolultabb a csipkeszerű motívum.
Az így előkészített darabot ezután ezüst-bórax keverék segítségével összeforrasztják. Az ékszerre vagy dísztárgyra további díszítésként apró fémgömbök – granuláció –, vagy befoglalt kövek is kerülhetnek. A forrasztás után az elkészült ékszert forró kénsavas vagy salétromsavas oldatban megtisztítják a rárakódott szennyeződéstől, majd puha kefével kifényesítik mielőtt a kirakatba kerül.
Ha nincs módunk eljutni Mardin vagy Beypazarı ékszerboltjaiba és műhelyeibe, akkor is szert tehetünk gyönyörű filigrán ékszerekre. Isztambulban és Ankarában is nagy a választék, de a legkönnyebben a közeli balkáni országokban (Boszniában, Koszovóban, Macedóniában, Albániában, Horvátországban) juthatunk hozzájuk. Ezen országok bármelyikében is jártam, a mesterek, törökországi kollégáikhoz hasonlóan mindig szívesen tartottak bemutatót és meséltek a munkájukról. Az sem meglepő, hogy ugyanazok a motívumok egymástól igen távoli helyeken tűnnek fel, hiszen a Földközi-tenger mindig is jó közvetítőnek bizonyult. A velencei aranyművesek motívumai éppúgy eljutottak Máltára és Mardinig, mint a szír mesterek mintái Ohridba vagy szárazföldi úton akár Oroszországba. Vásárláskor, ha tehetjük, mindig a kézzel készített ékszereket, dísztárgyakat részesítsük előnyben! Bár a precíziós öntéssel készült darabok olcsóbbak, támogassuk a mestereket azzal, hogy kézzel készült, és ezért valóban egyedi ékszereket veszünk.
Felhasznált források:
Dr. Oberfrank Ferenc: Az aranyművesség története, Műszaki Könyvkiadó, Budapest 1996
http://www.unutulmussanatlar.com/2012/10/telkari-sanat_36.html
https://aregem.ktb.gov.tr/TR-51141/telkari-sanati.html
http://www.edebiyatvesanatakademisi.com/altin-gumus-telkari-bakir/mardin-de-telkari-19024.aspx
http://www.suryaniler.com/kultur-sanat.asp?id=369
Nagy Marietta