Bulai Anton atyát kiérkezésemtől, 2011 óta ismerem, ő a magyar közösség Anton atyája. Szóbeszédből már sok-sok mindent tudtam róla, de elérkezettnek láttam az időt, hogy leüljünk beszélgetni. Az interjú során 3 nyelvet keverve használtunk, de esetenként a negyedikre is szükség volt. Miért ez a keveredés, az hamarosan kiderül
– Hol született, kedves Anton Atya?
– Romániában, Moldvában, Nagypatakon, csángó családban. Hatan vagyunk testvérek, a legkisebb én vagyok.
– Hogyan beszéltek otthon?
– Csángóul.
– És az iskolában?
– Ott csak románul, de tudta mindenki, hogy csángók vagyunk. Így is csúfoltak minket a román gyerekek, de minket nem érdekelt.
– A templomban milyen nyelven imádkoztak?
– Románul, a papunk is román volt. Csak 3–4 imádság volt, amit magyarul énekeltünk mi gyerekek.
– A bálok, lakodalmak alkalmával milyen zene szólt, mit táncoltak rá?
– Az én fiatal koromban már nem volt körtánc, vagy népzene, mi már diszkóba jártunk.
– Mikor történt a hívás? Emlékszik konkrétan egy történésre, villanásra?
– Nem, én egész kicsi koromtól pap akartam lenni. Nekem ez volt a természetes, ebbe nőttem bele. Gyermekkoromban tetszett, hogy ministránsként segíthettem a misék alatt, később tudatosult bennem, hogy ezt szeretném hivatásomként is. 18 éves koromban fel is vettek az iskolába, de 3 hónap múlva a kommunisták kidobattak 10 főt, amibe én is benne voltam. A püspökünk sem tudott segíteni, 3 éven keresztül próbáltam még felvételizni, aztán elgondolkodtam, hogy ha ennyi akadály van előttem, talán a Jóisten mégsem akarja, hogy pap legyen belőlem. Közben elvittek katonának, pontosan 1 év, 4 hónap, 5 napot szolgáltam. Építéseken is dolgoztam, elgondolkodtam azon is, hogy családot alapítok, de Isten hívása erősebb volt.
– Hogy talált vissza a saját útjára?
– 1990–ben, a forradalom után jött a hír, hogy Nisiporeştiben újra indult a ferences rend, októberben már Lujzikalagorban novícius lettem.
– Miért a ferencesekhez jelentkezett?
Forrás: www.korosiprogram.hu