Az elkövetkező oldalakon a tovatűnt Magyarország, a „boldog békeidők” egy hírneves alakjával, Zubovics Fedor huszár kapitány alakjával szeretnék foglalkozni. Történetét egykori regényes híradások nyomán néha még fölemlegetik az újságok, de valóban megörökítésre méltó személyisége mára már csak a múlt sok mindent elhomályosító ködén dereng át a szemlélő számára. Nevével akkor találkoztam először, amikor egy magyar találmányról, a torpedóról, Luppis János fregattkapitány alkotásáról kerestem adatokat A huszár kapitány egy hasonló nevű alkotás, a szárazföldi torpedó atyjaként bukkant elém a világhálón és rögtön fölkeltette kíváncsiságomat. Különös hangzású nevével mintha Krúdy álomalakjainak egyike lett volna. Azután kiderült, hogy valóban közülük való, a ködlovagok mestere nem egyszer írt róla, akár a magyar próza más jelesei, Mikszáth, Herczeg Ferenc, Gárdonyi is. A korabeli lapok tele voltak regényes kalandjaival, halála után pedig szép kerek, az igaz nagyon sok szembetűnő tévedést őrző históriává formálta a róla szóló történeteket Kellér Andor . Vizsgálódásaim során először arra voltam kíváncsi, mi volt életének irodalmi és sajtólenyomata, mit őrzött meg róla az emlékezet.
Azután foglalkoztatott az is, hogy kisilabizálható-e pályafutása a száraz hivatalos iratokból. Amit találtam, abból próbálom meg az „Egy igazi huszár” általam látott képét összerakni az elkövetkező oldalakon. A történet 1920 októberében, két esztendővel a Nagy háború után lövések verték fel Visegrád csendjét. Nem akárki, a ferencjózsefi aranykor egyik ismert szereplője távozott az élők sorából. Az igaz, a fegyvert nem önmaga ellen fordította. Utolsó erejével a szívbajt hozta rá az őt elmúlásában zavaró, ablaka alatt fütyörésző jámbor svábokra. A dörrenések méltó kísérői voltak egy különös életút végső szakaszának. Nem sokkal később végleg kihullt a fegyver Zubovits Fedor m. kir. honvéd huszár őrnagy , párbajhős, távlovaglóbajnok, árvízi mentő, tűzszerész, feltaláló, tréfamester, hírhedett kötözködő és egyben az európai csataterek vándora kezéből. Mondták, hogy „az is bolond, aki túlélte Ferenc Józsefet!” Nos, a kapitány nem sokáig húzta ezzel az időt. Csekély négy esztendőnyi késéssel hagyta el az elsüllyedt régi világ színpadát, s követte a túlvilágra korának jelképévé vált uralkodóját. Krúdy igazmondó Háry Jánosnak titulálta. Akiről furcsamód az derült ki, hogy hihetetlennek tűnő meséi színigazak, talán csak színeik lettek élénkebbek. Ettől függetlenül történeteinek valóság a magja, még ha az életéről szóló csekély számú fennmaradt hivatalos irat nem is adja vissza pályájának teljességét. Később, talán még életében is, azután sok mindent hozzáköltöttek kalandjaihoz. „Azért nehéz Zubovics Fedorról írni, mert ha a leghihetetlenebb történetet írnám le róla, mindig akadna valaki, aki annál még cifrábbat tudna mondani.” A kapitány a felvidéki Felsőtúron született egy Magyarországon a 18. század végétől honos, eredetét a 15. századig vivő lengyel eredetű nemesi családból. A váci Kegyesrendi Gimnáziumban tanult, s erről az időről már maradt fenn róla szóló visszaemlékezés: „…mokány magyar gyerek volt mindig, ki mindnyájunk félelmetes tiszteletét bírta bátorsága és erélyéért. A kalváriai deákvár sokat tudna mesélni hőstetteiről; itt vívtuk hős csatáinkat, ágyúgolyó helyett a szegény svábok földjeiről csent krumpli és répával, kard helyett pedig kukuricza szárral. A vezér rendesen Zubovics volt.” Ezt követően az előkelő bécsi nevelőintézetben, a Teréziánumban folytatott tanulmányok után a családi hagyományt követve 1866-ban katonának állt.
A Birodalom egyik elit alakulatánál, a 9. sz. Liechtenstein huszárezrednél kezdte szolgálatát, amely jelentős eredményeket könyvelhetett el az 1864-es porosz—osztrák—dán háborúban, a Habsburgok kevés 19. századi sikeres hadi vállalkozásának egyikében. Az ezred részt vett az 1866-os porosz—osztrák háborúban és az első világháborúban is. Zubovits Fedor valószínűleg a königgrätzi csatában esett át a tűzkeresztségen, majd nem sokkal később egy időre függetlenítette magát Ferenc József hadseregének fegyelmétől. Ha innen kezdve meg akarjuk ismerni a kapitány bő fél évszázadra terjedő, pályafutását, főleg sárgult újságlapokhoz kell fordulnunk. Elsősorban azokon jelent meg bővebben színes életének krónikája, mert életeleme a nyilvánosság volt. Nem kis részben annak keresése volt az a sarkantyú, ami ösztökélte, gyakori fura tetteinek véghezvitelére hajtotta. „Mivel a nyilvánosságot nagyon szerette, kesztyűs kézzel bánt annak heroldjaival, az újságírókkal. Minden esztendőben meghívott néhányat közülük az erdei Migazzi-kastélyba, amelyet azelőtt a váci püspöktől bérelt. A vendéglátás úgy volt jelenetezve, hogy az újságírók halálra rémüljenek, de azért a világért meg ne sértődjenek. A váci pályaudvarról maga kocsikáztatta őket kastélyába, ilyenkor öt csődört fogott a kocsi elé, letért az országútról, nekivágott a tarlóknak, és vad hajszában röpítette vendégeit. A kastély udvarán borjú nagyságú kuvaszok ugatták körül a kocsit… »Brazíliai vérebek, le ne szálljatok, mert széttépnek!«, rikoltotta a gazda. Asztalnál, ha nem fért már több pezsgő az újságírókba, elővette revolverét, és gyorstüzelést kezdett a szoba mennyezete felé. Nagy súlyt vetett arra, hogy sértetlenül megőrizze a „fene-ember” hírnevét. Néha az lett a vendéglátás vége, hogy a fiúk az ablakon keresztül menekültek a Migazziból. A házigazda pedig másnap izgatottan forgatta a lapokat, vajon mit írnak róla? A legenda szerint előbb Olaszországban bukkant fel Garibaldinál, ahol francia fogságba esett, majd hamarosan újra keblére ölelte az osztrák hadsereg. E számára kedvezőtlen találkozásnak köszönhetően közlegényként folytatta lovassági karrierjét. Királyi kegy emelte újra tiszti rangra a megalakuló honvédség nyíregyházi alakulatánál 1869-ben. Nyíregyházi szolgálatáról már valóban van adat, de megelőző lefokozására nem térnek ki. . Később többször kilépett a szolgálatból és Európa zajosabb vidékein adott hírt magáról. Segített az 1877—78-as orosz-török háborúban a törököknek elpáholni az orosz medvét, egy cserkeszekből összeállt kaukázusi lovassági különítmény parancsnokaként.
Plevnánál állítólag sebesülten fogságba is esett. Balkáni kalandjait Mócs Zsigmond emlékei alapján Gárdonyi Géza örökítette meg A béna című elbeszélésében: „ — Már egy hónapja lődörögtem a török csapatok között, — így folytatja az elbeszélését, — de még nem láttam egy csatát se. Végre találkozom Zuboviccsal. Füstös, mint a kéményseprő, és úgy dől belőle a puskaporszag, hogy tíz lépésről meg lehet érezni. — Fodrikám, — mondom neki, — hadd menjek veletek. — Hova az istennyilába? — A tűzbe! Mert neki egy külön kis hada volt. Csupa kaukázusi, csontos, erős legények. Olyanféle katonák voltak ezek, mint nálunk negyvennyolcban a guerila-csapatok. Maga Fodri tanította össze őket kilenc nap alatt, de úgy is harcoltak azok, mint az ördögök. Hát hogy Fodrinak így könyörögtem, eleinte sehogysem akarta meghallani. — Gyönge legény vagy te oda, — mondta. — Mink mindig a közepinek vágunk! — Azt akarom én is, — feleltem, — csak egyszer engedj, Fodrikám! Addig-addig könyörögtem neki, míg végre azt mondta: — No jól van, Zsiga. Holnap hát csak csatlakozzál hozzánk, de aztán az életedért te magad vagy a felelős. — Helyes, — feleltem, — majd meglátod, hogy nem esik szégyen a magyar néven. Hajnalban már ott lovagoltunk egymás mellett az erdőben. A csapat lassan és csendben haladt. A vezetők csak egy kis zsebkendőforma piros zászlóval jelezték, hogy mikor merre kell fordulnunk. — Itt megálljunk, — szólt Zubovics egy cserjésben. —- Mihelyt az ágyu megdördül, hátba kapjuk a muszkákat. Alig, hogy ezt kimondja, megböffen túlról egy török ágyu, s utána bődül még vagy harminc. Halljuk is mingyárt, hogy az oroszok felelnek. Ez aztán a litánia, fiuk! A föld rengett az iszonyu dörgésektől. —- No most! — kiáltott Zubovics. Azzal megsarkanytyúzza a lovát valamennyi, és ki az erdőből! Akkor láttam a tisztáson a nagy kavargó muszkatábort. Füst és por, dörgés és csattogás mindenfelé. A lovak úgy repültek, hogy alig érte a lábuk a földet. Csakhamar észrevettem, hogy az én lovam a közemberek sorába ragadt, és hogy Zubovics nincs mellettem. — Fodri! — kiáltottam háromszor is. De biz az én hangomat a csata pokoli lármája elnyelte. Jól marokra fogtam hát a kardomat; — és be a muszkák közé! Vágtam jobbra, balra, mint a tüzes istennyila. Húll a muszka, mint a tök. De mi történik? A lovam megvadul és kiront oldalra. Mingyárt láttam, hogy ebből baj lesz, de azért csak vágtam akkorákat, hogy a karom majdcsaknem kificamodott a helyéből… — Hát az ebadtát, úgy húll a muszka, mint a karalábé. Én se nem láttam, se nem hallottam, mint a fajdkakas, az alakok csak kékesszürke árnyakként tüntek föl mellettem. A lovam utcát rombolt a muszkák között, én meg dolgoztam veszettül, úgy, hogy tetőtőltalpig egy csurom vér voltam…”
Szathmáry István