Ha voltak már puskák, miért nem azzal támadtak a törökök?
A végvári harcok romantikus képétől elválaszthatatlanok a hősies szablyás és kardos összecsapások, és valahogy az Egri csillagokból sem emlékszem túl sok puskás jelenetre. Pedig a lőfegyverek már jócskán ismertek voltak a korban, hogyan lehetséges mégis, hogy a törökök nyílzáport és nem golyózáport zúdítottak a várainkra?
A technika pedig adott volt: az első lőfegyverek már a 14. században megjelentek és eleinte bizony igencsak nagy riadalmat keltettek a harctéren a hangos robbanással és a tűzjelenséggel, ami kísérte az elsütésüket. De nagyjából ennyi. Bár az óriási, lomha ágyúk nagy népszerűségnek örvendtek, az első kézi lőfegyver, a muskéta még sokáig mostohagyereknek számított.
Muskéta: a mostohagyerek
Egy fegyver, ami simán áttöri a legerősebb páncélt is, és ráadásul kézből is elsüthető? Joggal gondolhatnátok kedves Tanítványaim, hogy a végvári harcok hadurai kapva kaptak az alkalmon és nagy tételben szerezték be a fantasztikus új technológiát. Annak, hogy mégsem így történt, viszont elég nyomós okai voltak.
A muskéta egészen úgy nézett ki, mint egy miniatűr ágyú: a vascsőben lévő fémgolyót vagy egyszerű kődarabot a mögötte felhalmozott puskapor robbanása lőtte ki a csőből, a puskaport pedig egy salétromba mártott kanóccal gyújtották meg. És ezzel volt a gond. A kanócos gyújtogatás ugyanis még szép időben is elég macerás volt, hát még ha a szél elfújta a kanócot, vagy éppen jól elázott az esőben.
Ha mindehhez hozzávesszük, hogy még egy lassabb íjász is simán kilő egy nyilat hat-nyolc másodperc alatt, akkor beláthatjuk, hogy muskétásnak lenni a harcmezőn nem volt éppen életbiztosítás. Nem is nagyon jelentkezett a feladatra senki. Hogy az új fegyver mégsem ment egyenesen a történelem süllyesztőjébe, az annak köszönhető, hogy míg egy jó íjász kiképzése akár éveket is igénybe vehetett, addig egy muskétás pár hét alatt megtanulhatta a fegyverhasználatot. És az bizony háborúban egyáltalán nem mindegy.
Folytatás >>>
Forrás: tanarno.cafeblog.hu