Csillagjós – Török népmese

Volt egyszer egy asszony, annak az asszonynak volt
egy ura. Nem vetette fel a pénz a házukat, de valahogy azért csak eléldegéltek.
Javakorabeliek voltak mind a ketten, de az embert már megőszítette az idő meg a
sok gond, és negyvenöt éves létére kilencvennek látszott.

Egyszer fürdőbe indult a mi emberünk felesége, s

amint a hamamhoz ért, látta ám, hogy akkora a sokadalom, hogy csak nagy üggyel

– bajjal juthat beljebb. Híre kelt ugyanis, hogy ezen a napon a csillagjós

felesége is ott lesz, és a sok kíváncsi mind látni akarta a híres ember

feleségét. Muzsikától volt hangos az utca mire a fürdő elé ért, és a sok nép

megtisztelte jövetelét, udvariasan előre tessékelték őt is meg a kísérőit is.

Sokan kísérték, mivelhogy áldott állapotban volt.

A szegény ember felesége meg csak nézte, hogy a

másik asszonynak milyen megtiszteltetésben van része, nagyon bántotta, hogy őt

kutyába sem veszik, s mikor este hazaért a fürdőből, nagy mérgesen így szólt az

urának:

— Ember! Vagy csillagjós leszel te is, vagy itthagyom a házad!

— Ejnye, asszony — válaszolt a mi emberünk — a kenyerünket csak

megkeresem valahogy . . . Aztán értek ehhez is, ahhoz is, de hogy mi fán terem

a csillagjóslás, azt bizony nem tudom. Hiszen jóformán annyit sem tudok leírni,

hogy só meg kenyér, hát akkor hogyan tudnék olvasni a csillagokban!

Az asszony csak nem hallgatott az okos szóra, váltig

hajtogatta, hogy vagy csillagjós lesz az ura, vagy elmegy a háztól.

Az ember meg nem szívesen vált volna meg a

feleségétől, mert nagyon szép teremtés volt.

No, búslakodott szegény feje eleget… Elment

hazulról, nagy szomorúan ült a kávéházban. Odament hozzá a szomszédja s

megkérdezte, mi búsítja. A mi emberünk meg rendre elmondta, mi bántja.

— Ne búsulj — vigasztalta a szomszédja — majd én segítek a bajodon.

Ez a szomszéd jól ismerte a fürdősasszonyt, mert

hogy az volt a szeretője. El is ment hozzá, tanácsot kért tőle, hogyan

segíthetne a mi emberünkön.

— Mondd meg neki — tanácsolta a fürdősasszony — hogy holnap jöjjön ide

a fürdő elé, hozzon magával papírt meg tintát meg tollat, aztán firkáljon

mindenféle ákombákomokat, mintha írástudó lenne. A többit én eligazítom.

No, nem tudta ugyan a mi emberünk, hogy mi is az az

írás, meg hogy, hogy is kell kézbe venni a tollat, de azért csak elment a

bazárba, vett egy tollat meg egy törött findzsába tintát, aztán szerzett egy

ócska asztalt s odaállított a fürdő elé.

A járókelők mind hodzsának* nézték.

Ezen a napon is eljött a csillagjós felesége, a

fürdősasszony meg, miközben szappanozta, lelopta ujjáról a gyémántos gyűrűt, s

eldugta a szemétben. Indult a csillagjós felesége hazafelé, de egyszerre csak

észbekapott ám, hogy elveszett a gyémántos gyűrűje. .Sikoltott nagyot,

jajveszékelt, hogy nem megy haza a gyűrű nélkül. No, lett nagy lótás-futás a

fürdőben! Mindenki a gyűrűt kereste.

Egyszer csak megszólalt a fürdősasszony:

— Úrnőm, egy hodzsa ül a kapu előtt, úgy hallottam, járatos az

elveszett holmik megtalálásában. Tőle kérjünk tanácsot, mitévők legyünk . ..

Szaladtak a hodzsáért, elmondták neki, hogy

elveszett a csillagjós feleségének a gyűrűje. A hodzsa meg úgy tett, mintha

most hallana először a csillagjós feleségéről is meg a gyűrűről is, fogta a

tollat s mindenféle ákombákomokat rajzolt a papirosra. Aztán megszólalt:

— A szemétben keressétek, ott lesz a gyűrű.

— Lám, ez eszünkbe sem jutott — mondta a ravasz fürdősasszony.

Ezzel küldte a szolgálókat, azok meg menten hozták a

gyémántos gyűrűt.

A csillagjós felesége gazdagon megjutalmazta a

hodzsát és boldogan hazatért.

Alig múlt el pár nap, eltűnt a padisah feleségének a

gyűrűje is, ellopta az egyik szolgálója. Tűvé tették érte az egész palotát, s

amint javában keresték, kutatták, a csillagjós felesége jött látogatóba. Legott

elmesélték neki az eltűnt gyűrű dolgát, ő meg elmondta, hogy hogy s mint volt

az ő gyűrűjével, milyen egy-kettőre rátalált egy bizonyos hodzsa. Nosza,

szolgákat szalajtottak a fürdő elé a hodzsáért, s vitték a padisah palotájába.

— Hodzsa — mondta neki a padisah felesége — elveszett a gyűrűm,

reggelig találd meg, mert ha nem, a fejeddel játszol.

Szegény hodzsa nagy kétségbeesésében Allahhoz

fohászkodott, Allah segítségéért rimánkodott.

— Segíts jóságos Teremtőm, mert ha nem, holnap kezedben lesz a lelkem.

A tolvaj szolgálólány meglátta a nagy buzgón

imádkozó hodzsát, s úgy megrémült, hogy egész éjszaka nem hunyta le a szemét.

— Legjobb lesz, ha mindent bevallók a hodzsának és a segítségét kérem —

gondolta magában.

Máris szaladt a hodzsához, térdre borult előtte,

bevallotta, hogy ő lopta el a gyűrűt s egyre rimánkodott, segítse ki nagy

bajából.

— Allah könyörületes volt hozzám — gondolta a hodzsa s így szólt a

szolgálóhoz:

— Ha mindent bevallasz, valahogy csak segítek rajtad.

A szolgáló rendre elmondta, hogyan lopta el a gyűrűt

és hova dugta el.

— Most eredj — mondta erre a hodzsa — nyelesd le egy libával, a libának

meg törd el a lábát, a többivel ne törődj.

Reggel a padisahhoz hívatták a hodzsát s az nagy

merészen így beszélt:

— Felség, egész éjjel virrasztottam s a csillagokból azt olvastam ki,

hogy valami szárnyasjószág körül kell kutatnom a gyűrű után. Ami tyúk, kakas,

liba, pulyka van a palota körül, azt mind tereltesd össze a kertben.

összeterelték a sokféle baromfit, s a padisah meg az udvari emberek is a

kertben várakoztak. A hodzsa meg papírt vett az egyik kezébe, tollat a másikba,

ákombákomokat firkált, aztán nézte a lábasjószágot, nézte az ákombákomot, s

mikor végre megpillantotta a törött lábú libát, megszólalt:

— Felség, fogasd meg ezt a sánta libát, vágasd le, ennek a gyomrában

lesz a gyűrű!

Levágták a libát, felbontották s a gyomrában

megtalálták a gyűrűt.

A palota népe meg csak ámuldozott a hodzsa nagy

tudománya felett.

Közben a padisahnak egy szöcske tévedt a kezébe. A

padisah jól összeszorította a markát s így szólt a hodzsához:

— No, hodzsa, azt találd ki, mi van a kezemben!

Szegény hodzsának még a lélegzete is elakadt a nagy

ijedtségtől, már azon volt, hogy töredelmesen bevall mindent a padisahnak, de

mielőtt fennhangon szólt volna, csöndesen így mormogott:

— No, te szöcske, egyet ugrasz, kettőt ugrasz, harmadszorra mégiscsak

kézre kerülsz . .

Ekkor a padisah kinyitotta a markát, hát kiugrott

belőle a szöcske.

Elámult a sok ember, de legjobban mégis a mi

emberünk.

Bölcsességének híre menten bejárta az egész várost.

Kinevezték a padisah legfőbb csillagjósának, palotát

meg vagyont kapott a nagy tudományáért, s feleségével együtt boldogan élt, míg

csak meg nem halt.

BÉNLI-BÁRI,

A MACSKA

T Ö R Ö K NÉPMESÉK

E U R Ó P A K Ö N Y

V K I A DÓ

B U D A P E S T, 1 9 5 9